Gyárfás Endre

Lánc lánc eszterlánc

Körjáték születéstől halálig és…

A padlásra másztam én
                hogy messzebbre lássak én
                aztán gödröt ástam én
                hogy mélyebbre lássak én
„én még őszinte ember voltam”
                Csigabiga gyere ki
                döbbenj rá e világra
                ha már egyszer megszülettél
                csak az élet van hátra
„kamaszkorom kútjába visszahullva”
                Bújj bújj zöldág
                zöld levelecske
                álmaimban elémtárul
                lányok tiszta teste
„valamit kezdtem ifjan”
                Szerelem szerelem tengertánc
                egyszer mámor hétszer lánc
                nem kívánok egyebet
                hűséget és gyereket
„lásd, harc az élet”
                Cserebere fogadom
                többé vissza nem adom
                amit nyertem enyém marad
                én fogom az aranyhalat
„ötven felé”
                Egér egér ki a házból
                elég volt a cincogásból
                tégy valamit tégy már végre
                de mi végre de mi végre
                ha már más nem legyél macska
                az legalább nagyobbacska
„túl az innenen”
                Fekete fehér igen nem
                mit nyerhetsz a véreden
                nyerhetsz rajta feledést
                netán díszes temetést
„hadd írjak szépet, jót”
                Andantínó szórakatínó
                volt értelme életednek
                végre akkor értheted meg
                ha valamit hátrahagytál
                fatuskóból mit faragtál
                palántából mit neveltél
                van-e kit szabaddá tettél
                Figyelj őseid szavára
                légy fiadnak példa
                s nem szakad meg soha már
                a lánc a lánc az emberlánc
                  eszterlánci cérna

Legenda az Édenkertről

Naiv festő oltárképére

A Tudás Fája akkor még virágzott,
ágán az alma álom volt csupán.
Az emberpár megunta már a táncot,
pihenni dőlt egy párás délután.
S hogy vágyaik vihara elenyészett,
meghallották: a Kígyó mit sziszeg:
– Tudjátok-e, mi vár? Az örökélet!
S a Mindenttudást is megéritek!
De várni kell még, várni, várni, várni;
s mert zimankó jön, szőjjetek ruhát,
ácsoljatok hajlékot… Hiszen bármi
cudar időt csak így vészeltek át.

Ki tavaszban él, nem törődik téllel.
Megjöttek mégis a jósolt fagyok.
Ácsolni, szőni késő már… Az ember
fejszét fogott s a fatörzshöz csapott.
A nedves ág mint kígyó sziszegett,
de lángja remény volt és oltalom.
Majd jött a Kerub, és kiűzetett
elődeinkből a Paradicsom.