Köpöczi Rózsa


Expanzió – exódusz – expedíció



    Kezdetben volt Vác, a Görög templom, a múzeum hivatalosan elegáns, fehér falú kiállítótere, ahol 1989 nyarán először történik meg a Hétvégi Expanzió, azután elröppent 14 év, megszülettek és megnőttek gyermekeink, és mi még mindig rendületlenül a következő EKSZPANZIÓ felé tekintünk. A nyár derekának rituális, elmaradhatatlan része ma is sokunk számára a fesztivál, mely az utóbbi években átlényegült, átalakult. Ezt többen, többféleképpen fogalmazták meg. Bohár András a „poézis útjaitól való távolodásról” beszél, „a tematikus szimbolizációk újragondolását előtérbe helyezve egy lehetséges közösségi létforma érvényességi igényeinek keretében”.*
    A kiterjeszkedés kezdetben nem lépett túl a város falain, bár a Görög templom helyszínéhez más intézmények is kapcsolódtak, de a Vác határait képzeletben jelző demarkációs vonalon belül maradtunk. A fesztivál mint szimbolikus nyilvánossági forma új műfajt teremtett. A benne résztvevők, a szereplők és nézők közötti határvonal elmosódni látszik. Nem hagyományos értelemben vett műsorok zajlanak egy színpadon, hanem közös cselekvések. A performanszok résztvevő előadói és nézői szinte ugyanazok.
    A két-három napos fesztiváloknak rituális íve van. Az utóbbi öt évben a Vácról való kivonulás, a szimbolikus exodus után valamiféle expedícióvá kezdenek alakulni a történések, amikor a helyszínek megközelítése, felfedezése, belakása éppolyan fontos része a folyamatnak, mint maga az előadás. Az együtt töltött idő katarzis élményéhez hozzátartozik az utazás különféle járműveken: vicinálison, parasztszekéren, szamárháton, buszon, biciklin és gyalog, ami együtt jár új tájak, létformák, emberek megismerésével. A fesztivál folyamata egyfajta zarándokútnak tekinthető, annak minden nehézségével, emelkedettségével együtt. Aki az elindulástól a program végéig tartó stációkat teljesíti, annak megadatik az átlépés a szakrális időbe és térbe.
    Bizonyára ezért tart ki évek óta a törzsközönség és merül el olyan bátran az ismeretlenben, utazik a Palócföld Isten háta mögötti falvainak kedves emberei közé, az Ipoly folyását követve a torkolattól a forrásvidékig.
    Így lehetséges, hogy a legtermészetesebben illeszkedett a kortárs művészek produkcióinak sorába a Déska Jánosné Böske néni által bemutatott ősperformansz, a Máriácska öltöztetés, a szandai Káponkában. Így talált helyet Tricepsz Opál Színházának Tibeti Játéka a márianosztrai Pálos Kolostor „Jézus öt szent sebe” búcsújának eseményei között. Így születhetett meg a nagybörzsönyi Árpád-kori Szent István templom apszisában, gyertyafény világításban Varga Rita Metamorfózisa. Így jutott el a dömösi Remete barlangokba Roger Marcell, a sivatag vándora. Így táncolt át a halálra ítélt Ipoly-hídon, Damásdról Helembára a szimbolikus országhatáron át a Szárnyak Színházának társulata a számukra utolsó tangóval. Így vándorolhatott a Mystérium Carnale, Németh Péter Mikola és Németh Zoltán Pál misztériumjátéka évről évre átalakulva, egyik helyszínről a másikra, talán egyszer megtalálva végső formáját. Így nyithatta meg éjféltájban Bohár András Haász Ágnes és Mocsári Mária kiállítását az ipolytarnóczi „Palóc Pompeiben” az ősmaradványokon felállított jurtában. Így hangozhatott fel Bálványos Judit szaxofonszólója a Terényi Istálló Galériában, Binder Károly koncertje az ipolysági katolikus templom kopott pianínóján.
    Az események véletlenszerűen kiragadott és természetesen hiányos felsorolása szándékos, azt a folyamatosságot, mozgást, egymásból építkezést és visszatérést jelképezi, ami számomra az utóbbi években legfontosabb volt az Expanziókon. Az átalakulás a névben is megmutatkozik. 2002-ben már Ekszpanziónak nevezett kortárs művészeti találkozó lemondott a fesztivál hivatalosnak tűnő titulusáról. Az új műfaji meghatározást a jövő hozza majd meg, bizonyára egy olyan név formájában, mely kifejezi ennek a mozgalomnak az egyediségét.
    Az Expanzió - Ekszpanzió reményeink szerint mozog, épül, terjeszkedik, minduntalan átalakul, vagyis tovább él, folytatódik mindaddig, amíg vágyunk összegyűlni, együtt lenni, cselekvéseinkkel felfedezni, előhívni a kiválasztott helyek rejtőzködő szellemét, felépíteni, megteremteni a szakrális teret és időt magunk körül, melynek jótékony burkában ki-ki megvalósíthatja, ha rövid időre is a maga „szabadságprogramját”.



* Bohár András: A szimbólumok de-strukciója