Makay Ida

Rapszódia

I.

Egy csepp irgalmat. Ezt akartad.
És csonttá szikkadt mind a tenger.
A poharak mind megtagadtak.


II.

Mert a lámpása nem lehettél.
Hívó tűzhelyként nem várhattad őt.
Lángfoggal nem égetted testét:
Magukban égnek az olajmezők.


III.

Megtörik végül a varázs.
Versek, szerelmek nem sebeznek.
Csillagig érő sáncait
köréd zárja a hallgatás.


IV.

Az örök oromra hívlak,
a Hegyre, hol a csúcs hava
vakítóbb, mint az Idő fehére.
Az elpárolgott tenger kráterébe,
mely fölött zászlót nem bonthat már a hajnal.
Mert végleges, törvény az éjszaka.

Kifosztva hallgat

Elúszol az emlék vizén;
szitakötőkék, karcsú nyár.
Jönnek Naptalan évszakok,
egyik se tudja, merre jársz
Milyen volt sugaras szemed?
Csontig lobbant szerelmed már
A roppant jéghegyek alatt.
Kifosztva hallgat szív s a táj.

Mintha még hinnék

Az utat bámulom. – Mióta?
Jössz rajta, azt játszom.
      Tragikomikusa.
      Szánalmas
          játék.
Villámlik szemembe a
          semmi.
Sehol egy ember.
Sehol egy árnyék.
Mióta, hogy nem
          mozdulok?
Mintha még
          hinnék.
Mintha még
          várnék.

Mintha Te

Mintha messziről:
   Valami elfúló
          Zene,
valami ősi
      zokogás.
Vizek zsolozsmás
      éneke.
Valami időtlen
      gyász.
Ezüstbe játszó
      fekete.
Valami fullasztó
      gyönyör.
Valami. Elviselhetetlen
      Valami:
Már mintha
      Te.

Nem közelít

Utolsó mérföldkő. Utolsó bója.
     Fehér kendőm leng.
Rég nem tudom, kire várva.
Az eget nem hasítja
     madárszárny.
Nézem a végleg üres
     távolt.
A végtelen vizet.
S az úton nem közelít
     senki.
És a tengeren nincsen bárka.

Aki egykor

Amikor már elhagyott a szó,
ahogy a nyár: a Dél, a szerelem,
sejtenként vesztem el a világot.
Sejtenként sajog vissza, s föl a kín.
Ahogy az örök sötétben
dereng egy fénypászma, egy szín, egy szerkezet.
Ahogy kialszik a szemed szememben.
Leszek, a vak. – Aki egykor látott.