Pató Róza

szobrász (Törökszentmiklós, 1934. október 2.)

    Októberben születtem, mikor ritkán hallatszik a tücsök, de annál szomorúbb a hangja. Nem kellettem én e világra, csak a természet jóvoltából maradtam meg élve. Úgy történt, hogy 1934. október 2-án Törökszentmiklóson délelőtt édesanyám az ebédhez készülve a kútból húzta fel a vizet, s valaki hirtelen hátulról befogta a szemét, és azt kiáltotta: „Na, ki vagyok?” Az egyik fiú-unokatestvére volt.
    Ekkor történt a tragédia. Édesanyám ijedtében a hajtókart eleresztette, s a teli vödör víz visszazuhant a kútba, miközben a hajtókar édesanyámat úgy homlokon verte, hogy elájult. Persze az ebéd nem készült el.
    Helyette mi történt?
    Mire édesapám estére hazajött a munkából, én már ott nyöszörögtem hat hónaposan megszületve, egy kilogramm valahány dekával, egy hirtelen összeütött sublótfiókból készített ágyban. Apámnak annyi volt a megjegyzése: „Ez nem gyerek, ez is egy lány.” Szomorú kijelentés. Persze tudni kell azt, hogy Júlia nővérem már két éve megszületett, s így már ketten voltunk lányok a Pató családban.
    Édesanyám 1936-ban gondolt egyet, s a család ruhaneműjét bepakolta egy gyékényből font kosárba. El lehet képzelni, milyen gazdagok voltunk, hogy négyünknek az összes rongya elfért benne.
    Este, mikor édesapám hazajött, anyám közölte férjével: „Sándor, Budapestre megyünk.” Apám feltétel nélkül elfogadott anyámtól mindent, és mindenbe beleegyezett, mivel imádta az ő okos Juliskáját. Halála utolsó percében is, 81 évesen „Juliskám” nevével lehelte ki lelkét.
    Budapesten Zuglóban, egy főbérleti lakásban laktunk. Itt született meg 1940-ben Sándor nevű fiútestvérünk, a szülők büszkesége. Végre normális család lettünk, mivel már volt, ki a család nevét tovább viszi.

Bartók Béla

    A természet továbbra is szeretett engem, mert a szüleim sohasem törődtek azzal, hogy mit csinálok vagy mi akarok lenni. Legfeljebb időnként anyám jól elvert, ha ideges volt. Az élet keserves körülményei miatt. Nevelésként pedig annyit mondott: „Ha valami bajod lesz, vagy valami rosszat csinálsz, akkor agyonverlek.” A természet kegyeltjeként boldogan élhettem gyermekkoromat, amit szerettem, azt tehettem. Tizenhat éves koromban vitorlázórepülő voltam, többször ugrottam ejtőernyővel, s szabad időmben az orvosi egyetemre jártam Kiss Ferenc profhoz és Szentágothaihoz embert boncolni és rajzolni.
    A Képzőművészeti Gimnáziumban Somogyi József szobrászművész növendéke lehettem. Szeretett, és én örökké úgy dolgoztam, hogy méltó legyek szeretetére.
    A mesterségbeli tudást minden varázsával együtt megtanította: rajzolni, mintázni, szobrot önteni és kőbe faragni. Sok domborművet, portrét és figurát mintáztam a tanulmányokon kívül.
    A Képzőművészeti Főiskola felvételije után szüleim otthonát elhagytam s diákszállóba mentem. Szüleimnek nem okoztam nagy bánatot, eggyel kevesebb gyermeket kellett eltartaniuk. Hiszen még otthon maradt nekik szeretett Sándor öcsém. Júlia, elsőszülött leányuk már engem megelőzve elhagyta a családot.
    Ő az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutató-fizikus hallgatója volt. Ő is diákszállóban lakott. Kitűnően diplomázott.
    Egyszóval kiléptem az életbe. Nem volt nagy megrázkódtatás. A nehéz kenyérkeresetbe már gimnazista koromban belekóstoltam. Minden nyári szünetben elmentem dolgozni. Voltam ruhaipari vállalatnál végvásznakat mérő munkás, kőművesek mellett napszámos – hiszen háború után az országot kellett építeni. Végül a Fehérvári úti kőfaragótelepen minden voltam.
    A Képzőművészeti Főiskolán hat évet tölthettem Pásztay Pál mester mellett, s boldog diplomásként léphettem ki az igazi életbe. Éjjelenként gyakran havat lapátoltam vagy a Rákosrendezői pályaudvaron vagonból szenet és hasábfákat raktam ki. Az ösztöndíjamat pótoltam keresetemmel; reggel aztán megfürödtem, s boldogan mentem az Epreskertbe mintázni.
    A nagymesterek nyomába lépve én is részt vehettem a létért való küzdelemben.
    A szakma szeretettel várt. Még abban az évben kaptam köztéri szoborra megbízást. A móri újonnan épült gimnázium elé terveztem, faragtam két méter húsz centis kőfigurát.
    Ez így ment évről évre. Pihenésként esténként kisplasztikákat mintáztam. Neves tudósokról, művészekről portrékat, érmeket készítettem (például 2001-ben 46 érmet ajándékoztam a Zeneművészeti Múzeumnak a világ legnagyobb zenészeiről készült anyagból).
    A mai napig több köztéri emlékművet készítettem kőbe, bronzba. Országszerte fel vannak állítva. Az ország jelentős múzeumaiban vannak szobraim, köztük a Magyar Nemzeti Galériában is. Az idők folyamán több díjat is kaptam, az Ezüst Gerely fődíjra büszke vagyok. Sok egyéni kiállításom volt országszerte, Budapesten is a Műcsarnokban többek között. Hazai és nemzetközi kiállításokon is részt veszek. Pályázat útján több köztéri szoborra nyertem megbízást.
    Két gyermek anyja lehetek, szeretettel nevelhettem Karolin lányomat és Gergő fiamat. Közben felépítettem egy házat úgyszólván a saját két kezemmel édesapámmal együtt.
    A természet öregkoromban is dédelget. Körülöttem engem szerető emberek vannak. Kiállító művész lehetek,amit jótevőmnek, Szabó József bronzöntő tulajdonosnak köszönhetek. Ösztöndíjasa vagyok, s minden születendő szobromat bronzba önteti, így pályázatokon is részt tudok venni.
    Hatvannyolc évet megértem, s jött egy mecénás is, Megyeri Lajos tehetséges nyomdamester és -tulajdonos, Júlia nővérem Júlia leányának a férje. Minden szobromat megveszi. Elsőként a 2001-ben készült, pályázatra készített 45 centiméteres Árpád bronzszobromat.
    Hattyúdalként Karolin leányom szült nekem egy firenzei polgár Cesare nevű kisfiúunokát. Remélem, Gergő fiam, ki hegedűművész, is megajándékoz legalább egy unokával, mielőtt meghalok.
    Egyetlen jó barátom, Demény Dittel Lajos művészettörténész jóvoltából életem és pályám története írásos formát is ölthetett.