Konczek József
Rénszarvas fia versei
(Korjagin sonettoun, „korjág-tündér” versek francia közvetítéssel magyarul)
(Előzetes: szemügyre vételezés és válogatás az eszközök között)
Nem tudom kifejezni magam? Játszik az ördög velem? (Nem pontos, nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy megtréfál, hogy tréfát űz belőlem, hogy csintalankodik, hogy becsap, hogy kinevet… A játszik úgy hangzik, mintha kártyázna.)
Ma ismét játszik az ördög velem. (Miért? Miért ma? Néha-néha játszik? Pár napig nem játszott? És – jó ez vagy rossz? Megtréfál, vagy pedig egy jót kártyázunk?)
Már megint játszik az ördög velem. (Ez jobb, mert van benne egy kis bosszankodó íz is. Valami ilyesmit akarok mondani.)
Az ördög játszik már megint velem. (Ez a mondat már majdnem jó, mégis, sajnos, olyan határozottan perdül, hogy szinte semlegesíti rosszalló szándékomat. Mit mondjak? Úgy hat, mintha nem igazán haragudnék az ördögre, csak tréfásan, hiszen, ugye „úgyis meg tudom én oldani ezt a kérdést”.)
Mi az ördög az, ami itt velem játszik? (Azt hiszem, ez lesz a megoldás. Főleg azért, mert sikerült kiküszöbölni a mondat artisztikus-jambikus perdülését.)
Mi nem sikerül? Nem akar sikerülni egy mondat. S visszamenőleg – ezt írtam le fennebb –, hogy úgy mondjam, visszamenőleg elrontja azt a mondatot is, amivel a „nemsikerültségen” érzett bosszankodásomnak adnék hangot.
Azt kellene mondani, hogy A történet több, mint titokzatos.
Ez pedig azért nem jó, mert ez is túlzottan perdül. Azonkívül humoros mellékízű is lehet. No, nézzük…
Ez a történet itt – maga a titok. Ez meg… olyan nagyképű..
Egy furcsa érzésemről szeretnék beszélni.
(Ez a kezdőmondat kell, azt hiszem.) Igen…
Patirka lagga
Patirka lagga vederekksen őti,
Ta men re vuz aflagg a du betall,
Hime nevedde vamion ha fal.
„Ten őkki?”
Le, vó! Vidaggu merek sakkan óba,
Avaz, deverlen jamigonta horr,
Men komakolla valakun sa dor
Le hóda.
Eves lamordas kimmen verre zundall,
Halu pakunnak renelte va minj,
Hele levenker loppada, ledin.
Etteleme vakunn halik ma bunt al,
Madibb, leküps vekeltik ro ha kén ,
Fa tedd, lo kadd, a verrente le mén?
Csillant a bokron
Csillant a bokron eső őszi méze,
És lenn az úton, lágy, korai fagyban
A lábnyomokat magam mögött hagytam.
„Megtérsz-e?”
Hej, szél! Úgy lobbantál a fára, ágra,
Hogy köpenyébe burkolt a vihar,
De él a táj és virulni akar
Virága.
Itt máskor is rohantak vad habokban
S halat bilincselő, sápadt, meredt
Jégen az ismerős, nehéz szelek.
Ám fiaidnál ki tudhatná jobban,
Földünk, hogy veled rezzen a szívünk,
S hozzád, e helyhez visszaérkezünk?
Patirka lagga
Il’ y a des serens de lautomne dans la brousaille,
Et j’avais quitte mes dans la neige moulleuse,
Á bas, á la layon,
„Veux tu retourner?”
Hé, holá! Tu, vent d’ amont,
Tu a emmentelez moi ,
Mais les fleurs du ma pays
Respirent encore.
Nous avons detenez des notres vents connues
A la vagues: ont mettre le fers des gros poissons,
Des ventres, qui sont pesants et humids.
Mais – sont ou non quelqu’ un persone en dehors de tes fils,
o, notre campane !
le coeur de qui bat pour toi –
nous retournerons!
Ta retti, retti mendeg
Ta retti, retti mendeg tokkalende kellen,
Ev edde hurdobant li ségle kőg,
Tok ett verzennligutti ás holők,
Roh, dellen.
Lak sí fedeb, fedeb, lan várdoi stakáll*,
Virent at akklát vegger mekli sór,
Ved fordumah ved belle sikle ór,
Her áll –
Ted ven her áll, her áll o ton lakok le vorrit,
Sezéln fukuttaloll, zek ajla hebne méhun,
Tedd röjkön vizzanalt zertent a muha té bun.
Egolki!
* Stak – e lemodatten versin pekke late
A messzi-messzi erdők
A messzi-messzi erdők ködfelhőbe bújnak,
És minden súlyosul és minden másra vált,
És lassan átadja magát
A búnak.
Zizzen majd a fény, a fény a zöld stak* levelén,
E fény, de mintha mégse élne már,
Egy mozdulat, egy lélegzet se vár,
És én sem.
És én sem, látod, én sem, bár a te friss arcod
Még visszahív a jégtáblák fölött,
S engem nem lelsz a vadlúdak között.
… Mint panasz-szót.
* stak – a korjag területen tenyésző törpefenyő, cserjeféle, erős, pozsgás levelei közt sárga és piros bogyókkal, a vadlúd kedvenc tápláléka
Ta retti, retti mendeg
Les forets de loin s’enforcent dans les fourres des brouillards,
Et alles sont corpulents et se modifient
Et se soumettons
Á la chagrin.
Il viendra – le soleil ! A la feuilles de la chtaque* vert
Le soleil – il mourra: comment il fu ne vivre jammais
Il’n y a pas des gest, pas des respiration,
Pas moi.
Pas moi. Tu sais, mais ton verrmeil visage
Fait revenir moi,
Et tu ne trouves pas moi au fond des oies savauges
Moi – un chant du plaintes.
* Chtaque= (Pinus Larix) il est un arboisseau, qui vive á la campagne des korjakhs, il a grosses verds feuilles, et son petits acines sont pour le manger des oies sauvages
Lagon tavollad
Lagon tavollad ekko fedbe rőnvitt,
Kvir zal lafon sa vetten merkes éka,
Bersi menendi kelfig erde véka,
Le kett, le kutt, henekk, ve derve lőfid.
Sza bónk, vilorbi tellem nessi verdann,
Savan peredlent, keldibekke mésed,
Dever, lebur hagon te medde éseg,
Lagonna efd, dekenbeh erde dud.
Ikó.Selen berevattin hon ellem,
Apette regmen veliksó, de dő!
Heresde fig levitdek ferre áta,
Eff ko Lagon hamon vil belle emmen,
Sédig lakotteh ánitolk rebő,
Se vendelek lokanti mosra látka.
Lagon szerette
Lagon szerette zölddel éledett
Mezőinket és lombossá fakadt,
Ám keserű ítéletűek balkeze alatt
Sorvadt-fonnyadt erdőinket, s nem tévedett.
Ő – hitt. Sokszor nem mondta senkinek meg,
Hogy esőverte ágak bomlanak
Titkon. S amikor buggyanó tavak
Ideje jött – az arcát ő kivette*…
Szegény. Hisz elmondhatta, itt volt otthon,
Hol idegen-szájú új énekek
Hírelnék most már: nincs ismert hazád,
Lagon arcát az arcom fölött hordom,
Így szenvedek ma is mindenkinek
Madármezőt és tóval friss határt.
* az arcát ő kivette – korjag hit szerint a halott a tájból kiveszi, elveszi arcát
Lagon tavollad
Lagon se plais notres campagnes et les forets,
qui repredent sa verdure,
Et il
N’y a été jammaise dans l’herreur.
Il fies de la fair. Sans direr aucun autre personne,
Que les branches d’ arbres sont fleureuses en cachette,
Et – quand les lacs ont gargoullées –
Il dégage son face de la campagne.
Il est pauvre.Il serait direr ici, chez nous,
Lá oú les chants nouvelles détrangers
Sont capables proclamer.: „Tu n’a pas ta patrie”.
Je porte sa visage par-dessus mon face,
Et je souffri de cette maniére á tout le monde
Un champ des oiseaux, et campagne, qui est plen de lacs.
Tahun ken baksin
Tahun ken baksin lamadatt erongel,
Da kelli og savoltu sinn zepart,
Pent erreseddon vinoad fedard,
La velle monnatuk lemen ve tonkel.
Ve zell, te ledd mahol ved ett lu háka,
Seventol falza velekol temott,
He henne hen boruttink seg a dord,
Le vellekin eloddel derdo máka.
Sin-sinterel sul, kondagarr aj fogla,
He lekononn fa sogg a virri mod,
Ett oralanduld na tal verro ender,
Se mentin ellek dezevard a tobba,
Ledd ennen ott gatorha tesz lehott,
Est enne merret, lamodah de ellel.
Amikor ősszel
Amikor ősszel elszállnak a szárnyak*,
A nádasok szélén friss jég feszül,
Én forrón érintő kezed elől
Nem bújhatok el. És – nem talállak.
Mikor tört ágat raksz élő parázsra,
Tudod, hogy mintha szerelmemmel tennéd,
Én őhelyette veled álló** lennék,
S ne lenne ő a vállad régi társa***.
Ha jössz hozzánk, a szívem szinte döbben,
Szállnak madárszárnyak, a köd besző,
Lágy hurranások csapnak derekamhoz,
Érezlek téged fában, kőben, rögben,
A hóutakon lábam félredől****,
Hol szánom jár. A bundámat eloldozd*****.
* elszállnak a szárnyak – a korjag őslíra gyakori stílusjele, hogy – pars pro toto – részt nevez meg egészként. A kép értelme: elszállnak a madarak.
** veled álló – a szerelmesek együtt lesnek vadra, együtt állnak
*** vállad régi társa – a veled élő törvényes asszonyod
**** lábam félredől – ugyanis a szán kanyarodva érkezik a szálláshoz
***** bundámat eloldozd – tégy magadévá
Tahun ken baksin
Quand les ailes s’echeppent*,
Et les rebords des roseux se glacent,
Je ne peux se cacher – je suis entre des tes mains ardemments,
Mais je ne trouve toi.
Quand tu jets un fagot au feu,
Tu sais, – c’ est, comme je m’enflamme,
Et je veux me tenir á l’afflut avec toi
Et je veux me poser sur-le-champ avec toi sans ta femme**
Si tu es venus chez nous: mon coer fait les grands coups.
Les ailes s’echeppent et le brouillard couvre moi
Courant melleuse d’air ondulent chez mes hanches.
Et je resentie toi á la campagne, á l’ arbres, á le pierre á la motte de terre.
Je veux enlancer toi des mes jambes a la piste de traineaux.
Ouvriez mon manteau***
* les oiseaux s’echeppent
** je veux faire une gabion (de chasse) avec toi, comme ta nouvelle femme
*** (Prendre mois!) Viens dans mes jambes!
Bennet koriagin vog
Hadomm katar es fetta Derklen attad,
De lett emenge sirret lellbe fetted,
Le konn, le kende virolempe etted,
Damor vezaggent, ledemenne kat had.
Tenet besek tanodla mesel ukka,
Lemen lavod han attadek kemindal,
Ker vente behaland ser zekla indall,
Fakollat – borrtan teke lerr be dutta.
Ezatt delag satt ellende he vekki,
Hamorr: bekan sutt vidolo kamon,
Va konn la bandak occod lelle zok,
Samok la hojt er selende ku eddi,
La hojt samon sa vezzul demt ledomm,
Amirro koriagin kan bennet vog.
Korjag menyasszony dalolja
Tárom ajtóm, bátor Derklén, előtted,
A domb mögött, ha kutyaszánod úszik,
Itt párolog már forró, ízes hús is.
Döngesd öklöddel ablakom is – jöjj be!
Puhán terítek prérifarkas bőrrel
A tűznél, húzd le hankod* és tíz ujjal**
Egyél. S aztán, ha kantill*** húrján új dalt
Símogatsz, a karom felett**** dőlj el.
Tudom, fonott sűrű hajú leányok
Lestek terád a tar bokrok közül,
Hol nem lapul most rezzenő coboly,
De gyújtok néked faggyúgyertya-lángot,
És halkan dúdolom köszönetül
A hálás dalt – korjag menyasszonyod.
* hankod (hank) – csizmaszerű lábvédőd
** tíz ujjal – vagyis jó étvággyal
*** kantill – kutyabél- vagy rénszarvasbél-húros hangszer
**** a karom felett – szerelmi póz
Bennet koriagin vog
J’ ouvrie ma porte devant toi, Derklen du courrage,
Quand ton traineau á chien approche derriere de pieds de la collin.
Et voilá, une bone ration de viandre á la brasier,
Frappe-tu á la ma fenetre, et venez ici, chez moi!
J’étendre une dépouille molle de la loup des prairies,
Desabille- vous, desabille ton hanque*,
Bouffez de dix doigts**, et couche-toi dessus mes mains****.
Quand tu mette de cordes á cantille***.
Je sais, les jeunes filles nattes dans les dos
Se mettent a l’affut dans les brouissailes,
Oú maintenant ne se fait pas petite une zibeline,
Et je mets le feu á la chandelle
Et je chante ma melodie de cour humble en silance,
Ta fiancée koriage.
* Hanque – comme les jambiéres,ou les mollettiéres
** De dix doigts – de bonne apétite
*** Cantille – est une instrument á cordes de l’ intestins du chien ou d’ une rennes (caribou)
*** …est un pose de l’amour. (De **** … est une pose intime aussi, tres agréable et plaisant pour les femmes)
Elem, elem, sin benta…
Elem, elem, sin benta tugla gédi,
Kolom, kolom keregla segte önd,
Álem is hunda, borolg dalda énji,
Fenett lemer vasuga bila hönt.
Bodok la fün a gók det vilha súté,
Ladok vakorte celinte fekér,
Jek, amikortatl vin den etten pődé,
Ha mon teledzi koriag mét li gér.
La hák bodogla zentsze vis balóta
Elenn de vert la kazma galavú,
Szeken a dort sit lette marda holl,
Savún hi likk ett menedik halóga,
Vezon radád böl áridon hamú,
Sikonna éla bett foded ma moll.
Megyek, megyek a tugla lábnyomában…
Megyek, megyek a tugla* lábnyomában,
Nézem, nézem a vízöntéseket,
Körül a bokrok, mint a tollas árnyak,
S a hűvös holdfény egyre élesebb.
A férfiak most nagyhangon dalolnak,
A tányérokon sült hal tátogat,
Hej, jókedvűen virrad rám a holnap,
Befogom én is szarvasszánomat.
A férfiaktól szánom messzecsusszan,
És megyek már a messzi dombon át,
A távolság elé bátran futok,
S ha tugla-szárnyakon az égig úsztam,
Jobbkézről látom, vergődő madár
A nap, vérzik, a domb mögé bukott.
* tugla (Anser eryhropus) – tundrai vadlúd
(Földjét elhagyó ifjú korjag éneke.)
Elem, elem sin benta…
Je m’en vais, je m’en vais á l’ oiseau tougla,
Je vois, je vois des eaux, de lacs,
Ce terrain brousaielleuse, comme les ombres portés, plumeuses,
et la Lune est tré vive.
(Itt megszakad Tschon Soulagin kézirata, melyben verseit franciára fordította.)
Konczek József