Hihetetlenül hangzik számomra, hogy hamarosan betöltöm a hetvenedik évemet. Valószínűleg azért csodálkozom, mert lélekben nem az emlékeimmel foglalkozom, hanem többnyire valami tennivaló vagy elgondolás foglalkoztat. Esetleg mégis itt lenne az ideje az összegzésnek, és talán néhány mozzanat az életemből számot tarthat mások érdeklődésére is?
Az ötvenes évek önéletrajzaiban úgy írták: munkáscsaládból származom – később első generációs értelmiségi lettem. Mai napig büszke vagyok édesapámra, aki több mint ötven évet ugyanazon a munkahelyen nyomdászként dolgozott. Tőle tanultam a rendszeretetet és a pontos munkavégzést. Édesanyámmal együtt a szociális érzékenységet is belém nevelték. Mindketten meggyőződéses szociáldemokraták voltak. Megúsztuk a kitelepítést és a Rákosi-korszakot, talán azért, mert „sváb” apám mindig magyarnak vallotta magát, és anyámmal ellentétben, aki ritka szabadszájú asszony volt, az úgynevezett pártegyesüléstől kezdve még kevesebbet beszélt, mint addig.
Szerencsés voltam, mert 1944-ben a hitoktató tisztelendőm rábeszélte szüleimet, hogy ne polgáriba, hanem gimnáziumba írassanak. Így kerültem egy magániskolába, az Új Iskola leánygimnáziumba. A budai ostromot túlélve itt öt osztályt végezhettem el, 1949-ben iskolánkat megszüntették, minket különböző helyekre zavartak szét. Tanáraink értékközpontú, szabad szellemiségét, toleranciáját nem tűrhették tovább. Ez az öt év meghatározó volt személyiségem alakulására. Az angol, a német és a latin nyelv mellett megtanultunk kérdezni, véleményt formálni és gondolatainkat szabatosan szóban és írásban kifejezni. A középiskolai tanítóképző három éve alatt Radnai Béla és Buzás László tanáraim bevezettek az emberformálás rejtelmeibe.
Mindig tanár akartam lenni, így bölcsészkarra jelentkeztem. Minden tiltakozásom és kétségbeesett kísérletem ellenére, hogy magyar szakra kerüljek, a Lenin Intézet orosz szakára irányítottak. Az erőszak ellenére ezt nem bántam meg, mert voltak ott jó tanáraim is, és egy életre kialakult a kötődésem az orosz irodalomhoz és kultúrához. A második erőszakot diploma után követték el rajtam: hiába tiltakoztam, kitüntetéses diplomámmal egy vasútállomás nélküli községbe, általános iskolába helyeztek. Ezt ugyan 1956 decemberében otthagytam, és 1957 februárjától Turóczy-Trostler professzor felvett az ELTE nappali tagozatának magyar–német szakára, második évre. Két és fél év alatt végeztem.
Több munkahelyem volt, amelyek közül életre szóló lehetett volna a Szépirodalmi Könyvkiadó Illés Endre értékközpontú vezetésével. Ezt a lehetőséget huzamos külföldi tartózkodásom miatt szalasztottam el. A többi munkahelyem inkább kötelességteljesítést jelentett, kivéve debreceni másodállásomat és pesti óraadásomat, mindkét egyetemen orosz és szovjet-orosz irodalmat tanítottam. Kétszer négy évet első férjemmel Moszkvában éltem. Ezek az évek, a nyelvi-kulturális pozitívumok mellett, gyerekszülés utáni súlyos betegségem és más dolgok miatt külön történetet alkotnak. Munkásságom betetőzéseként nem várt lehetőséghez jutottam: elnyertem a Zágrábi Egyetem magyar irodalom vendégprofesszori állását. Ekkor már volt tudományos fokozatom, publikációim és magyar irodalmi oktatási gyakorlatom is. A zágrábi öt és fél év alatt sikerült a kollégáimmal együtt egy jól működő hungarológiai tanszéket szerveznünk. Ez volt az egyetlen munkahelyem, ahol minden téren a legnagyobb megbecsülésben részesültem. Identitásom az orosz után a horváttal gazdagodott és halvány emlékként valami „magyar–sváb” kapcsolat is él bennem. Második férjemtől a maga gazdagságában tanultam meg a magyar történelmet, és a „szovjet” évek némi kurucos visszahatása helyett reálisabb szemlélettel tudtam a magyar kultúrát képviselni.
Egyoldalú lenne a felrajzolt kép, ha nem említeném, hogy a Lenin Intézet szélsőséges szelleme hatással volt rám. 1974-ig az MSZMP tagja voltam, amit életem nagy tévedései közé sorolok, mint még néhány egészen magánjellegű lépésemet is. Bár kételyeim 1956-ban kezdődtek, a moszkvai évek alatt mélyültek, szellemi „felszabadulásom” később következett be. Mára megbékéltem tévedéseimmel, mert azokkal komolyan senkinek se ártottam. Remélem, hogy némi haszna származott munkámból a szűkebb és tágabb közösségeknek, amelyeknek tagja voltam.
