Bréda Ferenc
MISZLIK
avagy MIEGYMÁS arról, hogy MI MÉGIS A MIMESIS…
1. Arisztotelész a Poétikájában (1447a–1450b) a tragédiát – s ebből indukálhatóan a többi színházi műfajt (vagyis a komédiát és a modern polgári dráma csírájának-ősének számítható szatírjátékot) is – a mimesis, az utánzás égisze alá helyezte, s az Arisztotelészt újra- és újrafogalmazó Lukács is azonmódúlag határozza meg a drámai műnem mindenkori „anyagát”, hogy ez nem egyéb – és nem is lehet egyéb –, mint „az emberek közötti megtörténés” (Lukács György, A drámai forma elvi kérdései. In: Művészet és társadalom, Gondolat, Bp., p. 22.).
E két tétel – a mimesis-„axióma” és a színház antropomorfizmusa (emberalakúsága) – szinte „gondolkodás nélkül” kanonizálódott két évezred alatt, s a hellenizmustól kezdődően nagyobb zökkenők nélkül, majdhogynem akadálymentesen örökítődött át a XX. század akadémiai esztétikájába és humántudományos köztudatába.
2. A gnoszeológiai (megismerés-elméleti) „baj” nem abban áll, mintha e két tétel első látásra és részlegesen nem lenne igaz.
A dolgok igazságát megkerülő „bibi” az, hogy e „szentséges” tételek alapvető és a jelenségek mibenlétének a súlypontját valószínűleg teljesen áthelyező, mintegy „transzmutatív” kiegészítésekre szorulnak, amelyek közül csak a legfontosabbakat villantjuk most föl a retorika, valamint az ontológia tárgyköréből.
3. Tudniillik – miként az az antik Bölcsészkarok, vagyis az akkori rétor-iskolák majdnem valamennyi tanulója-hallgatója előtt közismert volt – a szóbanforgó, híres-hírhedt mimesis-doktrína az antik szellemiség számára nem a valóság vagy netán az ember avagy az emberi utánzását jelentette elsősorban; a mimesis nem „természet-utánzás” vala az ókori esztétika számára, miként megkísérelte azt elhitetni az ókort kevésbé ismerő, művelt vagy közép- és félművelt, humán képzettségű közönséggel a vulgár-marxista széptan, hanem… a nagy mester-elődök stílusjegyeinek az utánzása: ez volt a szakmai-inasi-tanonci, a műalkotás konyhatitkait a reprodukció révén kifürkésző, „didaktikus” mimesis.
Az is igaz viszont, hogy mindez elsősorban Cicerótól, Horatiustól, Quintilianustól1 és Szamoszátai Lukiánosztól – vagyis a római szellemiség nagy „szintetizátoraitól” – tudjuk, és kétségtelen, hogy volt némi különbség – pontosabban: áthidalhatatlan szakadék – az „attikai só”, azaz Athén s a hellénofón kultúra és az „itáliai ecet”, ergo Róma, más szóval az „Új Trója” szellemi univerzuma között.
4. Nem kizárt következésképpen az a kultúrtörténeti lehetőség sem, hogy az arisztotelészi keltezésű mimesis ilyenszerű, retorikai értelmezése, átértékelése és esetlegesen elferdítő empirizálása (gyakorlatiassá tétele) nem egyéb, mint per excellentiam Romulus Remus-ölő utódainak az agyrémszerű (és a szolgalelkűséget a művészegyéniségekbe módszeresen besulykoló, didaktikai-stílus-manipulatív) „ötlete”, ám a mimesis másfajta, „természet-utánzási” értelmezése irodalomtörténetileg – a stílusgyakorlatok rendszeres eltűnésének az általánosulásával párhuzamosan – azt a már a reneszánsz idejében startoló, programszerűen is önmaga professzionális tudatlanságát hetykén fitogtató és még önmaga meghatározásától is jócskán eltérő, parvenü dilettantizmust eredményezte az újabb kori irodalmakban és művészetekben, amelynek szemében eredetileg a dilettare még a „szórakoztatni, szórakozni” értelemben indul az egyetemes kultúrtörténet vadvizű tájain, nem pedig a mesterségbeli je-m’en-fous-tizmus, „teszek-rá-izmus” és képzettségi nemtörődömiség szellemében.
5. Félretéve és fölfüggesztve időlegesen a görög és a római szellem közötti lényeges különbségekre sarkító szemlélet kategorizmusát, ha a mimesis-fogalom jellegzetesen görög kultúrkörön belüli megközelítését tekintjük, itt is figyelemre méltó pontosításokkal és problematizáló árnyalásokkal találkozhatunk még az esztétikatörténet klasszikus, platóni indítását is megelőzően.
Az Ephesos-i nagy Homályos – a logikai dilemmákat, paradoxonokat, valamint a revelatív (igazságföltáró) és szupra-szemantizált (jelentésességgel túltöltött) allegóriákat futószalagon gyártó és a központozást szabadvers-szerű programatikusággal elkerülő Hérakleitosz – azóta is sok egzegetikai (értelmezéstani) fejtörést okozó, „sok kulcsú” töredékeinek a 96(83.). passzusában a mimesis-hipotézis szinte ezópuszi narrativizálását (elbeszélőivé tételét) hajtja végre, midőn nemcsak az egyiptomi spiritualizmus hagyományaira emlékeztető hierarchikus gondolkozás jegyében így fogalmaz:
„A legbölcsebb ember összehasonlítva az istenséggel majomnak tűnik a bölcsesség, a szépség és minden egyéb dolgában”, majd a 98(82.). töredékben a fönti összemérést egy ontológiai lépcsőfokkal „lejjebb” ismétli meg a következőképpen: „A legszebb majom összehasonlítva az emberrel – csúf (rút).”2
6. Eltekintve a hérakleitoszi gondolkozás esetében kétségtelenül közrejátszó keleti – és nevezetesen: perzsa – hatástól, ami nemcsak a logikai-ontológiai dichotómiákra (kettőbe-szeltségekre, kétpólusosságokra) való elméleti megalapozásokból, de az ugyancsak geometriai (mértani) szimmetria-elvekre visszavezethető korrespondencia (megfeleltetési)-tan párhuzamosságaiban is kimutatható, a fönti megfogalmazás ontológiai (létezéselméleti) és antropológiatörténeti (embertan-históriai) jelentősége korántsem elhanyagolandó, s egy mindenkori avant la lettre (még mielőtt az elnevezés létezett volna) kultúr-darwinizmus egyik – valószínűleg a legelsők közül való – megszólaltatója lehetne.
7. E szerint a darwini „majomból-lett-az-ember” tételezés jellegzetesen komikai – ! – hatást kiváltó igazsága a mimesis-jelenség embert formáló, alapvető törvényszerűségére épülne, s az önmagát marxistának valló vulgár-esztétika s az engelsi történelmi materializmusra támaszkodó gondolkodás nem tévedne akkor, ha a mesterek által az emberré válás középpontjába állított „munka” helyett éppen a Hérakleitosz által aláhúzott (és kiugrasztott) utánzást, a mimesis-imitációt használná mindent magyarázó, „panaceum” (egyetemleges csodaszer) jelenségként, és ezzel a teatralitás ontologikumban megnyilatkozó antropológiai szerepét is a mimesisnek méltányos módon rehabilitálhatná. Arról már nem is beszélve, hogy – summa summarum – az utánzás is… „munka”. S azt sem nyomatékosítva különösebben, hogy a munka folyamatában milyen szükségszerűen megkerülhetetlen szerepet játszik az utánzás.
8. Avagy röviden: ha már az ember „majomból-lett”, s ha a majom mint állatfaj legfontosabb szemiotikai-szemantikai funkciógyakorlása az utánzás, a majom (és a „kisgyerek”-ember) számára valóban állandóan működtetett, eme (két) lény működés-központjában lüktető, kozmikus ritmusosságú és nyilvánvalóan „szent” és „örök” mimesis sokkal nagyobb ontológiai és antropológiai horderővel rendelkezik, mint ahogy azt marxista fejjel valaha is hihettük volna.
Az esztétika gerincét képező visszatükrözés-elv létezésalakító tényező lesz, s ebben a szerepben nem kerülheti el az apotheizálás („megistenítés”) ceremóniáit sem: a filozófusok istenei általában nagy „művészek”, az esztétika művészegyéniségei pedig majd kivétel nélkül mind demiurgoszok és kozmokrátorok („világhatalmúak”).
9. Persze a mimesis-jelenség ily mérvű, filogenetikai (létrejövést elősegítő) abszolutizálása azt a logikus és történelemlényegi kérdést is automatikusan fölveti, hogy kiket-miket is utánoztak a szóban forgó „majdan” emberré mutáló „majmok”, hogy ki volt a fejlődés célú mintaméter, hogy ki-mi volt „a jani”.
A teatralitás eme ontológiai piedesztálra emelése természetesen nem jelentheti a fönti, gyermetegül kézenfekvő, úgymond „kérő kérdés” kielégítő, kultúrtörténeti megválaszolását, ám megelőlegezheti azokat a többé-kevésbé fantáziadús megoldásokat, amelyekkel az egyetemleges ezoterika a folyton-folyvást Phoenix-madárként megújuló emberi kíváncsiságot megkíséreli időről időre kielégíteni.
Ember előtti és nyilván ember fölötti szupercivilizációk, a Mars, a Vénusz, a Jupiter, s a görög–római, az azték, az atlantiszi s az egyiptomi mitológia istenei sorakoznak föl földön kívüli, de Földre látogató lényekként, de az Alpha Centauriak sem hagyják maguk, és a civilizatorikus istenek gigantikus tetteinek a földerítését megcélzó kultúr-hermeneutikus detektívregények és pszichodrámák évezredek óta lélegzetelfojtóan szórakoztatják a „Majmok Bolygójának” az összlakosságát Evhemerus ókori revelációitól kezdődően Vico Új Tudományán és Cyrano de Bergerac Holdbeli és Napbeli Utazásain keresztül el egészen Dännikenig, s őrajta is túl, mondjuk… a raëlistákig. Sok a kenózis (az alászállás), ám keveseket ragad magával Illésként vagy Ganümédeszként az Égbe „égő” szekéren vagy kabbalisztikus merkabán –, alkalmasint: Jákob Lajtorjáján – Jupiter, Zeusz vagy Jahvé.
10. A civilizatorikus deus ex machina nem szophoklészi és nem euripidészi találmány; az emberi történelem – ebben a perspektívában – nem egyéb, mint akmés, azaz csúcsos, tetőpontos peripeteiákkal, fordulatokkal és mentálfejlődési anagnorisisekkel (fölismerésekkel) megtűzdelt kultúr-dráma.
A shakespeare-i – valójában: démokritoszi – „színház-az-egész-világ!” –, nem csekély komikumot is kifejező kijelentésnek ez – többek között – az egyik, kvázi-burkolt message-a (üzenete): a filozófiai s a fizikai idő folytonosan megtörténő kibomlása és önfölaprózó, hasadási tempója-ritmusa-sebessége – azaz: az egyelőre még végtelen Törés avagy röviden: a Történelem – ugyanúgy, mint váltig a forma, az Al-ak Ál-orcája Al-att ténykedő, al-ap-vetően al-anyi és cseppfolyós (vagyis az edény, a hordozó al-akját fölvevő) Lé-tezés – a historikum és az ontologikum egyaránt –: teátrális.
A létezés látványos. A létezés színes. A létezés „színész”.
És az állandóan rememorizálódó (újraemlékeződő) „mimus-játék”, a Történést, a Mítoszt, a Mutációt, a változást éppen a visszatükrözésben, az után-zásban megvalósító és fönntartó mitikus Mimesis – az Út, a történési lánc – éppen az Úr színe előtt, „mutatja” be önmaga mutációs-mimetikus mítoszait, hisz – mint tudjuk –: „Isten szeme mindent lát”.
A theologikum sem más, mint egy transzcendens theatrum látószög-koordinátáinak a (többnyire hozzávetőleges) meghatározása.
11. S itt már fölösleges lenne túlontúl is kitérni az emberi psziché éjjel-nappali „kamerák” működése-„szeme” alatti-előtti „szereposztásban-levés”-érzetére, arra a diurnis (nappali) és nokturnis (éjjeli) „sorozat-filmre”, amelynek „főszereplői” és „tettesei” a tudat és az altudat (a tudatalatti).
Ebből a nonstop forgatásból, ebből a két műszakban zajló, permanens sztár-státusból az emberi pszichének nincs hova kilépnie, szerepből szerepbe esik, s amennyire kimerül, megfárad és megelégeli az egyik „maszkot” – teszem azt: a nappali, „éber” hős jellemét, monologizálásait és gyakorlati hasznú párbeszédeit a napszakok „reflektorai” között kibontakozó pszichodráma rivaldafényeiben –, ugyanolyan mértékű, de az előbbi kifáradtsággal fordított arányú és előjelű hévvel, energiával és lelkesültséggel fölfegyverkezve indul az éjjeli – nemkülönben agnosztikus (versenyszellemű) – főszereplőt alakító – és úgyszintén teátrális műszakban, az onirikus (álombani) „forgatásra”.
12. A komikum és a tragikum váltig ismétlődő, egymásba átalakuló, kölcsönös „színeváltozása” is eme, a bolygómozgás immár kozmikus „tollbamondása” alatt íródó „forgatókönyve” révén szükségszerűsített alter ego-moduláció („én-más”-változás) égisze alatt zajlik: a psziché lényegében mindkét maszk alatt önmaga karikaturális hérosz-ideáljait (hős-eszményeit) alakítja: a „világos”, nappali tudat a tudatalatti „sötét” maszkjában lép föl az éjjeli előadáson, az al-tudat pedig a virradat s az ébredés beálltával a „fehér bohóc” szerepkörben komolykodik a nappali színpadon. Azt pedig hic et nunc már tényleg nem is firtatva-ragozva, hogy a hivatalosított alkaloidák (alkohol, nikotin, akonit, kinin, koka-levél stb.) és a nemhivatalosítottak mennyire fölboríthatják – pontosabban: az egyetemleges, ontológiai teatralitás szellemében: fölcserélhetik! – a tudat és al-tudat természetszerűen kialakult stafétaváltását a nappal / éjjel váltakozás pszichikai fő szerepvállalásában.
Ennyit egyelőre a mimesisről.
Ami pedig a színház antropomorfizmusát (emberalakúságát) illeti, ebben a nemkülönben kanonizált tárgykörben is még sok meglepetés érheti a mai olvasó-néző-befogadót, ha például a techno-drámára – amelyeknek főszereplői gépek –, avagy ha a film-bestseller Matrix-sorozatra gondol.
„Változtak az idők”, s az esztétika a mitológia daidaloszi automatáival kezdődően mindinkább robotizálódott.
Ám hogy a teatralitásban hol fedezhetőek föl egy rejtett robotika törvényszerűségei, azt egy elkövetkező esszében tárgyalhatjuk majd meg.
1 Quintilianus retorikai figuraként jegyzi a mimesist és a jellem-utánzással (etopoiia) azonosítja. Vö. M. Fabius Quintilianus: Institutionis oratoriae libri XII, IX. 2,58. In: Quintilian, Arta oratoricã. Traducere de Maria Hetco. Editura Minerva, Bukarest, 1974, III, p. 39.
2 In:Ion Banu, Heraclit din Efes. Traducerea fragmentelor heraclitice: Adelina Piatkowski în colaborare cu Ion Banu. Editura Štiinţifică, Bukarest, 1963, p.273.