Juhász Ferenc

Öcsém tavasz-halála

Öcsémet eltemettük,
szótlan a földbe tettük.
S akik még testben éltek:
róla hosszan beszéltek.
Csak mi álltunk a csöndben,
mint dér-tejút a könnyben,
mint kő a hallgatásban
a testvér-elmúlásban.
Mielőtt eltemettem,
mikor megnézni mentem:
a ravatalon volt már.
Kész volt a halál-oltár.
A koporsóját néztem,
láz-jég volt döbbenésem.
Kértem nyissák ki, lássam
ő van a sárgulásban,
fekszik hullaszag-felhők
alján a gyermek-felnőtt.
S vastag kék jácint-csokrot,
harang-csönd illatbokrot,
zöldszárú csöngettyű-lét
csillagüst tavasz-kévét
tettem rózsa-arcára,
mint eget pirkadásra,
kéket a rózsa-másra
kéket a sárga nászra,
állára és nyakára,
torkára és ajkára.
Az már bőrére száradt,
húsa tengerré áradt,
koponyájára olvadt,
mintha Föld csipkéz holdat,
mintha a vér megalvad,
bársony-arannyá szárad.
Álarc lett ami arc volt,
horpadás, ami harc volt,
s a gyűrt-arany álarcon
tajték, mint pénz a hasznon,
s a kék rothadás-gödrök,
mint csontból habzás-vödrök.
S azóta már csak csont van
a kő-száraz homokban,
rudak, héjak a másban,
mint szalma teknő mákban,
fogak, homlokszilánkok:
kisgyerek-ínyben tejfog:
úgy hull ki önmagából,
mint tejfog gyerekszájból.
Anyám másodkalásza,
történelemből lámpa,
fehérarannyal izzó
madárszívű harangszó:
nincs módja már, hogy lássa
miért volt elmúlása,
nincs sorsa, hogy túl-lásson
a vak-tér elmúláson,
se kék szeme, hogy nézzen
a másik titok-térben,
a fényderengés-mélyben,
a fekete fehérben.
Feje csontkéreg-vánkos,
szemgödör-orr-szilánkos
s a fogsoros kő-öblök
csöndje homokkal töltött
és hervadt vacogása
bogárbőr, lárva-kása.
Állok sírjánál szótlan,
mint árny-kő a bozótban,
vércsöpp vadrózsabokron,
vér-ing zöldszív-bozonton,
habtálak bodzabokron:
illat-nyájak zöld gondon.
S szívemben szőke sóhaj,
mint dombon árvalányhaj.
S a nyüzsgő hajszálas hab,
mint egymilliárd csillag:
galaxis-forrongásból
tajtékláng puha fátyol.
Ha szél fúj: föltarajlik,
hab-lándzsákkal vonaglik.
Selymei fényből nőnek,
akár a csillagszőnyeg.
Hullámzó tajtéktollak,
zártan tolong a haj-hab,
örvénye fehér hab-hát,
akár a tevecsordák,
fehér lósörény-hajlás,
lónyakon szőke sajgás.
S ha nem fütyül, sír, jajgat:
gyapjába zártan hallgat,
fehér méhekből kövér
csipke-szemfödő, köd, dér,
mint a frissen hullott hó:
Világ-halott takaró.