Vallom, hogy a lényeget bárkiről össze lehet foglalni öt-hat sorban.
Feleségem, Urbán Ilona, tanár. László fiunk mérnök és tanár, felesége orvos. Gyermekeik: Gabriella (14), Dániel (12), Veronika (5). Lányunk, Andrea, magyar–angol szakos középiskolai tanár, férje sebész. Gyermekeik: Dóra-Petra (6), Róza-Panna (1). Az unokák szépek és okosak. Sokat utaztam, doktoráltam, kandidáltam, habilitáltam. Egyedül vagy másodmagammal írtam 52 könyvet és sok cikket. Még jelenleg is két helyen – a Veszprémi Egyetemen és az Eszterházy Károly Főiskolán – tanítok főállásban.
A többi mese.
Szegényparaszti családból származom. Nyaranként tehenet őriztem, kapáltam, markot szedtem, cséplőgépnél dolgoztam. Ha hajnalban felkeltünk, édesapám ezzel kezdte a napot: „No, gyerek, hozzáfogunk a munkához, amilyen gyorsan csak tudunk, utána meg mindig gyorsabban.” Nekem az iskolai évek jelentették a nyaralást, a naplopást. Egész életemben gyötör a gondolat, hogy én csak naplopó vagyok, legalábbis ahhoz a munkához képest, amelyből szüleim mutattak példát. A sok munka ellenére örömteli gyermekkorom volt.
Amíg a szomszéd pincéjében vártuk az oroszokat, 1944-ben egy új pár cipőtől szabadított meg valaki. Nem igazán vártuk őket, de jöttek. Én még velük is szerencsés voltam. A közelünkben volt egy tiszti iskolájuk, és a környéken szállásolták el az iskolára járó tiszteket. A falu (most már város) legszélső házsorában laktunk, ahova gyakran betévedtek a kóbor oroszok. Ha a tisztektől kapott dokumentumot megmutattuk nekik, eliszkoltak. Ezért, ha az egyik tiszt elment a frontra, kiálltam az utcaajtóba, és fogtam egy másikat, aki nekem szimpatikus volt. Úgyis jöttek volna maguktól is. Nekem minden jót összehordtak a szomszédoktól, és tanítottak oroszra. Később az iskolában jobb is volt az én kiejtésem, mint a latinból átképzett orosztanáromé, aki, ha berekedt, velem tartatta az órákat. Ez az iskola azonban csak egyéves kihagyás után folytatódhatott. Az ellopott cipő hiányában otthon kellett maradnom. No, nem benn a szobában. Nagyanyámnak volt egy rossz vászoncipője, azt drótoztam fel a lábamra, és jártunk a barátokkal robbantgatni. Nagy szerencsém volt, megúsztam. 1945 szeptemberében édesapám hazajött a hadifogságból, és rendet tett körülöttem, ami édesanyámnak és nagyanyámnak közös erővel sem sikerült.
Tizenhat éves koromig a rajz és a festészet érdekelt, senki sem hagyhatta el a házunkat, amíg le nem rajzoltam. Képzőművészeti pályára készültem, de rajztanárom halála után mást hozott a véletlen. Amerikában élő unokabátyámtól kaptunk egy levelet, amelyben saját sorsára hivatkozva arra kérte édesapámat, hogy buzdítson engem az idegen nyelvek tanulására. A levelet nekem kellett felolvasnom, közben édesapám helyeslően hümmögött: „Fogságban is jobban ment annak, aki tudott a ruszkikkal beszélni…” Valami nagy kalandvágy foghatott el a levél hatására. Másnap az egyik barátomtól vettem egy angol könyvet. A latin és az orosz után könnyűnek találtam az angolt. Utána az idegen nyelvek tanulása lett a szenvedélyem. Jött a német, az olasz, a francia, a spanyol, az eszperantó. Ezek is tanár nélkül. Ekkor már tanyán laktunk, ahol se villany, se rádió nem volt. Angolul csak én tudtam a gimnáziumban, a tanárokat is beleértve, de az első angol szót csak a felvételi vizsgán hallottam. Ennek ellenére állítólag a „th” két változatát is jól ejtettem.
A felvételi évében 1953-at írtunk. (Ekkor mondhattuk: „Lehunyta a szemét a szemét.”) A kor divatjának megfelelően el akartak téríteni eredeti elképzelésemtől, az angol szaktól. Gyanús volt az, aki nagyon határozottan tudta, mi szeretni lenni. A felvételi bizottságban leültettek, és elkezdtek nekem valakit dicsérni, akinek olvasták az érettségi magyar dolgozatát, akiből kiváló újságíró lenne stb. Lassan derengett csak számomra, hogy énrólam van szó, és az újságírókat felvételiző bizottságban vagyok. Felugrottam, hogy elnézést, tévedés – de mindenáron marasztalni próbáltak. Én meg csak arra gondoltam, hogy naponta kell majd fogalmazásokat írnom, pedig a két héttel előbb kiadott házi dolgozatokat is csak az utolsó este írtam meg (mint ezt a visszaemlékezést is). Semmiképpen sem akartam újságíró lenni. Lehet, hogy végül is rosszul tettem, de elmenekültem a bizottság elől, át a másik szobába, ahol angolozhattam. Fel is vettek. Az egyetemen nagyon jól éreztem magam, hol az egyik, hol a másik nyelvi tanszékre mentem órákat hallgatni. Új nyelv is volt a számomra: a finn. Tele voltam sikerélménnyel.
1956-ban én sem maradtam a fenekemen, amíg hősi halott nem lettem. A felvonulás, a Bem tér, az Országháza után hazaindultunk Budára, a kollégiumba. Én az Astoriánál legyökereztem, nem mertem továbbmenni, mert a Nemzeti Múzeum sarkánál már égett egy autó, és lövéseket is hallottam. Az Astoriában vártam, hogy nyugalom legyen. Arra ugyan várhattam. Hajnalban letartóztatott egy rendőr, egy magyar és egy orosz katona. Nem használt az orosz nyelvi tudásom. A lépcső alatt a ruszki egy sor fiatal mögé állított utolsóként, bokán rúgott, hogy széjjelebb menjen a lábam, majd a hátamba nyomta a géppisztolyt. Gondoltam, takarékoskodni akar a golyókkal. Engem mindenképpen át tud lőni, ha a többieket nem is. Vártam és vártam, a lövés elmaradt, majd riadóautóba tuszkoltak bennünket. Három napig pihentettek a Deák téren. Letartóztatásom előtt azonban az esőkabátomat beadtam az egyik szobába, hátha azt hiszik, ott vagyok elszállásolva. A szobát állítólag az oroszok kilőtték, épségben csak az én kabátom maradt, zsebében a villamosigazolványommal, rajta az Eötvös-kollégium címével. Valaki hazavitte a kabátomat a kollégiumba, és mondta, hogy az maradt belőlem. Hősi halottá nyilvánítottak. Három nap múlva a hősi halott gyávasága miatt szégyenkezve megjelent a kollégiumban. Fegyver ugyanis csak akkor volt a kezemben, amikor az Astoria WC-jének az ablakán egy farral bemászó valaki a kezembe nyomta: „Fogd meg!” Majd leereszkedett, és továbbállt puskástul.
A tanári pálya – az egri Dobóban, a hatvani Bajzában, a fentebb említett két intézményben, óraadóként az ELTE-n vagy a nyíregyházi főiskolán, Fulbright-ösztöndíjasként az Egyesült Államokban – már mentes volt minden izgalomtól, de sok örömem telt és telik a tanításban, az alkotómunkában, a tanítványokban. Otthon a családban, az unokákban.
