Cancun: ok az aggodalomra

    Nehezen találni olyan embert, aki megérti a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) céljainak csak a felét. Alapító okirata oldalak százait tartalmazza, bizottságai és albizottságai száma végtelennek tűnik, nyelvezete nehézkes, és mindezek tetejébe, aki nem dolgozik ott, netán egy életen át tanulmányozza vagy számos munkaévet lehúzott volna kereskedelmi ügyvédként a háttérben, még nekik is nehézségekbe ütközik megfejteni, hogy miről is szól az egész. Módozatok. Fellebbviteli testületek. Szingapúr-ügyek. Beépített feladatsorok. Egyszerű kötelezettség. Érti? Nem? Hát, ez az.
    Arra utalok, hogy az eltelt nyolc év alatt, amióta a WTO létezik, sokunk kemény munkájába tellett kideríteni, hogy vajon milyen hatással lesznek életünkre a WTO vállalatok vezérelte egyezményei – még mielőtt túl késő lenne. Ma sem látom, hogy ez másképp lenne. Ugyanis amikor megpróbáltuk kitalálni, hogy a WTO soron következő cancuni konferenciáján milyen döntéseket kívánnak meghozni – és ezzel milyen változásokat kívánnak előidézni a világban –, olyan akadályokba ütköztünk, mintha a WTO legutóbbi szabályozása szerint a „Japánból származó korrózióálló szénacél termékek lerakása elleni vám” értelmét akarnánk megfejteni.
    Persze, ha elég kitartóak vagyunk, akkor felsejlik – a vámtarifa preferenciák, a teljesítési feltételek, a technikai együttműködések és a kiegyenlítő mérőszámok ködösítése mögött – az egész eljárás, ahogyan a döntések születni fognak, illetve ahogyan azokat megalapozzák majd Cancunban. A tervek szerint ugyanis kiterjesztenék az 1995-ben létrehozott WTO hatókörét.
    Ez a hatókör kiterjedne a kereskedelmen túlra, lefedve a globális gazdaság minden formáját. Emellett új szabályozásokat hozna, melyek megkötnék a kormányok kezét, s ugyanakkor szabad kezet adnának a vállalatoknak – a valóságban a hatalmat adnák át a választottak kezéből a meg nem választottakéba. Miközben nekünk feladják a leckét, hogy vajon a mindennapi életünkre milyen kihatással lesz mindez.
    Cancun 1. célja: Lehetőséget a vállalatoknak arra, hogy bepereljék a kormányt, ha „megtagadja” beruházói jogukat.
    Mit szólna ön ahhoz, ha a vállalatok megkapnák azt a jogi felhatalmazást, hogy az ország törvénykezését figyelmen kívül hagyhassák, ha úgy kívánják? El tudja képzelni, hogy ezen az alapon az ön választott képviselői meghátrálnak és eltörölnek az ön védelmére szolgáló bizonyos környezeti és szociális törvényeket csak azért, hogy a multinacionális vállalatok kedvére tegyenek?
    Ha igen, akkor oka van az aggodalomra a soron következő cancuni tanácskozással kapcsolatban, melyen ezekről az „új szabályozásokról” döntenek. Az Európai Unió vezetésével néhány kormány vitát kíván kezdeményezni Cancunban arról, hogy a négy új WTO terület szabályozása hogyan illeszkedik a nemzetközi jogba. A témák magukért beszélnek: beruházás, verseny, közbeszerzés és a kereskedelem megkönnyítése. Már a megfogalmazásból kitűnik, hogy feltehetően roppant hatást gyakorolnak majd az emberek mindennapi életére.
    E négy téma közül kiemelkedik a beruházás. Egy látszólag ártalmatlan szó takarja az új WTO egyezményt, mely sokkal veszélyesebbnek és vitatottabnak bizonyulhat, mint eddig bármi. A civil szervezetek (NGO) már megmozdultak ellene. Több mint negyvenen a világ minden részéről közzétettek egy felhívást márciusban, mely szerint elutasítják a beruházással kapcsolatos tárgyalások megkezdését Cancunban. Ők és még sokan mások attól tartanak, hogy újraélesztik a hírhedt Multilaterális Beruházási Egyezményt (MAI), melyet a vállalatok zárt ajtók mögött készítettek a 90-es években.
    A MAI lehetővé tette volna a multinacionális vállalatok számára, hogy bepereljék a nemzeti kormányt, ha a vállalat úgy érzi, csorba esett „beruházói jogain”. Megszüntette volna a kormány ellenőrzését afelett, hogy egy külföldi cég hol és mikor végezhet beruházást az országban. Megtiltotta volna a kormány számára, hogy támogassa a helyi vagy nemzeti beruházást a multinacionális mellett. Röviden, virtuálisan megszüntette volna a választott helyi és nemzeti kormányok összes hatalmát afelett, hogy a multik hogyan ruházhatnak be és viselkedhetnek az adott országban.
    Szerencsére a MAI 1998-ban hamvába halt egy nemzetközi NGO kampánynak köszönhetően, melyet a tárgyalandó egyezmény szövegének kiszivárogtatása előzött meg. Azok a vállalatok és kormányok, melyek a 90-es években a MAI-t kívánták tető alá hozni, ma a WTO-t próbálják arra használni, hogy egy ehhez nagyon hasonló gyakorlatot vezessen be.
    Mi történne, ha ez megvalósulna? Jó példával szolgál erre Kanada, az egyik a három ország közül (Mexikó és az USA mellett), melyek az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) részes felei. A NAFTA 11. fejezete tartalmazza a leginkább vitatott „beruházói jogokat”, mely hasonlít a MAI javaslatára, és amely alapját képezheti bármilyen új beruházási egyezségnek a WTO-ban.
    A 11. fejezet előtételezése félelmetesen egyszerű: ha egy kormány egy külföldi céget meggátol abban, hogy beruházzon az országban, vagy megváltoztat bármilyen olyan körülményt, mely befolyással lesz a már megkezdett beruházásra, abban az esetben a cégnek joga van beperelni a kormányt „ellentételezést” kérve az elvesztett vagy lehetséges profit fejében. A kormány beavatkozásának oka figyelmen kívül hagyandó. Ha a kormány megpróbálja védeni a környezetet, erősíteni a munkával és gazdálkodással kapcsolatos törvényeket, netán segíteni a helyi gazdákat – még akkor is, ha ez teljesen jogszerű –, a cég akkor is perelhet. A 11. fejezet az első olyan nemzetközi egyezmény, mely egy vállalatot feljogosít egy kormány beperlésére. A MAI lett volna a második. Úgy tűnik, a WTO pályázik erre a posztra, mégpedig globális méretekben.
    Mit számít ez? Kérdezze meg Kanada, Mexikó és az USA lakosaitól! A 11. fejezet nagymértékben aláásta demokratikus jogaikat, és az abban foglaltakat a külföldi vállalatok arra használják, hogy szisztematikusan gyengítsék a nemzeti környezeti és egészségügyi szabályozást (l. keretben). Ma ott a vállalatok szabhatják meg a környezetvédelmi törvényeket, az egészségügyi szabályokat és a beruházási tevékenység korlátait azért a „profitáldozatért” cserébe, amit akkor kapnának, ha ezek a szabályozások nem léteznének. A kormány beperlésével élve valójában fizetséget követelhetnek – a törvények értelmében. A WTO bármilyen jövőbeli új beruházási törvénye tartalmazhat egy hasonló cikkelyt, ez az, amit a vállalatok szeretnének elérni. Ha ez megtörténik, akkor katasztrofális helyzet áll elő. A vállalatok egyszerűen beperelhetik választott kormányainkat azért, mert védelmezni merték a vidéket, vagy mert szabályozták, hogy mi kerülhet az ételbe, netán hogy milyen lehet a levegő minősége, amit belélegzünk. Saját kormányaink a következő válaszút elé kényszerülnek: ellentételezik a vállalatot, a mi pénzünkkel, a hátrányért cserébe, amit a törvénynek való megfelelés okozott, vagy megváltoztatják a törvényt, amíg a vállalat be nem perli őket.
    Cancun 2. célja: A közszerződések erővel megnyittatnak a nemzetközi verseny előtt.
    Mire költi a pénzt az ön kormánya? Ki alkalmazza arra, hogy tisztán tartsa a kórházat, megfőzze az iskolai ebédet, utat építsen, felszerelje a rendőri erőket? Ad-e előnyt a helyi üzemeknek? Foglalkoztat-e önkéntes szervezeteket? Saját hazájában vásárol-e, hogy segítse a gazdaság fellendülését? Ha igen, ezt már nem teheti sokáig – a WTO tesz róla.
    A másik „új dolog”, melyről szó lesz Cancunban, a „közbeszerzés”, mely angolul annyit tesz, hogy „azon dolgok összessége, melyet a kormány vásárol közhasználatra/a köz javára”. Jelen pillanatban a kormányok döntésén múlik, hogy mire költik az adófizetők pénzét. Sokuk olyan módon teszi ezt, hogy szándékosan támogassa a hazai ipart, hagyományokat, cégeket és termékeket. Rendjén van, mondhatja, hiszen az ő pénzük. Azonban Cancunban bizonyos kormányok azt szeretnék elérni, hogy egy új egyezmény szülessen a „közbeszerzések átláthatóságáról”. Elemzők szerint ez a javaslat a későbbi nagy változások jelentéktelennek látszó kezdete, mely néhány éven belül ahhoz vezethet, hogy az új WTO-szabályok értelmében kikényszerítsék a beszerzéssel kapcsolatos döntések megnyitását a nemzetközi verseny előtt.
    A közbeszerzések nagyságrendjét tekintve elérik egy ország GDP-jének 12%-át. Ez egy hatalmas piac, melyre nem meglepő, hogy a multinacionális vállalatok mohón várják a bejutást.
    Amikor tehát a brit oktatásügy arról döntene, hogy kit alkalmazzon például az iskolai büfék üzemeltetésére, nem választhatna egyszerűen egy helyi céget, hanem engedélyeznie kellene a ringbe szállást külföldi vállalatoknak is. McDonald’s az oviban, nemde? KFC az iskolai menzán? Mindez már így zajlik az USA-ban. Nálunk is miért ne? Miért ne a Nike készítse a rendőrök egyenruháját, vagy a Starbucks szolgáltassa a kórházi kosztot? Ez az, amit a vállalatok el szeretnének érni. Semmi dolgunk nincs továbbá a kereskedelemmel, mint erősíteni a vállalati tevékenység kiterjesztését életünk minél több területére – akár akarjuk, akár nem.
    Cancun 3. célja: A közszolgáltatások átruházása a vállalatokra.
    Mennyire elégedett országa közszolgáltatásával? Szeretné, ha a köz tulajdona maradna? Vagy jobban szeretné, ha erővel megnyitnák a külföldi vállalatok számára is a terepet a versenyre egy új nemzetközi törvény értelmében? A kereskedelem nevében, természetesen.
    A WTO Általános Egyezménye a Szolgáltatások Kereskedelméről (GATS) megnyithatná az utat a „szolgáltatások” „liberalizációja” (pontosabban a dereguláció és a privatizáció) felé. Kihatna sok kulcsfontosságú közszolgáltatásra, mint a közegészségügyi ellátás, oktatás, szállítás, jólét, víz- és energetikai rendszerek. A GATS akkor fogant, amikor a WTO létrejött 1994-ben, és 2004 végére kell véglegesíteni. Jelenleg a tárgyalások teljes titokban zajlanak. Több előterjesztés felülvizsgálatra kerül Cancunban, ahol a WTO „számba veszi” a GATS-fejlesztéseket. A kormányok és a vállalati lobbierők kétségtelenül Cancunban látják a lehetőséget arra, hogy erőteljes nyomást gyakoroljanak a GATS-ra.
    Sokat nyerhetnek vele ugyanis. A kormányoknak most kell előterjeszteni a WTO felé azon szolgáltatások jegyzékét, melyeket meg kívánnak nyitni a külföldi vállalatok versenye előtt – és azon más országbeli szolgáltatások jegyzékét, melyekkel saját vállalataik malmára kívánják hajtani a vizet.
    Az Európai Unió nemrégen adta be kívánságlistáját a WTO-nak. A jegyzék azonnal kiszivárgott az NGO-k felé, s megmutatja, hogy kikkel kell majd versengeni, legyen bármelyik állam tagja, melyre az európai multinacionális vállalatok apró, mélyen ülő szemei vetülnek. Az Unió saját vállalatainak igényét bejelentette a világ 109 legszegényebb államának vízellátására, telekommunikációjára, energetikai és szállítási hálózatára.
    Ennek roppant nagy kihatása lehet. Képzelje el, például, hogy ön a bolíviai hegyi város, Cochabamba lakosa. Képzelje el, hogy azon ezrek egyike, akik 2000 elején az utcára vonultak tiltakozásképpen azért, hogy ne árusítsák ki a város vízellátó rendszerét az amerikai Bechtel multinak, mely háromszorosára emelte a víz árát (és amely vállalat most súlyos pénzeket kap az amerikai kormánytól Irak újjáépítésére). Képzelje el, ahogyan a város többi lakójával együtt ünnepelték azt, hogy a vállalat kivonult, és az ivóvízellátó rendszer újra köztulajdonba került – egy nagyfokú privatizáció példátlan visszafordításának eredményeként. Most pedig képzelje el azt, hogy hogyan érezte volna magát, ha megtudja, hogy az Unió szorgalmazta volna, hogy a bolíviai kormány nyissa meg vízellátó rendszerét a külföldi vállalatok felé a versenynek a GATS-ra hivatkozva. Ha ez megtörtént volna, akkor egy nemzetközi szerződés szövegébe foglalják, melyet az ön kormánya, még ha akarta is volna, sem tudta volna mégis inkább eltörölni.
    Ha ön Európában él, és nem tudja vagy nem akarja mindezt elképzelni, vannak az otthonához közelebb eső olyan hatások, melyeket talán hajlandó fontolóra venni. Bárhol is legyen, sehol sincsen biztonságban a GATS-tól – az európai vállalatok, nem az európai polgárok azok, akiknek ez érdekében áll. Például, ha ön Angliában él, bizonyára érdekelné az a közszolgáltatás-jegyzék, melyet a többi WTO-tag állított fel saját vállalatai rablóportyázásának biztosítására. Ez a lista tartalmazza a postai szolgáltatást, a vasutat (ha a privatizáció már nem „fejlesztette” volna fel eléggé) és a közszolgálati műsorszórást (másnéven a BBC-t, melyre Murdoch és társai már évek óta fenik a fogukat). Szép álmok.
    Ez Cancun története – annak a folyamatos hatalomszerzésnek a története, melyet a magánvállalatok a Világkereskedelmi Szervezet égisze alatt folytatnak, és minden elérhető dolog világméretű gyarmatosításáé, mely a profitra éhes magánérdekek mentén szerveződik. A legfontosabb dolog pedig az, hogy ez már nem a „kereskedelemről”, hanem a hatalomról szól és arról, kinek a kezében van. A kormányokéban vagy a vállalatokéban? Az átlagembernél vagy a nyerészkedőnél? A válaszok mindannyiunk életét befolyásolják.

Fordította: Pencz Levente

Az eredeti írás az Ecologist c. magazin 2003. júniusi számában jelent meg. A cikk szerzője Paul Kingsnorth, aki Egy nem, sok igen: utazás a globális ellenállási mozgalom szívébe címmel publikált könyvet. További információ: www.paulkingsnorth.net.