Bihari Sándor

Örvénylő idő

Régen megszűnt folyóirat példányaira
bukkanok a vendégházban, ahol írok; bele-
lapozok, és a már halott költő versét olvasom;
az elhunyt kedvesét siratja. Pillanatok alatt
egy romhalmaz oldalában találom magam,
melyet az idő végképpen itthagyott. Leülve
a tövébe, azt gondolom, hogy mit akarok én
az éppen kézbe vett tollammal most, mikor
az én fülem is alighogy kilátszik a
köröttem örvénylő időből, Istenem! Mit
akarok ezekkel a segédmunkát végző szonettekkel
menteni, újjáépíteni? Én, aki kudarcaim között
átéltem, hogy esett el ebben a küzdelemben
győztesen is Szabó Lőrinc és Illyés Gyula?

Tündérjáték

Az erdőn őgyelgő idő beleszeretett a négy
égtájba és összecsődítette őket, hogy
legyenek együtt és egy helyen. Úgy álltak
előtte már, mint egy sudár fa, gyönyörűen
és minden pillanatával magához ölelte,
befonta karjaival, akár a folyondár;
szorította és minden hajlatát bejárta
s az le-föl hullámzott szép sudarával.
Megragyogott fölöttük az ég és a négy
égtáj egyenként beleremegett; aztán
engedékenyen megnyílt mindenfelé és
középütt a hely kehely lett s fölötte
csöppjével gyöngyözni kezdett az ég,
harmatos bibéivel a föld sugárzott.

A fürdőző feketerigó

Az erkély ládikáján virágok közt a tálka,
a tálkában víz, a vízben kő; egész nap
kánikulai hőség. Alkonyatkor látogatóba
jön a feketerigó, mert ismerjük egymást.
Pár köszöntő ugrás után a kövön áll. Én
nézem a gyönyörű pillanatot az ablakon át
a szobámból. Belemártja a szárnyát a vízbe,
a fejét hátrahajtja, a szárnyait megrázza;
vizet vesz a csőrébe; a bögyére és a hátára
ereszti. Aztán ráguggol a kőre, szárnyaival
paskolja a vizet, majd talpra ugrik és meg-
rázza magát, tollait felborzolja, az ablak
felé figyel, a kőre ugrik ismét, aztán
füttyent egyet és boldogan elrepül.

(Részlet az Egymást diktáló versek című ciklusból)