Konczek József


A latin szeretők


(Álmok Mario Vargas Llosának)



(Öle elé egy könnyű plédet…)


Visszatérő álmom, hogy öle elé fogva
egy könnyű plédet, fenyődeszkalépcsőn lépdel fölfelé,
lássam nyüzsgő farát,
majd visszafordulva hajol rám.

Sokszor álmodom, már dübörög a vérem,
s homlokomba tolul,
torlódik. Olyankor is, amikor nem álmodom,
csak felidézem.

Igyekszem olyan gyengéden aludni,
hogy el ne riasszam,
amint a könnyű plédet fogva lépdel,

visszafordulva hajol rám, suttogja:
„Gyere már végre, gabalyodj belém,
s meg ne szakítsad…!”




Nem fogsz visszaölelni…



Azt mondtad, hogy nem fogsz visszaölelni,
nem önt el tűz, s még lélegzeted sem gyorsul,
csak békésen eltűröd,
ahogyan szeretlek.

Tetszett a játék.
Barbárrá színezed így a jóságot,
motozzon csak ott belül a mámor,
hogy játékos ellenállást sem talál.

Így még nagyobb feszülésekkel hódol
s kevergőzik a gyönyör öblöd kelyhében.
No és amikor mégis elvisítod magad, a két lábad is szétáll?

Teljes mélyemből adagolom őszinte adómat,
utolsó cseppig hálásan,
hogy milyen aljasul jól tudsz hazudni.




Őszinte szeretőm



Jobb tenyeremmel a farod félgömbjét birtokolom,
ballal a melled csecsbimbóit a nyelvemmel csúcsosítom,
majd nyelvemmel a nyelvedért kanalazok.
Meg is leshetne valaki.

Lássa, hogyan adod magadat,
szájad hogyan telik ki vérrel,
amikor a hátamon, derekamon érzem zavart kapkodásod,
s még jobb, amint az ágyékodat préseled alám.

Sosem szerettem húzódzkodó társat.
Hanem az érett asszonyt, aki vagy, egészséges kedvű.
Lakmározzál belőlem.

Habzsolom én is csillagos, meleg csöcseidet,
S várom, mikor hördülsz már szokás szerint:
„Édes bikám, most jó nagyokat lökdössél!”




Cicizni, cicerészni…



Jaj, de jó volt cicizni, cicerészni, cicikálni, dajkálni
két nagy barna zsömlédet, melled aranykincsét,
bevallom, ezzel vettél le azonnal a lábamról,
s hatalmadban vagyok.

Néztelek, s tudom én, jó nő a háta közepével is érzi
ha sóvár szempár bámulja. Belegondolsz,
milyen jó lesz domborulataidat
átengedni lassan, hagyni birtokba venni?

Van ideje kellemes játékoknak,
amikor elsétálsz itt. A szemed ne süsd le máskor sem.
Minek is beszélni?

Csak nézz rám. Érzem én, hogy szűk a blúz rajtad,
a gombok is feszengenek. Hátrálj csak a sarokba,
ott robbantsd arcomba az ékes két bombát.




Áldott legyen



Torkának lágy húsára sóvár csókkal
akkor jó lecsapni, amikor már élvez,
amikor hű izgalma lebegve semmivé lesz,
Istenem, számolj a magukat megadókkal.

A barna asszonnyal, ki öle aranyfolyamára
buktatott, s kitárta kincsesházát,
azt sem bánva tán, ha megaláznák –
Markomban remegett-rángott telt lábaszára.

Ködből emelt tekintetével (ahogyan tükrök
tudnak kiélesedni csak), s a félrehajtott hajtincs,
a homlokom letörlő simítás gyengédsége

tiszta percével, az izzadtságunkban lucskosra fürdött
habzó ágyneművel, melybe egy kicsit belehalt is,
áldott legyen boldog asszonyi elégtevése




A virágidomú asszonynak



Döntsd elém újra két illatos emlőd,
Kenyértészta döccen szakajtóból,
Melegükbe temetkeznem mindig olyan jó volt,
Pipacs-bimbója élő napommá nőtt.

Gyerekként járok, nevetek, sugárzó
Óriás csend csitul, lélegzik köztünk,
Mi piros mezők mámorába vesztünk,
S én úgy rándultam meg, mintha a zászló

megérzi, jó kéz tartja, s jaj, lobogjon.
Hullasd arcodra, szájadra selyemként,
Én hadd nőjelek be, akár a repkény,
Olvadjak rád, akár a sajgó ólom.

Terüljek dús virágidomaidra,
Csípődnek dombján jóllakott kezem
fogózzék, mikor belédvétkezem,
megnyílok kitüremlő szavaidra,

s döntöm magomnak erős áradását,
és felviharzó elnyugvását érzem,
s hogy saját jövőmmé halok a kézben
– kopár ünnep esőzokogásán.




A szerelem, a gyöngyös…



A szerelem, a gyöngyös kacagású?
a kakatoló fácán-díszbeszédű?
A május-éjszakát választva társul?
Vagy augusztusban a búzaszagú szérűt?

Mindenhogy jó volt. Azelőtt is szerettem a lelke
hullámzó felindultságát minden nőben,
vagy arcát, alakját, idomát, mellyel betelve
boldogan (vele) saját kardomba dőltem.

Nem tudom: jobb volna
sejtelmesnek lenni? Több izgalom? Vagy érdem?
Nem tudom. Csak azt, hogy akkor beszéltem róla,
Ha megéltem.




Szerelmem te, halálom te!



Mint le-föl járó szekérrúd a kapugádor-torkollatban,
a gyeplővel visszafogott két ló tülekvése és horkanása,
amint közelednek feléd, s ott állsz velük szemben,
s verődnek és törekszenek, erősen kinyúlik hozzád a rúd:
tudom, hogy álmodsz –

Valahol a hasad üstje mélyén lapul egy gyerek,
hátával a gerincednek támaszkodik és ujjaival is,
úgy néz belőled, úgy mereszti rám a szemét,
úgy sóvárog, úgy éhezik rám, hogy fölfaljon,
magává egyen.

Ne haragudj, hogy csontom a csontodba koccan,
arcodról legyűröm a húst, olyan keményen csókollak,
ahogyan fájóan izomkötegeid közé tolakszom,
mert így van ez nagyon jól, így van ez a legjobban,
szerelmem te, halálom te!