Szederkényi Ervin

1934. április 20–1987. február 21.

    Utódom volt, négy évvel fiatalabb nálam, és megelőzött a távozásban. Dombóváron középiskolát, Szegeden egyetemet végzett. Pécsett kezdett el tanítani, előbb általános iskolában, később gimnáziumban, majd a tanárképző főiskolán, végül a tudományegyetem tanárképző karán. Nem akart a Jelenkor főszerkesztője lenni. A folyóiratnál még én adtam feladatokat a fiatal tanárnak: könyvkritikákat irt, tehetségkutató diákpályázatot értékelt, a folyóiratban a modernségről, a korszerű művészet kérdéseiről zajló vitához szólt hozzá a szocialista realizmus talajáról. Valójában ezekkel az írásokkal hívta föl magára a figyelmet.
    S amikor engem a modernizmus meg a „polgári nézetek” pártolása miatt kiakolbólítottak a szerkesztőségből, 1964. augusztus 15-től őt ültették a helyembe. A lap a „vaskorszakba” süllyedt vissza. De amit pártmegbízatásként vállalt, később hivatásává tette. A szocialista realizmus kívánalmain jó ízlése, a minőség iránti vonzalma, az írókkal való személyes kapcsolat ápolása, olvasmányélményei győzedelmeskedtek. És az első öt-hat év botladozása, „tanulópénze” után ugyanazokat az írókat – Hernádi Gyulát, Illyés Gyulát, Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst, Németh Lászlót, Weöres Sándort – kezdte el közölni, akik miatt annakidején nekem az elmarasztaló bírálatokat hallgatni, a támadásokat vállalni kellett. Persze közben az „éghajlat”, az irodalmi „ájer” is változott. De őt is elszámoltatták, és előfordult, hogy „igazoló jelentést” kellett írnia.
    Életműve a folyóirat történetéből huszonhárom esztendő, amíg a lap élén állt. Azok közé a szerkesztők közé tartozik, akik önálló művek megalkotása helyett vérükkel a lapot táplálják. Saját könyve nincs, de előhívta, életre segítette, közölte mások műveit. Mindenkit arra tudott ösztönözni, amire tehetsége szerint képes volt. Főiskolai jegyzeteket irt másokkal, antológiákat szerkesztett, a helyi napilapban tévékritikákat vállalt, interjút készített. Szorgalmát, tehetségét, idejét másokért áldozta föl. Évek során fölismerte, hogy nincs „szocialista” meg „polgári” irodalom, nincs „konzervatív” meg „posztmodern” irodalom, hanem jó meg rossz irodalom létezik. Amikor a hetvenes évek végén egy új hangú, új szemléletű fiatal magyar széppróza jelentkezik irodalmunkban, akkor képviselői (Esterházy Péter, Nádas Pétert) és kritikusai (Balassa Péter) mellé áll. De a „kipróbált” értékeknek sem fordít hátat: Bertha Bulcsú interjúsorozatát jelenteti meg, Tatay Sándor Bakony-szociográfiáját közli, helyet ad Nagy Lászlóról, Pilinszky Jánosról, Illyés Gyuláról írott könyveim folytatásos közlésének.
    Huszonhárom éven át egy folyóirat élén állni, a java magyar irodalom ügyét szolgálni, ugyanakkor az irodalompolitika kívánalmainak és a „húzd meg, ereszd meg” gyakorlatának eleget tenni - nem lehet belső konfliktusok nélkül. Szederkényi Ervin abban a küzdelemben, amelyet a magyar irodalom értékeiért, a java irodalom érdekében a kulturális politika legmagasabb szintű irányítóival folytatott, felőrlődött. Egyre gyakrabban gyújtott rá, orvosságokat szedett, hangja elfátyolozódott, keze reszketett, kórházba került, fölemésztődött. Munkásságának „térképe” az a bibliográfia, amely a Jelenkor első korszakának adattárát is tartalmazza, s amelyet Bertók László állított össze.

Tüskés Tibor