Barna T. Attila

Téli hajnal

Bolond öregasszony a hajnal,
meztelenül a kertbe szökött,
zilált haja a köd,
ingó ágakon fennakad,
arcán szétkent pirosító a Nap,
a hóban topog,
vakon benéz az ablakon,
s fogatlan szájjal rámvihog.

Aszály

Elgyötört arc a táj.
Az út verejtékcsík, csorog.
Repedés vigyorog.
Felkavart por szitál,
lefogja a fák vergődő ágait,
gyilkos vörös sugarak
kegyetlenül,
némán röhögve verik
a földet, a tikkadtan
magát megadót.
Csak a levegő remeg, lázad,
s a napraforgótábla
fekete-sárga
dühe izzik tehetetlenül,

míg szél nem támad.

Pára

Fejem a völgy lucskos ölébe hajtom.
Átlép fölöttem
nagy óvatosan
a harangszó.
Körülöttem
csupa szeretkezés
a táj,
egymásra hajolnak
csapzott fűszálak,
vonaglanak
néma gyönyörben,
csak boldog sóhajuk,
a pára száll.

Szemek

A madarakat elejti a szél,
a vízre hullanak,
borzongó szőlőlevél,
a tájra borul az alkonyat,
izzó parázs a táj, sziszegve hamvad,
fölötte ének lebeg,
valami suttogás suhan át az erdőn,
felnyílnak nagy, zöld lányszemek.