Antonio Gala

A test dicsérete

    Van, aki kijelenti: „Én látok, nem a szemem.” Rendben van, csakhogy a szemem is én vagyok. Végtére is mi a testünk, ha nem szem is egyben? Holmi útitárs csupán? A testem sokkal több ennél: amikor szólok hozzá, nem tegezem, hanem egyes szám első személyben beszélek róla. Okkal mondjuk így: „Megöregedtem; nehezemre esik fölmenni a lejtőn vagy megtenni két emeletet.” Viszont nincs okunk így beszélni: „Ma nem bírom vonszolni a testem.” Mintha valami teher lenne, vagy szamár, amit bottal és kötőfékkel kell nógatni, hogy engedelmeskedjen. Kinek? Kinek engedelmeskedjen? Minő ritka szembeállása ez testnek és léleknek: miféle házasság ez, vagy talán nem is házasság, hanem háború? Mind egy és ugyanaz. Ki tudnak hozni a sodromból a szentek, akik utálják a testüket és veréssel, béklyóval sanyargatják; hisz nem általuk jutnak-e el Istenhez, ha egyáltalán eljutnak?
    Ahhoz, amit tervezni kezdtem az életemmel – miféle tűrhetetlen pökhendiség: tervezni és életem – a testem nélkülözhetetlennek bizonyult. Irányválasztásai, felvonóhídjai a célba jutás egyedüli útjait jelentették nekem. Ha annyi mindent szerettem, ami természeten kívüli, idesorolva embertársaimat is, akkor mindezt általa szerettem meg. Szerettem és szerettek. Jóllehet a végső ok más, számomra ismeretlen ok volt, testeket szerettem, és bennem is a testemet szerették: ajkam csókjait, a simogatásaimat stb. A perceket, amelyekben úgy éreztem, kívánnak, neki köszönhetem. Mert amikor szentül hittem, hogy a szellemességemet vagy finom gúnyomat kívánják, mindig akadt valaki, aki figyelmeztetett: „Miért nem maradsz csöndben egy kicsit, és teszed, amit kell?”
    Nem értem, milyen szempontok alapján rangsorolnak. Azt, hogy a lelket – ha egyáltalán létezik – és nem a testet állítják föl csodálatra méltó szoborként a talapzatra értelmével, hangjával, izgatottságával. Rosszul esett, amikor végre fölfogtam az élet értelmét. Eleinte valami lelki szerelemről álmodó ostoba voltam, aki Platónhoz hasonlóan bosszankodott azért, mert teste van: teste hevülettel, szükségletekkel, szeszélyekkel, aggodalmakkal, érveréssel. Nem csodálkozom rajta, hogy ma gyanakszik, rossz szájízzel, félelemmel tekint a másik részemre – ha egyáltalán kettő létezik –, mellyel jobbára felsültem és amelynek kevesebbel tartozom. Első éveimben nem szerettem a testem; úgy találtam, hogy nem illünk össze eléggé. Szerelmes voltam magába a szépségbe mint olyanba, és undorodtam tőle, mint valami féregtől. Olyannyira, hogy még verseket is írtam ellene. Az utóbbi évek során higgadt le mindaz, ami bennem és rajtam kívül van. Ma sokkal jobban bízom testemben, mint a szellememben. A költő írta: „Te vagy minden, te vagy az emberi tavasz (a föld, a víz, a levegő, a tűz, minden de minden), én pedig nem vagyok egyéb, mint a puszta gondolat.” Szerencsére én nemcsak ez vagyok, hanem a föld, a tűz a víz is meg minden.
    Engem a testem gyöngédségei vittek és hoztak; két karjával öleltem át a világegyetemet. Szellemi véredényemül szolgált, mint a lorettói litániában. Mellettem állt a szívhasító bánatban és a legfékevesztettebb gyönyörben. Úgy eggyé vált velem szélsőséges feltételek közepette, mint még soha; senki nem azonosult úgy velem, mint a testem. A szerelmes éhségsztrájkok összetartásában, a megbékélések lázas örömujjongásában, az elhagyatottság bizonyos rideg korszakainak tudatlan nyugalmában. Amikor valami belőlem be akarta dobni a törülközőt, a testem állta a legsúlyosabb ostromokat; amikor valami belőlem le akarta zárni a két szemem és meg akarta adni magát, a testem ellenállt. Isten az igaz tudója annak, hogy igazságtalan lenne szemére hányni nem éppen ritka műtőbe fekvéseimet. Még ez alól is föl kell menteni. Nem az ő döntései voltak; az én nemesebb részem döntései voltak, ama nemes rész vetett gáncsot neki. Amikor a lelkem, vagy hívjuk, aminek akarjuk – a nélkülözés tünetcsoportja, amit a testem jelzett –, sóvárgott, hogy térjen vissza az, aki akkoriban a napom és a holdam, illetve a szomjam és a vizem volt, eltávozott egy lábam, vagy elment a vastagbelem, vagy előidézte, hogy hashártyagyulladásom lett. Megannyi tiszta kiszúrás. Nem győzök bocsánatért esedezni a testemtől az efféle rossz tréfákért. És azért a jótéteményéért, hogy mindig állta az ütéseket, amiket különböző ürügyekkel mértek rá: politikaiakkal, szerelmiekkel, vallásiakkal (amikor annyira nem helyénvalóan sanyargattam darócruhával és korbácsütésekkel).
    Akarva, nem akarva már megjózanodtam, és kifürkészhetetlenül egyek vagyunk a testemmel. És társalgok vele, és ő is társalog velem, s elégedett, hogy teljes hévvel, finomam és összemosódva egyek vagyunk. Ilyen magaslatokon nem szeretnék másképpen lenni. Szeretem a kezem, a szemem, a törzsem, a derekam, a karom és a lábam, a térdem, amelyek olyan bárdolatlanra sikerültek; szeretem az őrjöngésemet és a megdöbbenésemet; szeretem az ernyedésemet meg bőröm melegségét és hűvösségét; szeretem a hónaljamat, a térdhajlatomat, a lágyékomat, az összes testrészemet; a lábam, a nyakam és a hajam és az arcom; szeretem, amikor belülről irányítanak és fölélénkülök, s kihúzom magam.. Nem azért, mert szépek, nem is azért, mert jól tervezték őket, hanem egyszerűen csak azért, mert az enyémek. Vagy még egyszerűbben: mert azok, ami én vagyok.

Arató János fordítása

Antonio Gala 1936-ban született Cordobában. 1963-tól kizárólag az irodalomnak szenteli magát. Neves alkotásokkal büszkélkedhet a költészet, a széppróza és a színház terén, több irodalmi díjat is kapott. Ezt az elbeszélését La casa sosegada (A nyugodt ház) című esszékötetéből fordítottuk, amely a Planeta kiadónál jelent meg 1998-ban.