Születésekor mindenki egy batyuval érkezik, amiben a neki kiszabott talentumot is hozza magával. Mit vált be ebből? Van, aki semmit, van, aki többet is, mint amennyit batyujának tartalma megér.
– Fiam, mi lesz belőled? – kérdezte gyakran apám, aki üzletembernek szánt, de ez a reménye 1945-ben – üzemével együtt – szertefoszlott.
Én – batyum tartalmából – mást tartottam értékesnek.
Gézával – dalnoktársam, íróbarátom – már tizenhárom, tizennégy évesen több időt töltöttünk szerkesztőségek folyosóin, cikkel a zsebünkben – mint a gimnáziumban. Arra voltunk büszkék, ha a Pesti Hírlap vagy a Szabad Száj valamelyik szerkesztője szóba állt velünk. Kamaszként már bejártunk az írószövetségbe – a kutya nem kérdezte, hogy mit keresünk ott – és csodáltuk, akit akkor csodálni lehetett, Veres Pétert, Illés Bélát, Déry Tibort, pedig nem is ők voltak írói példaképeim, inkább a napilapok irodalmi riportjainak, glosszáinak szerzői.
Néhány nyomtatásban megjelent vicc és „kis színes” után valóságos belső munkatársak lettünk a Cserkészfiúknál (főszerkesztője Varga Domokos volt). Annyira bennfentesek voltunk, hogy a felettünk járó Muray Róbert – később nagy hírű grafikus, festő és főiskolai tanár – állatrajzai a mi protezsálásunkra jelentek meg elsőként nyomtatásban. Szépen ívelő újságírói pályámnak a politika vetett véget, megszüntették a cserkészmozgalmat, s a Cserkészfiúkat is, bár legutolsó számának címlapjáról már Rákosi Mátyás mosolygott arra, aki még kíváncsi volt a lapra. Gézával megállapítottuk, hogy az az újság, ahová mi betesszük a lábunkat, előbb-utóbb megszűnik, ez lett a sorsa a Pesti Hírlapnak és a Szabad Szájnak is. A kedvem akkor még töretlen volt, folytattam a Március Tizenötödikénél, a Diákszövetség folyóirata volt, igen színvonalas kiállítású lap, fényképekkel, mélynyomással. Itt már megismertem a tördelés rejtelmeit is; micsoda izgalom volt, amikor a szedő azt mondta nekem mint ügyeletes szerkesztőnek, hogy három sort húzzak ki a cikkből, s az ólomból kiöntött fémlapocskákból úgy nyestem le a kihúzott szavakat, amint az asztalos fűrészel le egy darabot a hosszúra sikerült deszkából. Nagyon élveztem a szerkesztőségi életet, azt, hogy – életemben először – első osztályú hálókocsival utazhattam Diósgyőrbe, a vasgyárba, riportot írni. És azt, hogy tiszteletjeggyel mehettem a Nemzeti Színház bemutatójához, mint aki dolgozni megy, kockás ingben és kitérdelt nadrágban – de ez akkoriban nem is volt feltűnő.
De a fátum itt is beteljesedett: a Március Tizenötödike is megszűnt, a Diákszövetséggel együtt, pontosabban beolvadt az akkor alapított Szabad Ifjúságba. Itt a körülmények tovább keményedtek. Géza – akit időközben származása és botránya miatt kicsaptak a gimnáziumból és meg sem állt a szentendrei egyházi iskoláig – egyszer meglátogatott a szerkesztőségben, és falfehéren lépett be a szobába:
– Egy fegyveres ávós kísért idáig, azt hittem, valamelyik lépcsőfordulóban lelő.
Akkor már ez volt a rend: igazoltatás, kapucédula és kísérő az épületen belül.
A Szabad Ifjúságot azonban nem én szüntettem meg. Az első számban még három cikkemet lehozták, utána egy ismeretlen káderes behívatott és közölte, hogy kevés a mozgalmi tapasztalatom, újságírói fejlődésemet az szolgálná, ha minden erőmet az iskolai faliújság felvirágoztatására fordítanám. Ezzel elvette igazolványomat, belépőmet, s szívélyesen a kapuig kísért.
Ez délután három órakor volt. Hónapok óta minden este nyolc, kilenc órakor értem haza. Gyalog indultam el a Kálvin térről, végig a Kiskörúton a Nyugatiig, ott beültem a Tejbüfébe. Soha nem éreztem még ilyen csalódottságot. S nem is az volt a fő bajom, hogy kirúgtak a szerkesztőségből. Mit mondok anyámnak, aki büszkeségében elsírta magát, amikor első újságírói fizetésemből (négyszáz forint volt, istenem, de nagy pénz!) nyolcvan forintért vettem neki egy vasalót. Miért jövök haza kora délután?
Miután kiűzettem az írók paradicsomából, lassan elkövetkezett az érettségi, s a gimnázium fura urai a politikailag közömbös jogi egyetemre irányítottak. Jogász lettem, de annak a batyunak a tartalma azért elő-előkerült.
A sors különös ajándéka volt, hogy megtaláltuk egymást a televízióval, s megszületett a Jogi esetek.
Nagy találmánya volt a Jogi eseteknek a fiktív riport. Kezdettől gondot okozott, hogy az esetet hogyan mutassuk be. Rövid ideig próbálkoztunk rajzfilmmel, narrátorral, majd kitaláltam a riportot. Lemásoltuk, ahogy a dokumentumfilmben feldolgoznak egy történetet. Két-három szereplő mondja el – saját nézőpontból –, amit látott, tapasztalt. Nem színészek tették ezt, és nem irodalmi dialógusokban, az élőbeszéd törvényei szerint. Azt hiszem, én voltam akkoriban a legtöbbet foglalkoztatott filmíró, havonta 30-35 percnyi film forgatókönyvét írtam meg. A Jogi esetek nekem mégis azt jelentette, hogy megtanultam a jog hatásmechanizmusát, azt, hogy a jogi normát hogyan fogadják el az emberek.
A Jogi esetek első adásáról a sugárzást követő néhány napon belül Hámos György írt kritikát – nem is rossz értékelést. Ezek a kritikák érthetően nem a műsor jogi színvonalát értékelték, hanem kommunikációs – mondhatnám esztétikai – mércével mértek, ami a jogászmesterséget űző műsorvezetőnek valóban szokatlan volt. Mai napig büszke vagyok Galsai Pongrác – akkoriban kedvelt és méltányolt – szépírónak egy rangos hetilapban megjelent írására. Így írt: „Egyszer azt mondtam dr. Petrik Ferencnek, a kitűnő jogásznak: ha a televízió dramaturgja lennék, sürgősen rendelnék tőle egy tévéjátékot. Mert több írói talentumot látok benne, mint néhány, főként hivatásos tévédrámaíróban… »Jogi költészet« ez a műsor.”
Sajnálatos esemény vetett véget televíziós pályámnak: kineveztek miniszterhelyettesnek. Itt sem hagyott nyugodni az a konfliktus, ami a jog világa és a való élet között feszül. A jog ugyanis lényegénél fogva ellentmondást hordoz: mindenkinek megszabja, hogy tőle milyen magatartást vár el, ugyanakkor olyan elvont fogalmakkal dolgozik, amit egy egyszerű polgár nem képes felfogni. A „ne ölj!” parancsa alól a joghallgatónak legalább tíz kivételt kell felsorolnia. Az első könyv, amelyben megfogalmaztam minden – a joggal szemben – felmerülő ellenérzést, a Perben a joggal volt, úgy, hogy mégis elkötelezett védőbeszéd volt – a jog mellett. Folytattam a Törvénybe zárt szerelemmel, lehet-e emberi érzelmeket paragrafusokkal szabályozni. S Az elvarázsolt tulajdon, ami akkor íródott, amikor milliárdos értékeknek nem volt valóságos tulajdonosuk. Huszonöt könyv, tengernyi cikk, forgatókönyv, törvényszöveg mi végre?
– Fiam, mi lett belőled? – kérdezhetné apám, s – bár batyum lassan kiürül – nem tudok válaszolni.
