Szemlélet kérdése ez, az optimista vagy a pesszimista szemével, hogy még csak hetven, avagy már hetven. Emlékszem, az ötvenes évek elején, egyetemi okítóinkat a maguk negyven-ötven évével jószerint aggastyánnak néztük. Ehhez képest viszonylag jól tartom magam. Talán azért, mert a mi generációnk többet élt, többet látott az átlagnál. Korábban évezredenként sem történt annyi változás, mint a mi életünk során. Aki észrevette, tudja, hogy három évszázadban is éltünk. Kettő elmúlt, a harmadikat most gyűrjük.
Többségünk, mint ahogy én is (Komáromban nőttem fel) a XIX. század világába született, kisvárosban, falun, netán tanyán, amikor még nem volt villany, nem volt rádió, újság is csak ritkán akadt. Amikor a kemény télen az osztály harmada hiányzott, mert nem volt cipőjük, vagy ha volt, felváltva hordták testvéreikkel. Amikor Boldizsár tanító úr arra oktatta a gyerekeket: ha nincs otthon szappan, tégladarabbal is le lehet sikálni a piszkos kezet, lábat. Mégis békés, nyugodt világ volt a maga évszázados rendjén, melyet atomjaira zúzott a háború, majd az 1945 utáni változás. Ekkor kezdődött a jövő napjainkig tartó bizonytalansága. Emlékképek sora villan, Liberátorok az égen, majd a bombaszőnyeg rettenetessége, kiégett tankok, hullák a Dunában, közmunka, polgárőrség, kifosztott lakás, szétvert éléskamra. Láttuk a felvonuló, majd menekülő németeket, a győzelem után hazafelé tartó oroszok áradatát, menekülteket, kitelepítetteket, azt a kort, melynek csak vesztesei voltak, talán a győztesek többet szenvedtek, mint a legyőzöttek. Értetlenül bámultuk a „fényes szelek” nemzedékét, akiknek hitét méltatlanul bemocskolták, a kollektivizálás brutalitását, szüleink rettegését. Ez volt a XX. század közepe, amikor még senki sem sejtette, hogy mennyire megváltoztatja életünket az akkor kezdődő tudományos-technikai forradalom.
Kistisztviselő szüleim hallatlan szorgalommal biztosították tanulmányaim anyagi hátterét. Apám orvost szeretett volna belőlem faragni, magam színész szerettem volna lenni, a sors úgy akarta, hogy régész legyek. Jót tett velem. Egy életünk van, s ebben a magunk kis törpe történelmében ugyanúgy nincs „ha”, mint az igazi történelemben. Szerencsém volt, végigjárva a hivatali szamárlétrát sok sikert arattam választott mesterségemben és a közéletben is. Szerencsém hozta, hogy éppen én voltam kéznél, amikor Erdei Ferenc emlékpark szervezésébe kezdett honfoglalásunk tiszteletére, no meg az 1945. évi földreform emlékére. Kár, hogy a nemes gondolat napjainkra egyre inkább megfakul, a Szerre látogató százezrek a Feszty-körkép miatt utaznak, a park igazi mondanivalójára nem kíváncsiak, vagy nem értik meg. Persze ez csak az én szomorúságom, s még most sem tudom feldolgozni magamban, vajon okosabb lett volna alkotó éveim teljében erőmet olyan régészeti rejtélyek megoldására fordítani, melyek az egyetemes tudományt szolgálnák. Tudom, hogy ezen sem kellene tépelődni, inkább lehetőség szerint törleszteni a felhalmozódott szellemi adósságból.
Régészetet 1968 óta tanítok a szegedi egyetemen. A professzorságig vittem, ez az utolsó tanévem. Érzem, hogy egykori tanítványaim, akik közül többnek már unokája is van, és a mostaniak többsége szeret, igyekezik viszonozni az irántuk érzett egykori bizalmat. Amíg lehetőségem volt rá, s nem volt a mai „túltermelési válság” – mármint régészből –, egyengetni próbáltam pályakezdő útjukat is. Tudom, hogy számosan nyíltan vagy burkoltan hátat fordítottak, de azt is tudom, rég kipusztult volna az emberiség, ha mindannyian egyformák volnánk.
Sok szép kitüntetést kaptam, legbüszkébb a Széchenyi-díjra vagyok, szűkebb és tágabb környezetem szeretettel vesz körül, emlékeimben azonban mindig visszatér szüleim pályaválasztásom miatti csalódottsága. Ez a csalódottság árnyalatnyit enyhült, amikor az elsők között doktoráltam; anyám már nem érte meg, hogy Móra Ferenc székébe ülhettem, s édesapám is csak a halála előtti évben kezdett enyhülni. Remélem, ha van igazság, most ülnek egy puha felhőn, és büszkén néznek le húgomra is, rám is, no, mégiscsak vitték valamire.
Közben a világ megint fordult, szétverték, amit évtizedek alatt építettünk, helyette valami olyan furcsa dolog született, melyet már nem nagyon értek. A XXI. század világa már az előző évezred végén létrejött. Igaz, az ötvenes években már láttam a Szegeden készült húszbites ős-számítógépet, később láttam Cambridge-ben azt az intézetet, ahol már gép tervezi saját új generációját, de gondolni sem mertem arra, hogy gyermekkorom egyik kedvenc sci-fije megvalósul. Távolbalátóról, maroktelefonról, űrutazásról akkor álmodtam először a Fulgur lapjai fölött.
A múzeumból mentem nyugdíjba, az volt első és utolsó állandó munkahelyem. Igaz, utazásra, mint a nyugati kollégáknak, akik most ráérnek világot járni, nem telik. Sok másra sem. Mégis jól érzem magam, csak a régiségek jövője aggaszt. Az első új kormány, sok más mellett, dilettáns döntést hozott, amikor az ország műkincsállományát két részre osztotta, egyik része állami tulajdon maradt, másik részét önkormányzati tulajdonba adta. Tíz év múltán, amit akkor sokan megjósoltunk, világosan látszik, a felszámolásra ítélt, feleslegessé vált megyék nem tudnak gondoskodni a közvagyon e jelentős szegmenséről. Néhány hivatalnok úgy véli, még hasznosítani is lehet (értsd pénzzé tenni), a rájuk bízott kincseket. Az állam nem bújhat ki az európaiság egyik feltételének tartott feladat alól. Emlékszem, Szegeden általános volt a közhit, hogy negyvenöt után a British Múzeum felvállalta volna az új híd megépítését a nagyszéksósi leletek fejében. Csak nehogy valakik megint erről álmodjanak.
