Fodor Miklós


Egy létigenlő mondóka megfejtése



    Olykor érdemes egy-egy elmélyültebb pillantást vetni olyan jelenségekre, melyeket – hiedelmünk szerint – már unalomig ismerünk. Kivált, ha e jelenségek kétszeresen is idegen világból származnak: archaikusak és gyermekjátékok. Kiderülhet, hogy e jelenségek idegenségét, vélt meghaladottságát, kulturális elfojtás okozza. Kiderülhet, hogy e művészeti jelenségeket azért nem értjük – és azért nem értékeljük –, mert elmulasztottuk megtanulni a hozzájuk való megfelelő értelmezői beállítódás kialakítását. E mulasztás nem véletlen, hiszen az az ipari-gazdasági és pénzalapú civilizáció – melynek polgárai vagyunk – éppen az archaikus-gyermeki kultúra elpusztítása révén jöhetett csak létre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bármely igény, mely kultúrát kíván oltani a civilizáció fájába, alapvető megrázkódtatást követel. A felélesztett mítoszképző archetípusok akarva-akaratlan harcba kezdenek elnyomóikkal. S ki tudja, hova csavarodik a dolgok vége…

Bújj, bújj, zöld ág,
zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu,
csak bújjatok rajta!
Rajta, rajta,
leszakadt a pajta,
benn maradt a macska.

    A Bújj, bújj, zöld ág jellegzetesen tavaszi dal, a zöld ágak és levelek előbújásának idején játszandó. Jelentését a tavaszkezdethez fűződő általános emberi tapasztalat alapozza meg.
    A tél bezárkózást követel, míg a tavaszt az ebből való kitörés szándéka és tette határozza meg. Bezárkózás és kitörés: ezek az élet – a növény- és állatvilág – alaptörténései, vagy mondjuk úgy: alapritmusa, amit a Föld törvénye kényszerít ki: a meleg és a napfény mennyiségének ingadozása.
    A dal alapszituációja: biztatás. A biztatás szerkezete: valaki biztat valakit valamire. Ebből az egyszerű szerkezetből nyilvánvalóvá válik, hogy négy kérdésre kell választ keresnünk.
    Mit jelent itt a biztatás?
    Ki az, aki biztat?
    Kit biztat?
    Mire biztatja?

    A biztatás itt azt jelenti, történjen meg valami, aminek meg kell történnie, mert jó, ha megtörténik. A biztatás mondója megszólítja a természetet: én-te viszonyba – vagy ahogy Ancsel Éva mondaná: tegező viszonyba – lép vele. Tavasz van, megnyílt az élet kapuja, az aranykapu, kitárulhatnak az élet erői, létezésbe áradhatnak az élet vizei. Nosza, rajta, zöld ágacskák és levelecskék!

    Ki az alanya ennek a biztatásnak? Aki a dalt éppen énekli. És éppen ezzel a dallal biztatja az életet. Ez a válaszunk a második kérdésre. Tekintettel azonban arra, hogy ez a dal egy gyermekjátékhoz tartozik, s a gyermekjátéknak megvannak a maga mozgásai és drámái, azt kell mondjuk, hogy az éneklő és játszó gyermek énekévelés játékával biztatja az életet. Felmerül a kérdés, mi módon lehet mozgással és drámával biztatni? Oly módon, ha az eljátszott játék példa (modell) az élet számára, s mint példa: vonzerő. Ha a biztatás csak a kinti életnek szól, akkor rejtve marad a viszony az éppen játszódó játék és a természet folyamata között. Akkor ezt a rejtett viszonyt vagy valamilyen rejtett hatalom (egy isten) teremtené meg, s a játék és dal elsődleges címzettje is e hatalom (isten) volna. A dal és játék meghatározása ez esetben a következő: istennek szóló üzenet. Vagy magát a gyermekjáték drámáját kellene szentségsugárzó rítusnak tekintenünk, mely Isten beszédévé válván közvetlenül – mágikusan – hat a természetre. Ebben az esetben a játszó gyermekek átalakulnak Isten hírnökeivé, angeloszokká. Az üzenetet tehát érthetjük imának, kényszerítésnek, sürgetésnek vagy információnak egy kívánságról.

    Ezzel azonban már a következő kérdésünkhöz érkeztünk. Kit biztatnak valójában és elsődlegesen a gyermekek, amikor ezt a játékot játsszák? Nem inkább önmagukat? Hiszen ők azok, akik fogják egymás kezét, ők azok, akik átbújnak az általuk állított kapun: ők azok, akik a játék igénye (azaz saját kulturálisan meghatározott igényük) szerint átváltoztak az élet folyondárjává és aranykapujává! De úgy is fogalmazhatnánk, hogy élet nemcsak kultúrán kívül van, hanem belül is: az emberek is bezárkóznak télire és kitárulkoznak tavasszal. Az emberben mint élőben, mint az élet törvényeinek alávetett létezőben is működik és hatalmasan befolyásol az élet. Bár az ember és az emberi kultúra, nézetem szerint – a gondolkodás szabadsága és ezen gondolkodás meghatározó ereje révén –, éppen az élet követelményeinek való szembeszegülésből született. A dal éneklése és a játék játszása így: önbiztatás. Az értelem, mivel nem magától értetődően követi az élet lökődéseit (impulzusait), mivel szabadon lebeg az élet sötét vizei felett, önmagát kénytelen szinte folyamatosan meghatározni. E meghatározás alapja az, amit a kinti természetben meglát, belőle megérez és megért. Ahogyan a kinti természetben munkálkodik az élet, úgy munkálkodjék mibennünk is! Ahogyan kint, úgy legyen bent is! Beszélhetünk az élet istenéről is, akinek – a rítusként értelmezett játék során – az ember aláveti magát, elfogadja hatalmát, sőt azt mondja: igazad van, egyetértek veled, én is azt akarom, amit te.
    E harmadik kérdés összegzéseként azt állítjuk, hogy a biztatás elsősorban az értelemnek szól, célja, hogy ráhangolja a gondolkodást az élet követelményeinek teljesítésére – de nem mondhatunk le az értelmezés során felmerült második lehetőségről sem, mely szerint a biztatás címzettje a kinti természetben munkálkodó élet. E második lehetőség első megközelítésben képtelenségnek látszik: mi hatása lehet az emberi biztatásnak a természet folyamataira? Feltéve azonban az arra mutató kísérletek és megfigyelések lehetséges igazát, melyek szerint a növények (az állatokról nem is beszélve) megérzik az emberi viszonyulás pozitív vagy negatív beállítódását, a szeretetet és a gyűlöletet, s ezek nem elhanyagolható módon befolyásolják élettevékenységüket – belátható, hogy az embereknek, az emberi kultúráknak érdekükben áll egyfajta szeretetteljes, beleérző viszony kialakítása. Túl ezen, a természet tényleges biztatásából az következik, hogy a természet működését a biztatók nem érzik biztosítottnak. Másként fogalmazva: az élet a Földön, bár szívós jelenségnek látszik, szakadékony. Elég egyetlen katasztrófaélmény vagy annak kulturálisan megőrzött emléke ahhoz, hogy az emberi környezetet képező természettel szemben az emberben bizonyos fokú (kicsi, de szilárd) bizalmatlanság alakuljon ki. „Lehet, hogy szinte egyik pillanatról a másikra teljesen átváltozik körülvevő világunk.” Hogy ez meg ne történjen, szól a mágikus biztatás: Isten dalba, mozdulatokba és drámába öntött igéje.

    Hátravan még a negyedik kérdés, ami a fentiek belátása révén most már így fogalmazható meg: mire biztatják magukat a gyermekek e dallal és játékkal? Kanyarodjunk a leghétköznapibb, de leghúsbavágóbb témánk: önmagunk felé. A bezárkózás és kinyílás jelenségeit értsük önmagunkra, s mint az emberi személyiség sorsalakulásának momentumait vizsgáljuk. Az egyes emberi személyiségek függetlenül téltől és tavasztól hallgatnak olykor a bezárkózás és megnyílás belső/külső késztetéseire. Vagy beszélhetünk metaforikusan emberi telekről és tavaszokról is. A bezárkózás a személyiség élettörténetének eseményeként azt fogja jelenteni, hogy nem vállalja saját késztetéseinek megformálását a világban. Egyszerűbben: (valamilyen okból) nem formálja bele magát a világba. Milyen okból? A legáltalánosabb ok a félelem: fél, hogy valamilyen testi/lelki sérülést szenved, ha ezt teszi. (Kinevetik, kicsúfolják, kiközösítik, megverik, megbüntetik, piszkálják stb.) Ezek reális félelmek. A félelem belső oka lehet túlérzékenység, gyengeségtudat, tapasztalatlanságérzés, a védekező és visszavágó technikák hiánya. A túlzottan bezárkozó személyiségre rászakad a ház, a pajta: ezt úgy értjük, hogy egy ponton túl már ha akarna, sem tudna kitörni. A kitörési lehetőségeket a kapuk jelzik. Egy-egy kapu: egy-egy lehetőség, amit ki lehet használni, amivel élni lehet, illetve ami mellett el lehet menni. Egy lehetőséggel élni persze bátorságot feltételez, hiszen nem tudjuk, mi vár ott, nem tudjuk, sikerül-e venni az akadályokat, nem szerzünk-e túl sok sebet, s hogy egyáltalán nekünk való-e.
    Az aranykapu a kapuk kapuja: az életbe való megérkezés határátkelő helye. Hogy egyáltalán legyenek lehetőségeink, melyekkel élünk vagy nem élünk, ahhoz be kell lépnünk az élet kapuján: meg kell születnünk. Az aranykapu a születés kapuja. Amikor a gyermekek át akarnak menni ezen a kapun, a születés eseményét változtatják akart tetté. Mintha azt mondanák: „Akarom az életet, akarom a lehetőségek feltárulását, akarok élni bizonyos lehetőségekkel, másokkal meg nem, akarom magam beleformálni az életbe, akarok formálódni a közegben, mely körülvesz.”
    Ugyanúgy, ahogyan az egyes lehetőségek is csak ideig-óráig nyitottak, aztán örökre bezárulnak, hogy más lehetőségek tolulhassanak elénk, az élet (a lehetőségek) választásának lehetősége is csak bizonyos ideig áll fenn. Egyszer csak bezárul az aranykapu. Túl azon, hogy a kapu lecsapódása természetesen a halál végső lehetőségét mint a lehetőségek lezárulását hozza a gyermeki személyiség tudatának közelébe; a kapu lecsapódása arról is szól, hogy egy gyermek akár egész életére bezárulhat a család vagy önmaga rigolyáinak és rögeszméinek fogságába. Elmacskásodhat. Macskává válni: ez az elképzelés csak akkor válhat értelmessé, ha utánajárunk a macskát szemlélő ember alapbenyomásának, melyből a macskajelkép kibontakozott. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a macska a (túlzottan) önmagára figyelő, (túlzottan) önmagával törődő ember megidézője. Végső soron a narcisztikusan terméketlen emberé. Hiszen az élet aranykapuján átmenni: ez jelenti a nemiség, a szerelmi nász megtapasztalását is. Általánosan pedig az embervilágba, a természeti világba – a világba – való behatolást, s ily módon annak megtermékenyítését. Végső soron az aranykapun átment embert érett embernek, érett személyiségnek nevezzük, aki alkotó módon, saját határozottan képviselt személyiségének kisugárzásával hat a jelenben.
    Összegezve negyedik kérdésünkre a válaszokat, azt mondhatjuk, hogy a kialakulni vágyó gyermeki személyiség arra biztatja magát, hogy
    – oly módon élje újra a megszületést, hogy ezt az eseményt akart/vágyott tetté formálja;
    – akarjon részt venni a gyermeki/emberi közösség élményeiben, dolgaiban, ne zárkózzon el a világ hatásaitól;
    – akarjon majdan testi értelemben termékennyé válni, s ily módon kapcsolódni az élet hosszú folyondárjához;
    – akarjon mint világtól is formált és világba rögzült személyiség teremtő módon (tágabb vagy szűkebb körben) részt vállalni az adott kulturális közösség életében.

    Gondolatmenetünk végén eljutottunk ahhoz a filozófiai feladathoz, melyet e gyermekdal kiválasztásakor kitűztünk magunk elé. Mit jelent a biztatás jelensége az emberi világ számára? Esélyünk sem lett volna megválaszolni e kérdést a fenti megfontolások nélkül, hiszen a művészi-rituális világ bejárása a valóságos biztatás lényegére irányította figyelmünket. Ha csak a valóságot faggatjuk a művészi tapasztalatsűrítés megkerülésével, akkor gondolatmenetünk bajosan találja el a lényeget, ha viszont kihagyjuk a művészet valóságra való vonatkozásait, akkor igazságunk vértelen marad. Egy fogalom filozófiai vizsgálata ebből következően alapvetően valóságvizsgálat, de a valóság nem sokrétű gazdagságában érdekel most minket, hanem lényegi magszerűségében. A lényegi mag ugyan elrejtőzködik az érzékelés tapogatókorongjai elől, mégis ő igazgatja a valóság egységeinek elrendeződését. Az igazság jelen fogalma a jelenségek lényegének fogalmi kifejtését jelenti. E lényeget formaadó, formáló, avagy törvényadó hatalomnak tekintjük. Amikor tehát a biztatás lényegére kérdezünk, egyben azt az igazságot is keressük, melyet ebben a vonatkozásban követnünk kell. A morális hatalommá váló igazságot keressük.
    Valaki biztat valakit valamire. A biztatás jelensége bensőséges, én-te viszonyt feltételez. De ebben a viszonyban én és te elhelyezkedése nem szimmetrikus. A biztató én aktív, míg a biztatott te passzív. Ám a biztató én éppen arra biztatja a másikat, hogy az is aktívvá váljon. Az aktív itt egyszerűen cselekvőt jelent. De a cselekvés nem puszta iránytalan mozgás. Nem mozgás a mozgásért. A biztató én megszólító én. A megszólítás hozza létre az én-te viszonyt. Az én, amikor úgy dönt, megszólításával én-te viszonyba kerül egy másik létezővel, kiemeli azt a differenciálatlan azok birodalmából – és személlyé avatja. A megszólítás a megszólítottat szíven kell, hogy találja. A biztatás élethelyzetében a megszólító arra biztatja a megszólítottat, hogy segítse cselekedni önnön lényegét. A biztatás értelme (igazsága) tehát a lényeg cselekvésre szólításában keresendő.
    Miképpen tudja azonban a kezdeményező megszólító valaki másban a lényeget cselekvésre biztatni? Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, a megszólítónak ismernie kell a megszólítottat. A megismerés folyamatának vagy a ráérzésszerű belelátásnak meg kell előznie a biztatás tettét. A megismerés a rejtekező, létformáló lényegre irányul. Azért van szükség a biztatás élethelyzetében a lényeg felismerésére, mert az nem nyilvánul meg. Az lenne a természetes és kívánatos, ha a lényeg megnyilvánulna, ha saját lényege formálná az adott létezőt, és nem valamilyen lényegtelen részlet. Miért van szükség biztatásra? Mert a lényeg valamilyen oknál fogva akadályoztatik létező- és világformáló tevékenységében. A lényeg elfogódott, kalitkába záratott, mint valamely madár. A lényeg valamely oknál fogva nem tudja a tevékenységét gúzsba kötő erőket legyűrni: nem tud úrrá lenni az őt körülvevő, számára lényegtelen erőkön. A biztatás tehát egy önmagát formálni képes lénynek szól, annak lényegét kívánja megérinteni; az érintés erőt adó, célja, hogy a megérintett lényeg erőt kapván az őt gúzsba kötő erőkön úrrá legyen, kivívja szabadságát: azt a jogát, hogy formáját létezőbe, a létezőt világba formálja: hogy lényegből létezővé váljon.
    A biztató tehát lényeglátó, legalábbis abban a vonatkozásban, amelyben biztat. De nemcsak egy bizonyos létező lényegét kell felismernie, hanem az élethelyzetet és az alkalmas pillanatot is. A biztatónak tudnia kell, hogy egy elébe adódó rejtőzködő lényeg szabad kibontakozásának hol és mikor jött el az ideje. A biztatónak ismernie kell azt a közeget, ahová a biztatott létezőt szabad lényegmegformálásra – mint csigát házából – előhívja. A biztatónak ismernie kell a világot. És ismernie kell azt a végső célt, amely felé a világformálódás törekszik. A végső cél a lényegük által formált létezők szeretet- és uralomirányította viszonyrendeződéseiből kimunkálódó, lényegi törvény által teremtett, egyetemes létszervezet. A biztatónak ismernie kell a Teremtőt, aki végső soron minden akar lenni mindenben: azaz önnön lényegét az idők során maradéktalanul bele akarja formálni a világba. A biztatónak olyasmit kell ismernie, ami emberileg lehetetlen. Emberileg csak töredékes ismeret lehetséges. De a töredékes által a kezdeti-lényegi Én és a végső-megformált Az megsejthető, megérezhető. Ezt az érzést a szeretet és a rangsor iránti érzék vezérli.
    A biztató lény a szeretet és a rangsor iránti érzék által nyer jogot a biztatásra. Jogot csak a világ gazdája adhat. A biztatás azt akarja, hogy a lények világba virágozzák önnön isteni eredetű lényegüket. A biztató hisz abban, hogy ez jó: hogy a jó lényege a teremtmények vonatkozásában éppen az, hogy lényegük hasonlatosságára formáltatnak bele a téridő világába. És ez még akkor is jó, ha a létezők önnön lényegük kibontása közben egymással harcba keverednek. A biztatás éppen e harctól való jogos félelem átalakítása küzdőszellemmé, félig-meddig vagy tán egészen révült-mámoros létigenléssé.
    A biztatás lényegi létre serkentés a közvetlen jó reményében, a végső jó hitében.