A szekszárdi kórházban születtem. Családom tipikus magyar középosztálybeli família volt. Felmenőim között mindkét ágon tisztviselők, katonatisztek találhatók – annyi földbirtokkal, hogy gondtalan anyagi biztonságban élhessenek. Édesapám is eredetileg katonatiszt volt, de mivel édesanyám a házassága miatt nem volt hajlandó feladni mohácsi jómódú környezetét, ő „váltott”, és rendőrtiszt lett belőle ott.
Ez a családi környezet és anyagi háttér a későbbiekben személyes sorsomat meghatározó jelentőségűvé vált. 1945 után először a földvagyon, majd apám tiszti rangja és beosztása – városi járási rendőrkapitány volt a nyilas időkig, majd a kommunista hatalomátvételig – ment veszendőbe. 1950-ben pedig minden ingó és ingatlanvagyonunkat végleg elvesztettük.
Az én személyes életemben a szép és kényelmes gyerekkor végeként a döntő változás 1950. június 21-ének éjjelén történt. Ezen az éjszakán hat géppisztolyos ÁVH-katona és egy tiszt ébresztett bennünket. Mintegy félórás csomagolási időt engedve a vasútállomáson álló szerelvény egy marhavagonjába kísértek. (A maximum 50 kg-os csomagban csak élelmiszer, ruhanemű és ágynemű lehetett, ezt gondosan ellenőrizték.) Két őr a vagonban velünk maradt. A vonat Pécsett és a Ferencvárosi rendező pályaudvaron újabb kocsikkal egészült ki és háromnapi „utazás” után a Hortobágy-halastói vasútállomáson állt meg. Addig a vagonból sem mi, sem az őrök nem szállhattunk ki, minden dolgunkat egymás előtt egy vödörbe intézhettük, amit ha megtelt, egyszerűen kiöntöttünk a kicsit nyitott vagonajtón. Útközben azt ettük – az őrökkel együtt –, amit mi hoztunk magunkkal, ivóvizet a két állomáson bádogkannában külső őrök adtak be a kocsiba. Tisztálkodásról szó sem lehetett. (Kánikulai július volt abban az évben.)
A vonatról leszállva csoportokba osztották az embereket. Mi mintegy harminc kilométeres gyalogmenet után a Borzaspusztán létesített táborba kerültünk kb. négyszázan, zömmel a déli határvidékről, férfiak és nők, csecsemőtől az aggastyánig. Két birkahodályban „laktunk” kétszázan-kétszázan eleinte a földön szalmán, később kb. egy év után fabarakkokban, emeletes ágyakon, még később Mihályhalmán egy vasbeton marhaistállóban. Mezőgazdasági és földmunkát végeztünk napkeltétől napnyugtáig, fegyveres-kutyás őrök díszkíséretében. Még nem voltam tizenhét éves, amikor oda kerültem, és 34 hónap után, 1953 október végén szabadultam. Bírót, ügyészt sohasem láttam, egy elbocsátó levélen kívül irat ügyemben vagy családom ügyében tudomásom szerint nem keletkezett.
Amikor szélnek eresztettek bennünket, mehettünk bárhová – kivéve Budapestet, az öt legnagyobb vidéki várost és ahonnan elvittek bennünket. Mi a szüleimmel és egy zsák az „eredetiből” még használható holmival bajai rokonainkhoz mentünk. Ők befogadtak bennünket, és elláttak olyan ruhákkal, amelyekben már ki lehetett meni az utcára. Nekem nem sokáig, mert 1953. december 4-én két évre behívtak munkaszolgálatos katonának. 1955 novemberében szereltem le attól az alakulattól, amelyik egy évvel később a Kilián laktanyában sokáig ellenállt az orosz tankoknak, pedig „lapátosok” voltunk, nem fegyveresek.
1956 januárjától 1963 októberéig Pécsett egy építőipari vállalatnál előbb órabéres segédmunkásként, később raktárosként dolgoztam. Esti tagozaton tanultam, 1959-ben érettségiztem, és a Dózsa SE-ben sportoltam. Ennek sportirodájában kaptam életem első tisztviselői munkáját, és meggyőződésem szerint ajánlólevelüknek köszönhetem felvételemet a Pécsi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karára 1964-ben. Hiába értem el ugyanis a felvételi vizsgán az akkor maximális 20 pontból 19,5-öt, az én „káderemmel” aligha vettek volna fel e nélkül. Még ebben az évben baráti segítséggel a megyei tanács munkaügyi osztályán lettem előadó, majd – mivel családi nevem egyes megyei vezetők fülében még mindig nagyon rosszul csengett – 1966. januártól Budapesten a Fővárosi Tanács munkaügyi főosztályán folytathattam ezt a munkát. Budapesten a kutya sem ismert, így innen pályám már simábban alakult. Két és fél évig még hetenként visszajártam Pécsre, lakás híján ugyanis 1962-ben „elvett” feleségem, és 1965-ben született kislányom 1968-ig még ott maradt.
Soraim vészesen fogynak, így a számomra konszolidáltnak tűnő, fokozatos előmenetelt adó húsz évet csak tőmondatokban írom: 1970–74 – Országos Tervhivatal, főelőadó, 1974–75 – KSH, osztályvezető, 1975–79 – Állami Népesség-nyilvántartó Hivatal, főosztályvezető, 1979–81 – Pénzintézeti Központ, igazgató-helyettes, 1981–90 – Semmelweis Orvostudományi Egyetem, gazdasági főigazgató-helyettes. Párttagság: Ř.
A rendszerváltozás után egy barátom közvetítésével Boross Péter titkárságának vezetője, majd 1990 decemberétől 1992 márciusáig utóda lettem a polgári titkosszolgálatokat felügyelő miniszteri székben. Ez időtől a kormányzati ciklus végéig nyugalmazott miniszterként a miniszterelnök személyes tanácsadója voltam, majd 1995 októberétől 2001. júniusig az MNB biztonsági ügyvezető igazgatójaként dolgoztam. Ma az MNB elnökének tanácsadója vagyok.
Jelentősebb egyéb elfoglaltságaim: tagja vagyok a Malév Rt. felügyelő bizottságának, az 1956-os kutatóintézet kuratóriumának, alelnöke a Magyar Atlanti Tanácsnak. Párttagság: Ř.
Amire talán büszke lehetek, sohasem volt „konjunkturális” baráti köröm. Volt katonatársaimtól volt főnökeimig számos ember tisztel meg barátságával évtizedek óta.
Azt hiszem, a pályám 1950 júniusa és 1990 decembere között elég jól tükrözi a XX. század Magyarországának történetét. Még sok „apróságról” írhattam volna. Édesapámról, aki 1959-ben lóápolóként halt meg; édesanyámról, aki késő öregkoráig kísérte életemet egyre fokozódó örömmel és büszkeséggel; feleségemről, aki kitűnő érettségivel sem tanulhatott tovább 1958-ban, mert az édesapja ludovikás tiszt volt, és még sok minden másról, ami ebbe a közel hetven évbe belefért. De ami elmúlt, elmúlt, legfeljebb tanulságként lenne érdemes foglalkozni vele. Sokkal fontosabb a jövő, a két szép unokám, akiknek, remélem, sokkal kellemesebb, de unalmasabb élete lesz. Bár az én nagyapám az első világháború és Trianon után biztosan ezt gondolta rólam is 1933-ban…
