Varga Imre

Az ébredő

szótlan törésbe üveges homályba
hol zöldön át vörös és lila fénylik
egy éj keresztjét nyomja félre háta
képeit lepkék szárnyukkal kicséplik

leheletében mondhatója félig
kibúj majd újra hull az élő sárba
párába-ködbe elrejtve nevét is
szirmok rezsegnek forró áramába

szavak-előttről vakog még az álma
egyesítő nagy terét vadítva szél
zavarja fel és lüktetőn bejárja

héján belül tört jelekkel beszél
boldogan támad végül szembe-szét
s az üres forma szomja lám kivárta

Visszaalvás

az üres forma szomja bár kivárta
s boldogan támad rá most szembe-szét
héján belül tört jelekkel beszél
felzavarva lüktetőn bejárta

egyesítő nagy terét vadítva szél
szavak előttről vakog rá az álma
szirmok rezsegnek forró áramába
párába-ködbe elrejtve nevét

kibújva s újra hullva élő sárba
leheletében mondhatója fél
képeit lepkék szárnyukkal kicséplik

míg éj-keresztjét nyomja néma háta
hol zöldön át vörös meg lila fénylik
szótlan törésbe üveges homályba

Újraébredés

egy éj keresztjét nyomja félre háta
hol zöldön át vörös és lila fénylik
párába ködbe elrejtve nevét is
kibújva s újra hullva élő sárba

szótlan törésbe üveges homályba
képeit lepkék szárnyukkal kicséplik
szirmok rezsegnek forró áramába
leheletében mondhatója félig

tört héján belül jelekkel beszél
egyesítő nagy terét vadítva szél
szavak előttről vakog még az álma

az üres forma szomja itt kivárta
s felzavarta lüktetőn bejárva
most boldogan támad rá szembe-szét

Kezdetében

Ez az! Mikor már nincs mit tenni.
Ellobbantak mind az érveid.
Tág az üres tér s magát termi
– időtlene átzúgja mélyeit.

Ez vagy. Boldog, sorstalan és tiszta,
mindenütt jelenlévő most szabad.
Már nem érzés csak, kép vagy gondolat,
a teremtés csendje hozza vissza,

ami belőled nyugodt, ép, igaz,
amitől szép, jó, érett a világ,
s átfényli minden rész a másikát,

szó, mosoly, mozdulat, ebből fakad
kimondó jel erő tűntéig az,
s elhalva is kezdetében marad.