Baán Tibor

Portré – magyarázattal

Kaland volt nekem a szegénység
Nem tagadom Az ötvenes évek
Mesebirodalom Képtelen voltam
Megérteni hogy anyánk mért rohan
Örök kialvatlanul – talán sose aludt
Komlóra irodába majd a pécsi porcelángyárba
Ahol porcelánkisasszonyok napernyőjét
Krinolinját festette napszám és hozott
Lehúzható matricákat nekünk –
Virágosakat miközben meg nem állt
És alkonyodott és hajnalodott
Az idő lámpása lázasan lobogott
Ő pedig ment sietett rohant
Mi költöttük el a szabadidejét
Szétszórtuk buzgó csavargók
Nyolc kézzel a négy égtáj felé
Mígnem egyszercsak megállt Figyelt az ég
Figyelt a föld A réten a pipacsok
A matuzsálemi Mecsek fenyői mind
Figyeltek rá mikor pihenni kicsit
Templomba ment vakációzni


                        2

Segített Ki tudja hogy
Az igaz hit hétköznapi dolog
A mindennapok csorba cserepe
Virágát legeli az apró méhecske
Ki előző életében – miért ne
(Csak játszom – nem hiszem)
Tohonya ökör volt esetleg
Most fürge fénylő vizió
Élő cikkanás a semmiben
A méz a fontos neki nem a dongás
A dongás munkadal – ráadás
Elszáll innen is tovább tovább
Viszi magával a nyári dongást
Mezők s temetők mézét keveri
E földön ugyanis – mindenki
Aki magát érti és nem érti
A kettőt együtt élvezi


                        3

Temető A pécsi temető
Hol néhány napos ikreid
Nyugosznak – testvéreink
Hajnalcsillagok az égen
Mikor szellő fúj néha érzed
(Agyvérzés utáni napok évek:
Furcsa szürkület megérzések)
Hogy Angyalok szárnyalnak
Fénycsodák a messziségben

Szigno

Ablakprizmák mögött a színörvényt
Figyeltem gyerek napra nap
Méláztam merengtem született pogány
Remélve hogy a cakkos villám
Nem csap belém azért
Mert a Láthatatlan Isten helyett
Valami Foghatót keresek
Mint ama hitetlen Tamás –

Véred rácsorgott a világra
A sétatér padjaira unottan
Miközben a székesegyház
Dallamosan jelezte a muló időt
Amelyben minden egy
A gyerekkor és az öregség között
A felnőtt hosszan ücsörög
Akárha tükörképe előtt
Mely maga a kozmikus titok
Csillagviharok ábrája Akármi
Beszéljen róla az – aki ismeri

Biciklin

Kanyarog az út hurkokat ír le
Majd egyenesen halad előre
Hol kék hol zöld hol sárga
Majd összefolyik az elragadtatásba
Mert szárnyam nő a suhogásba’
Mert lukat ütök a horizont falába
Idomok repülnek mellettem el
Bodék csillagok kit érdekel
Az egész világ két részre hull
Térdepel vonaglik lekonyul
Tőlem mindenki jobbra vagy balra áll
Mintha az ítélet napja lenne már
Hőség fonnyasztja a maradék zöldet
Biciklicsengőm a végtelenbe csönget
E felfokozott nyárban – pokoli pörben
Csak én vagyok nyugodt meg az Isten

Súly alatt

Elfekszel, mint kit megnyomott a zsák,
Amelybe hullaként lapul az ifjúság.
Nagy bűnöd, íme, a hátadra nőtt,
Álmodban is viszed, de lankad az erőd.
Talán pokolra mégy e kerge úton,
Amelynek végén sárga lampion…
Látszik a hold s valami ünnepély
Keserves rikácsát hozza könnyű szél.
Ördögnek öltözött fura figurák
Keverik kondérban a lobogó kását…
Aki megkóstolja, maga is ördög lesz.
Önnönmagától borzad, önmagát szenvedi –
És nincsen Megváltó, aki fölemeli.