Reményi József Tamás–Tarján Tamás
Első nap az iskolában
Paródiák
Balázs Attila
Azon ez éjszakán az ilidzsei kocsmáros végre elmesélte, hogyan bánt el puszta kézzel a nagy barnamedve talpával, úgy falatozott a nyárson sült húsból, se kést, se villát nem használt hozzá, pedig volt a zsákjában legalábbis egy bicska, pompás, félhold formán hajló nyelű szerszám, akkor kapta emlékbe a Zseljeznyicsar kapusától, amikor a nagy hegyek karéjába zárt stadionban három nullra megverték a Tottenham Hotspurt, pedig akkor ott játszott még David Beckham nagyapja, ma már senki sem emlékszik rá, noha sokkal jobb balhof volt, mint amilyen bal jobbhof az unokája, akivel legutóbb a Király utcában találkoztam a kebabosnál (ez a kebabos valójában nem török, még csak nem is bosnyák, hanem álruhás szerb, akinek nem jutott esze Hágába menni), vékony nyakú pálinkáspoharak hosszú sora állt Beckham előtt az asztalon, mert elhagyta őt a szpájszgörl, és semmije se maradt tőle, csak a nő legszebb rózsaszín bugyija, amit ő szerelme jeléül magán hordott, belegyömöszölve amúgy eléggé elhanyagolható férfiasságát, akkora se volt neki, mint egy nyúlnak (Cuniculus), ezt maga vallotta be, de lehet, hogy csak a kedvemért mondta, hogy elkanyarodhassak így hajdan ünnepelt nyulamhoz, akit a Király utcában sehogysem sikerült szaporítanom, így hát elajándékoztam Kargyelevo Gézának, a szaxofonosnak, cserébe csak azt kértem tőle, fújja el nekem az It’s All Over Now Baby Blue-t, amit a Sympo teraszán adott elő mindig pontban éjfélkor, amikor a legjobban korzózott az újvidéki tengerpart népe, fogytak a siptárok fagylaltjai, amelyeknek gombócai csálén dülöngéltek egymáson, csak a telepi lányok szorgos nyelvecskéi tartották össze őket, áhítattal körülnyaldosva a makkformán tornyosuló építményt, de amikor idáig értem, anyám gyöngéden kihúzta a kezemet a takaró alól, kelj fel szépen, kis Balázs, suttogta, és akkor az egész történet szétesett, és valamilyen oknál fogva föl kellett öltöznöm, fehér zoknit húztam, amelyről addig azt hittem, csak azok a fagylaltozó lányok viselik, hogy a hófehér sáv és a combtő körül feszülő szoknya közti látványnak határozott kontúrjai legyenek, aztán még fogat is mostam, a hátamra csatoltak valami szörnyűséget, amelynek nem is az alakja, hanem a súlya volt tégla, és megadóan elindultam az úton, amelynek végén elnyelt egy nagy sárga épület rettenetes kapuja. Ébredés utáni rémálom.
Bartis Attila
Nem akartam menni.
Mi, Keékweérek általában nem is járunk iskolába. Ahogy odahaza – „ősi fészek” –, Érhavason mondják: az ökörnyállal szívjuk magunkba a tudást. Anyám egyszerűen a bal mellén vitt be. Neki mennie kellett, ugyanis épp az én iskolámban tanított gyorsírást és szolfézst, hajdani költői és operaénekesi álmainak halvány visszfényeként, s a nyári tábor után meg akarta mutatni a tornatanárnak, hogy még mindig az ő melle a legszebb. Hiába, mert Félix, a röplabdabuzi időközben vidékre költözött, átvett egy postagalambfarmot. Időnként megeresztett egy-egy madarat: Nellykém, rosszul hitted, én nem vagyok oldalbordásfalnak való. Egész szeptemberben galambbecsináltat ettünk.
Egy Jungfreud nevű fiú mellé ültettek, aki mindenféle piszlicsáré baromságokra panaszkodott, hogy a nagyapja éjszakánként belepisil a gázkonvektorba, reggel elszedi a C-vitaminját, délben pedig úgy rászorítja a fülét a kisrádióra, hogy senki más nem hallja a harangszót. Ez a nagyapafrusztrált kis idióta soha nem bírt ráhangolódni a pillantásomra: hogy anyám hárpia, kiméra, gorgó, medúza egy személyben, és még arra is képes, hogy havonta megvásárolja a Tengerimalac Magazint, s abból lesse el az átkozott Mimikéje és Mukikája helyes tartásának fortélyait.
Elsőként a pedellussal gyűlt meg a bajom. Lapcsánka bácsi így!, Lapcsánka bácsi úgy!: az egész iskola primitív korlátoltsággal lelkesedett az öregért, de nekem szemet szúrt, hogy ez a galamblelkű vénség titokban úgy csapkod a karjaival, mint a szárnyacskákkal. Levesbe veled, Lapcsánka! – tetováltam gyufakorommal a fiúvécé falára. Ezt a mondatot a két nagy L jelölte: az L betűt – i-s-k-o-L-a, f-e-L-e-s-é-g – már a harmadik napon megtanultuk.
Anyámat behívatták.
Bement. Bejött. A dög.
Másodszor a fűtőt rúgtam bokán. Ez a rinocérosz, miközben a kazán körül a karbantartást imitálta, folyton a Nessun dormát énekelte, botcsinálta Kalaf. Ki nem alhatom az operát, nyúlós töketlenség, pláne Puccini, Érhavason egyszer leköpdösték, amikor zergevadászatra odatolta a pofáját. Még örülhetett is. A Keékweérek zsebében mindig ott a herélőkés.
Kalaf egy kübli lignitet küldetett anyámnak. Velem.
Amikor Félix váratlanul visszatért az iskolába, nyomában egy seregnyi, az égre a Gabelsberger–Markovits rendszer hurkait író, tollavesztett galambbal, szökésre szántam el magam. A szörnyű tantömlöcben eltöltött hetek egyetlen napként folytak össze tisztult tudatomban. Egy délelőtt a földrajz szertárba surranva csíkokra hasogattam Kelet-Tanganyika viaszosvászon térképét, a csíkokból erős kötelet sodortam, s hogy feltűnést ne keltsek, a harmadik emeleti sarokablakból ereszkedtem alá. Vertikális lejtmenetem során a zsebembe tömött krétadarabkákból – az utóbbi időkben jóformán a kréta volt az egyetlen táplálék, amely még lecsúszott a torkomon – maroknyi jégesőt zúdítottam a kitárt ablakú, bűzös osztálytermekbe, ahol a szabadságot soha meg nem ismerő kis rabszolgák kushadtak.
Jó, hogy jössz, fiam, mondta épp arra járó anyám, mikor leérkeztem, úgyis ma kell vigyelek a fogszabályozóhoz.
Géczi János
Minthogy az óvodában hónapok óta egyetlen könyvem sem jelent meg – pedig a vezető óvó néni úgy vett föl, hogy január elején leporelló változatban, hatszázhúsz grammos merített cédrusháncson kiadja a karácsonyi képverseimet, aztán farsangra elkészül a csákóim reprintje, április pedig a szociográfiai munkámé (mélyinterjúk a kiscsoportos fiúk és lányok ujjszopási szokásainak eltéréseiről, Vattamancsok címmel) –, szóval hogy mindezen ígéretek egyike sem teljesült, hát korengedménnyel beíratkoztam az általános iskolába.
Különösen nagy reményeket fűztem ehhez a döntéshez, mert úgy hallottam, hogy ha megtanulok írni, elindítják az életmű-sorozatomat. Ám mindjárt az első napon súlyos csalódások értek. Az ugyan szerencsének látszott, hogy egy padba kerültem egy Lipák nevű fiúval, aki akkor még nem divatozott – az osztályban például mindenki csiricsáré karórákat viselt, csak rajtunk nem virított ilyesmi, el is neveztük magunkat „kvarctalan nemzedék”-nek –, de már az nem tetszett, hogy lapalapítási kérelmünket a diri rögtön a nagyszünetben elutasította. (Ez egyébként a mögöttem ülő Mányoki Bandit nálam is jobban megviselte, de később annyira hozzászokott, hogy kizárólag megszűnőfélben lévő lapoknál vállalt munkát.) A harmadik órán tovább enyésztek illúzióim: mindenkinek el kellett mesélnie, hogyan tölti a vasárnapját. A tanító néni nem győzte dicsérni a beszámolókat, Kakassy Endre nyögdécselésétől meg egyenesen el volt ragadtatva, pedig ez a Kakassy folyton olyanokat mondott, hogy „de azonban”, meg hogy „el lett rontva”, engem viszont a kicsöngetésre hivatkozva durván félbeszakított, amikor elő akartam adni, hogy vasárnaponként kutatásokat végzek egy enciklopédiához, munkacíme is van: „Rózsamotívumok irodalmunkban – Ignácz Rózsától Rózsa Endréig”.
De a hasonlóképpen szellemtelen ebéd után jött csak igazán a szeretett iszlám kertjeim kultúrnövényeit képviselő feketeleves: bejött az osztályba egy Zsolnai nevű bácsi, és mert nem figyeltem eléggé, rámkiabált, hogy mindennap százszor le kell írnom a nevét. Közben folyton káromkodott, azt mondta: „az iskoláját”, „az iskoláját”.
Történt azért valami jó is. Megismerkedtem az A betűvel. Láttam rajta, hogy tetszem neki. Mindjárt a két szára közé vett. Nagyon szeretjük egymást, és én jellemzőnek gondolom, hogy abban a szóban, hogy Kossuth-díj, egyetlen A betű sincsen.
Utóirat. A Lipák nevű fiú később cserben hagyott, még a nevét is megváltoztatta, mert azt hiszi, hogy Zalánba nem üt a mennykő.
Krasznahorkai László
De melyik?
Az első első napon olyan szeptemberi eső zúdult a Minces tanyára, amilyet még a Krittelkrieg-féle borharapónak azok a törzsvendégei sem láttak, akiket usque három évtizede az a bizonyos „tüszős év” szegezett a pult elé. Naponta negyven órán át esett, a határban tank nagyságú vermek keletkeztek, melyeknek víztartalma hamarosan egyetlen összefüggő tóvá gyűrűződött, Kelet-Keleteurópa legnagyobb tavává. Ezt Faráki, a gyámom is érzékelte, s bár feltett szándéka volt, hogy noha alig töltöttem be az ötödik évemet, elcipel a varhanyasi kisiskolába és ottfelejt, az özönvíztől ő is visszahőkölt, s odavetette: – Jöjjön éretted a Jákob, ha a Magasságosnak úgy tetszik, de én nem ettem meszet.
Legközelebb – ha nem is a következő esztendőben, hanem szép tempósan, ahogy a mincesiek teszik – dereglyén vágtunk volna neki az iskolába vezető útnak, ha augusztus 31-e éjjelén nem veszi kezdetét egy megmagyarázhatatlan hóvihar, mely errefelé nem szokott egy-két emberöltőnél tovább tartani, de most szokott. – Be vagyunk mi ide spájzolva, emberek – gajdolta a megdöbbenés legcsekélyebb jele nélkül a fiatalabb Faráki, annak a másik Farákinak a fia, ezért aztán a második elsőről is lemaradtam.
A harmadikról már nem, bár tanévkezdéskor olyan ónos eső kerekedett, hogy a kéményen meg a tető nyiladékain behulló ón színültig megtöltötte az iskolát, akár egy óriási bögrét. Talán ettől jött méregbe Irgumiás igazgató és Burgumiás tanító: a többieknek fölhordatták az ónhalom tetejére a padokat és ott kezdték a tanulást, engem azonban lent slichtoltak az ónadék alján, s amíg csak nyugdíjba nem mentek, minden évben meg is buktattak.
Ki tudja, meddig tartott volna ez a pikkelés, ha valamelyik újabb érában el nem dózerolják az „Ónos” iskolát, mivel kellett a telek a Fenszterné és Társai magántanodájának. Végre is kamatozott az a néhány eónnyi kis idő, amellyel kiböjtöltem a negyedik, vagyis az igazi első iskolai napomat. Az ég is kegyes volt, nem esett más, csak egy kis jóféle ólmos eső, amelyet olyan jó hosszan nézni az ablakon át, mert víz nincs is benne egy csepp se, csak ólom: puha, titokzatos, fotogén.
Nagyot, mélyet lélegeztem abból a levegőből, mely a széndioxidot tüdőstül szellőzteti ki az emberből. Gondoltam, ha már amolyan esőlátott személy vagyok, inkább tanítani fogok, mint tanulni. Amíg pedig a magáról előbb csak egy dekádnyi ködszitálással, majd talajmenti fagyokkal, végül jégesővel – strucctojásnyi darabok – hírt adó jégkorszak elmúlik, s megérkezhetnek az első nebulók, talán íródhatna egy könyv.
De melyik?
Parti Nagy Jolán
A szept. eleji késő nyárias kora ősz részben már bágyadt Nap-sugarai rőt fénnyel aranyozták be azt a reggelt, amelyen az ELSŐNAPom az Iskolában-ra indultam – de a rossz ómen, miként később is oly sokszor, sarkamra hágott, s az Isk. helyett eleinte a „Büfé, Virsli Stand.” felé vitt. Itt 3 d.liter szprájtot fogyasztottam, kedvencemet abból a pénzből, melyet Édes Anyám poharas kiszerelésű iskolatejre nyújtott át munkától áldott anyai kezeivel. Mivel családunkban, ebben a kis családban mostoha „apa” állott fenn, aki egyébként is szigorú vesébe hatoló pillantással övezte mindig csinosan rendezett szőke copfjaimat avagy lófarkamat, a tejpénz nélkül alig mertem a persze egyébként természetesen régóta ismert (óvodai népi tánc, kis majd nagycsoport) piros téglás épület irányába menni, sőt a véletlenek teljes összejátszásának végzete folytán az Extra Méretű Nőbolt-ba igyekeztem, XXXL felirattal. Itt szomszédnénink, Piroska néni – Farkas bácsi felesége, már maga is nagymama – takarított takarítónőként. Őt kérleltem mint gyakori pótnagyit (1200 ft/h), hogy az ebek harmincadjára sajnos elherdált tejpénz helyett adjon másikat, és én cserébe majd háromszor megsétáltatom a Samu kutyust esténként, amikor Piroska néniék részegen horkolnak a sok kövi dinka, ahogy anyukám és apukám szokta jelezni, végett. Érthetetlenül Piroska „néni” teljesen kipenderített, ezért a TEVE TÉVÉ (kábel) kirakatához mentem a Narancs helyett kolostor c. sorozat (tv) 114. részét nézni, hogy bár csak Leonardo Dicaprio lenne a főszereplő, magyar hangja Kaucki Armand, ám továbbra sem ő volt, és a mellettem nézelődő bácsi felöltőjéből naftalinszag áramlott, ami azonban szeptemberben még korai. Azután könnyű lábbelimben szökellve a Nyusziék háza felé bandukoltam, hátha Nyuszi is hasonló tejpénz kaland foglya lett, bár ő a lájth colát szereti. E helyütt bezárt kapuk fogadtak, viszont a sarki Díszállat Kereskedésbe bemenve, hogy az a teljesen lepukkant ékszer teknős neme dögölt meg, láttam, hogy nem, de holnapra már annyi, hogy a napjai meg vannak számlálva.
Folyt. köv., mert mindez csak a jéghegy csúcsa a Nagybetűs élet kapujához vezető úton, így első napom az iskolában az egyik legszebb napom ma is.
Ébert Tibor
Az első csalódás
- padvésetek -
1.
FEHÉR ICA / FEHÉR ICA! / FEHÉR ICA!!!!!!! / fehér ica / fehérica / feh éri
ca / ca éri feh / beh feh éri ca / caf eh éri / caf caf / caf caf / cafka / éri /
beh caf caf / cafi / cafi cánkol / caf ica / ica ficánkol / fi szánkon ficánkol caf
/ ficánkol / ica / caf / ica / fi / cánkol szánkón szánkon ficánkol / cafi / fi / i
/ gen / i / gen / ó / igen ó / gen gen genó / cafi te / cafi caf caf / te cafi caf caf
/ te cafka / te / gorikus / caf caf / te caf / kategorikus / te kategorikus cafka /
ó ica
2.
c a
f
e e
h I h
é é
r
Filip Tamás
Isivers
katapult katedra
lecsurgó klepszidra
szétrobbant rakéta
elporladt hókréta
taláros tanárok
tabákos tatárok
körmöskét karmodra
maholnap mahorka
laticel pévécé
öltöző lányvécé
pacálnád? nádpálca
csak semmi lacafa
számodra szamárpad
imreh és kunárpád
ülték be utánad
haddelhadd mókushad
zsebóra zaciba
farka a paciba
elporladt rakéta
szétrobban katedra
kiszikkadt klepszidra
sörben a szénhidra
memory kicsibe
mért jártál isibe
Kerék Imre
Négysoros
osztály osztályom eltűnt galaxis
classis classicus classicus classis
tegnap a holnap messze a messzi
masszív csak egy van kérem a masszi