Jajesnica Róbert

festő, szobrász (Budapest, 1934. december 24.)

    Két évvel ezelőtt magnetofonon rögzítettem életem történéseit a „mondd el fiaidnak” belső parancs késztetésére. Összesen nyolc óra. Most meghallgattam, és állítom, az én sorsom nyomon követhető – nem vagyok „sorstalan”. Talán találok egyszer egy kiadót, és megjelenik könyv alakban. Az ifjúság számára igen tanulságos és szórakoztató.
    Aki tízéves korában átéli, hogy kétszer kibombázzák, mikor ráomlik egy négyemeletes ház, és az egész család elveszíti mindenét, akkor onnan kezdve az egész élete az életben maradásról szól.
    A legnagyobb nyomorban is boldog gyermekkorom volt. A család összetartása az igazi erő. A szeretet. Részem volt mindenben.
    Négy év elemi után négy év a kőbányai Szent László Gimnáziumban, majd négy év a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. És végül hat év az Iparművészeti Főiskolán.

Szent István

    Közben minden nyári szünetben dolgoztam (Drashe téglagyár, kőbányai konzervgyár, tokodi mélyfúró vállalat, Megnezit), jegyet szedtem a Vidámparkban, és speditőr voltam a nagyvásártelepen.
    Mindez azért lényeges, mert átmelóztam minden szünidőt, nyaralni nem voltam – ez megszokottá vált.
    A főiskolán, amikor Borsos Miklós átvette az ötvös szakot, azok igen szép évek voltak, menedék, tanulás, jövőkép!
    1956 – az a pár csodálatos nap, a részvétel, aztán a kényszerű tagadás. Az óriási szerencse, mikor a feljelentéseket megúsztam. A teljes bénultság, a beletörődés. „Szabad ember az, aki nem vesz tudomást a kezén-lábán zörgő láncról”, mert „minden jó mű egy szabadságharcos”.
    Az ötvösművészet vált az életben maradás értelmévé. Kapaszkodó, cél, távlat, tervezés, lehetőség. Megtűrt ember, megtűrt művészet. Meghatározták az ötvösművészet feladatát, zsűriztek, korlátokat szabtak, engedélyeztek – vagy nem –, uralkodtak.
    Szerencsémre találtam társamnak egy csodálatos embert, Évát, aki feleség és édesanya. Nélküle nincs semmi. Két fiam: Róbert és Dávid. Isten megadta azt a kegyelmet, hogy családom lehetett. Ez hihetetlen erőt és biztonságot adott.
    Magáról az „alkotás”-ról. Soha senki nem fogja felfogni, megérteni, mit jelentett 1959-től napjainkig az, hogy szabad szellemi foglalkozású ötvösművész.
    Egy 22 négyzetméteres volt mosókonyha, ahova tízperces zápor után derékig feljött a szennyvízzel együtt az esővíz, Kőbányán ez volt a csúcs: az én műtermem.
    A semmiből teremteni valamit – vagy játék, vagy életben tartó szükséglet? Vagy baromság?
    Rátaláltam egy Márai Sándor-gondolatra: „A művészet titokban, és mélyen a művész lelkében semmi egyéb, mint a játékösztön egyik megnyilvánulása.” Hát igen, nem volt időm játszani.
    Az ötvösművészet. Jelenleg – szakmailag képzetlen emberek jutnak döntési helyzetbe. A média – mint hivatásos kultúrrohasztó – az eddig nehezen kivívott eredményeket teszi tönkre.
    Csak ötvösnek lenni nem elég. Csak egyvalamit csinálni öngyilkosság. Mistrál néven volt egy rockzenekarunk 1964–68-ig. Négy-öt rendőr berontott a „kultúrházba”, és akinek hosszú volt a haja, azt agyba-főbe verték – az elvtársak döntöttek. 1974-ben merültem a Földközi-tengerben. Ötven méter volt a rekordom, filmeztem, víz alatt fotóztam. Az 1956-os eseményekről százhúsz eredeti fotóm van. Házat építettem, verseket, dalszövegeket írok, zenét szerzek (egy musicalem majdnem kész), festek, szobrokat, plasztikákat csinálok. Mivel kétszer kiraboltak, feltaláltam egy, a betörést lehetetlenné tevő ajtót.
    1956 óta a családomon kívül szinte senkivel nem beszéltem, se kocsmába, se presszóba, semmiféle rendezvényre, még kiállítások megnyitására sem megyek el.
    A rendszer (?) váltás (?) óta rátaláltam hozzám hasonló emberekre, akikkel félelem nélkül lehet beszélni mindenről. Hetven év tapasztalatával, az eltitkolt tények után kutatva az igazságot keresem, a magyar igazságot.
    A Szent Korona-tan híve vagyok, hazámért, a boldog Magyarországért dolgozom. Akkor is, ha fióknak vagy a pince mélyének – egyelőre.