Nem emlékszem, hány éves voltam, amikor először gondoltam arra, hogy egyszer én is lehetek majd hetvenéves, de az pontosan előttem van, hogy az ötletet képtelennek tartottam. Most viszont, testközelben ahhoz, ami egykor beláthatatlan távolinak tűnt, meghökkenek, hogy milyen hamar ideértem. Nem mintha kevesellném a fordulatokat, amelyeket megélhettem. Éveim gyarapodásával sem láttam őket előre – ebben tehát tátott szájú fiatal maradtam, és elmaradt bölcsülésem helyett résztvevő (ön)megfigyelőként a csodálkozás újabb és újabb alkalmaihoz jutottam.
Szorongásba oltott ámulattal tapasztalom, milyen sok tanult és erkölcseire adó ember sem hajlandó tudomásul venni azt a banális felismerést, hogy az életet élhetővé tenni sokkal nehezebb, mint amilyennek látszik – hogy nagyot rontani rövid idő alatt sokkal könnyebb, mint kicsit javítani tartósan – hogy ködös ábrándokat erőnek erejével átültetni a valóságba altruista célok, kollektív hitrendszerek bűvöletében iszonyatos pusztításhoz vezet, amilyenhez foghatóra az egyéni önzés soha nem képes. Merő áltatás az, hogy a totálisan féktelen képzelet múlt századi beteljesülései, borzalmaik folytán egyszer s mindenkorra kizárják variációs ismétlődésüket. Egyáltalán, mégoly őrült vagy képtelen fantáziálás mi más, mint a lehetőségek felvillantása? Ha a technikai feltételeket előbb-utóbb megteremtik, az őrültség átértékelődik és a képtelenség élménye tovatűnik.
A csodálkozás nem feltétlenül derűsebb, de mindenesetre súlytalanabb alkalmait köszönhetem jó ideje a mai magyar profi labdarúgónak. Előre szüntelenül sikert arat, visszatekintve sorozatosan veszít. Egyre kevesebbet tud, de mindig tudása alatt szerepel. Állandóan készül, hogy tehetségét megmutassa, csak éppen a következő meccs éri készületlenül. Csalódása őszinte: mindig először csalódik. A legfontosabbat viszont megtanulta. A kudarcot pillanatok alatt elfelejti, nehogy fékezze erői kifejtését és gátat vessen további sikereinek. Hogy azután pályája végén bevonuljon a hazai labdarúgás legendáriumába. Legalább az ő fényes múltja legyen biztató a sivár jelen előtt. Mivel egy hosszabb életszakaszon át az ember csak közelesen tudja egyenletesen kiadni a minimumot magából, itt is akad egy-két, ott is egy-két jó perc. Belőlük megkölthető a múlt nélküli múlt. Folytonosság teremtődik ott, ahol a folytonosság kiáltó hiánya tátong, miközben az események nagy tömbjei megsemmisülnek. Úgy múlt, hogy nem az.
Ez a konstrukció – kellett csodálkozva ráébrednem – jócskán túlnőtt eredeti (?) hatókörén. Musiltól tudjuk, hogy a tulajdonságok nélküli embernek is meglehetnek a legtöbb embert jellemző tulajdonságai. Mégsem tartoznak igazán hozzá. Elveszett a rendezőelv, a hit „a felsőbbrendű egészben”, ami összetart. Semmi sem állandó, minden átalakulhat, felbomolhat benne, miként magában a világban. Tájainkon a múlt nélküli emberben, ebben az inkább orwelli, mint musili teremtményben a múlt bomlik fel és alakul át. A tulajdonságok nélküli ember szüntelenül vizsgálja önmagát – ez a legfőbb cselekedete. A múlt nélküli ember egyenesen irtózik ettől. A tulajdonságok nélküli ember mögött a metafizikai semmi, a múlt nélküli ember mögött a vállalhatatlan részletek sora.
A képzelet boldogan ragad meg minden alkalmat, hogy a pompásan üzemelő felejtés közreműködésével a tényleges emlékek helyére lépjen. A múlt nélkülivé tákolt múlt a gesztusok ismétlődésével mégis árulkodik. Így az ember joggal érzi, hogy alapjában hű maradt önmagához és mindegyik pálfordulása az első. Hiszen – megcsúfolva Saulus-Paulus grandiózus lélektörténeti tettét, amelyre a kifejezés a lényeget eltakarva utal – énje egy mindenkori érdekével és helyzetével. Aki hosszú ideje van a pályán, az önbecsülését veszélyeztető kínos események önkényes törlésében, hitelének elvesztésében is irigylésre méltó számú lehetőségekhez jutott. Korosztályom előnye tagadhatatlanul tetemes. De ha – mint méltányos – időarányosan átlagolunk, a mezőny meglehetősen kiegyensúlyozott. Egymást licitálva, egy nagy vigasztalan bolyban tömörül idős és fiatal úgy, hogy politikai, nemi, vallási, faji hovatartozás mit sem számít.
Bár követve az ősi gyógyászati alapszabályt, sikeresen elkerültem az olyan helyzeteket, amelyekben másoknak árthattam, tudom, ez kevés. Sajnos azzal nem dicsekedhetek, hogy sokaknak a segítségére lehettem. Bár legrégibb írásaimon (akárcsak egyetemi előadásaimon) sem kellene azért változtatnom, mert az aktuális ideológiai konjunktúrának megfelelő frázisok és tárgyszerűtlenségek terhelik, ez úgyszintén kevés. Euripidésszel vallom, hogy aki nem mondhatja ki, amit gondol, az rabszolga. Hiába nem hirdettem fordítottját annak, amit gondoltam – hiába nem nyújtottam meggyőződésemmel ellentétben kezemet (és nézeteimet) anyagi és szimbolikus kedvezményekért, van okom a szégyenre.
Nem mondtam mást, mint amit gondoltam, de bizonyos helyeken bizonyos személyek előtt bizonyos dolgokról következetesen eszembe se jutott azt mondani, amit gondoltam. Tehát hallgattam. Igyekeztem kicsire összehúzni magamat, meglapulással is csökkentve az esetleges egzisztenciális fenyegetést. Nem valamiféle kollektív elfojtás alanyaként, hanem nyilvánvaló tudatos helyzetfelmérés okán. Megalkudtam olyan körülményekkel, amelyeket felnőtt életem java részében abszurdnak találtam. Bár erről nem könnyen és főleg nem tartósan feledkeztem meg, legnagyobb abszurdumként évtizedeken át mégis úgy éltem, mintha a körülmények normálisak lennének. Vagyis – olykor szó szerint is – jó pofát vágtam hozzájuk. Ez a szégyenarc meg-megjelenik amikor a tükörbe nézve végre egy kedves arcot kívánok látni, és figyelmeztet: lehetsz különös, de nem vagy kivétel.
