Toronyiránt, földfelkelte
Nagy Öko-harcos Sebeők János Testvér könyvei
Ha az ember tanulmányozza Sebeők János aláírását, feltűnik, hogy elnyújtott szárú nagy J betűje a megszólalásig hasonlít a csikóhalra. Az ember ezen elgondolkodik, eszébe jut, hogy az égvilágon semmit nem tud a csikóhalról, fogja hát a lexikont és utánanéz. És akkor az ember élni kezd a gyanúperrel, hogy ez a furfangos Sebeők nyilván ezzel a fogással hívta fel a figyelmet arra, hogy lila gőzünk sincs a pikóalakúak rendjéről, azon belül pedig a népes Syngnathidae családról.
János üzen, akkor is, ha nem akarja. De többnyire akarja.
*
Előszó. Jánosunk nemzetiségére ember. Országa a természet. Levél ő a természet ágáról, ücsörög odafenn, és küldözgeti a leveleit. Egy neked, egy neki… Mind mindenkinek. Feladó a levélember, a mély-ökológiai alapvető, betűország vándora, ketrecfogoly, őserdő-forradalmár, boszorkánymester, szómágus, apokalipszis-előénekes, szarvassá változott öregfiú. Mikor mi.
Földfelkelte, nincs nyugta.
Megbillenti a fején az óceánoktól kéklő északifélteke-usánkát, és elindul alatta toronyiránt, lánccal. Megy talán a titokszobába, hogy megértesse az ő népével, az édes kis Magyarországgal, miként valósult meg számára a VIP-testvér házában a kaland archetípusa – sajnos az édes kis Magyarország olyan állapotban van, hogy ezt bizonyára nem érti –, de talán most mégsem a titokszoba felé tart, hanem szelek szárnyán az őserdőbe röppen. Valahogy úgy képzelem, hogy váratlanul felbukkan Amazóniában – fehér pólójára írva a fekete kérdés: Ki a pók? –, és türelmesen magyaráz. A jellegzetes, sovány alak láttán tollazatukat borzolják a papagájok, néhány boa ernyedten földig csüng az ágról, és mindnyájan belátják, milyen aljas, önpusztító az emberiség, hiszen kivágja azt a sok fát, pusztán azért, hogy vaskarikát csináljon belőle. Az állatok bólogatnak, egyetértenek, azonban a János Leveliember Misszionárius felemeli a mutatóujját, vigyázat, ne nevess korán, nemcsak rólatok van szó, barátocskáim, vigyázó szemünket vessük a növényekre. Egy páfránybokor körül járkálva – nézzetek oda, Janoszón a növényekhez beszél! – arról tart kiselőadást, hogy az antik és középkori világkép, lám-lám, változatlanul érvényes, ugyanis az idegrendszerrel rendelkező állati létnek mindmáig jóval nagyobb a becsülete, mint az idegrendszerrel nem rendelkező növényi létnek. „Az emberen kívül nincs még egy olyan lény, amelyik tudatosan beleszólna abba, hogy körülötte mi nő.” A trópusi párában prédikáló Gondolkodó Zöld János tehát pillanatnyi szükségből növényvédőnek vallja magát, hatásszünetet tart, majd kihirdeti az egyetemes végeredményt: „az élet egy cég, a fajok legföljebb annak leányvállalatai.”
Jánosunk minden szavával a Haladó Emberiség Rt. nevű cég igazgatóságán kopogtat, de éppen nincs fogadóóra. Persze nincs kedve tovább várni, a titkárnőnél hagy üzenetet. Icuka drága, mondja meg nekik, párás a szemüvegem attól a hatalmas emberi tudástól, amely már azt is megfejtette, hol lakik a madárdal a madáragyban. Az ám! Igaz, hogy ötszáz madárfaj pusztul ki néhány éven belül, de akkor is, legalább tudjuk, hol lakik a dal.
Ez azért valami!
*
Toronyiránt, lánccal – ez Sebeők János esszékötetének a címe. Persze, ez még nem az, vagyis nem a régóta ígért és várt enciklopédia, tehát még nem az a nagy mű, hanem EZ a nagy mű. Jánosunk nem is tehet az egészről, mert mint írja, esszéi keresni kezdték egymás társaságát, önjárókká váltak, letépték láncaikat és kötetbe gyülekeztek, mégpedig kilenc csoportba sorolva magukat: aktuell, filosz, biosz, kronosz, ketrenc, oszamida, hungarika, hungarobiosz, irány 2000. E beszédes vezérszavakban benne van Élő Lelkiismeret János föld-rezervátumának minden tája, csermelye és ösvénye. És ki ez a János? Azért se írok filozófust, pláne aztán őrült filozófust, miként a Bigvipben járta, mert az nekem mást jelent, egy filozófus az mondjuk Kant nagymester munkásságát vagy az etika és a boldogság összefüggéseit elemzi, Leveli Felkiáltójel Jánosunk pedig azt magyarázza, hogy minden mindennel összefügg. Hát, ez a lényeg, hölgyeim és uraim! Az összefüggések minden egyes kis részecskéjéről bőven van neki egészen világos mondanivalója, azt írja például, hogy a kis számokban van a nagy ész meg a nagy törvény, és azt, hogy farkast kiáltottunk évtizedeken át, most meg aztán Piroskából csak kalimpáló lábak maradtak, és azt, hogy új világszemlélet kell, ami nem alapulhat a természet szemmel verésén, hiszen a természet, a bioszféra nem erőforrás, hanem kultúra, meg azt is írja, hogy ideje felismerni, miszerint a folyók egymásba folynak, a Tisza az Obba, az a Coloradóba, a Colorado a Kongóba, a Kongó az Amazonasba. Álmuk és átkuk közös.
A papír fölé hajol, nézi a beszámozott fekete pontokat, aztán fogja a színes ceruzát, nekifog összekötni őket.
Természetért Síró Mindent Összekötő Zöld János. Ez ő.
Első, és talán legfontosabb tétele így hangzik: „Az ökológiai katasztrófa ugyanúgy együtt él, lélegzik és mozog a normális társadalomtesttel, mint ahogy a rák vagy az érelmeszesedés él együtt a testtel. S ebben a kontextusban nem az esemény, hanem a folyamat a valódi katasztrófa. (…) Autodafé próféta elhitette velünk, hogy az apokalipszis egy esemény. Pedig a fenyegető apokalipszis ma inkább folyamat, semmint esemény.”
És még: „Öko-holocaust van. Ma egyetlen faj, a homo sapiens az evolúció egészére mér csapást.”
Aztán: „Én mondok egy szörnyűbbet a katasztrófánál: van jövő.”
De vajon mi lesz azokkal a veszélyekkel, amelyek nem foghatók fel pillanatnyi apokalipszis gyanánt? És ha a pillanatok elkerülhetők, vajon elkerülhetők-e a folyamatok?
Van még valakinek kérdése?
Szabad a vásár, csak tessék, folyvást tessék!
*
VIP-kitérő, azaz János vendégségben a Nagy Testvérnél. Ezt azért senki nem hitte volna. Még hogy odamegy és beleül a semmi ölébe? Ne gyerekeskedjünk, kérem! Ráadásul idegen pályán?
És mégis.
Persze, ha a ketrec igen, a brader miért nem?
Azt mondta, stratégiai lépés, és utólag be kell látni, igaza volt. Elmagyarázza: nehéz bemenni a húsgyárba és úgy viselkedni, hogy ne fasírt legyen az emberből, hanem csont, amely sokak torkán megakad. Hát, sikerült. Megakadt. A leveli embert szólította az égi hang, és Nagy Testvér János megmutatta, hogy létezik még önuralom, és a semmi ölében gőgicsélve is lehet magyarul beszélni, igazat szólni, kérdéseket feltenni, jeleket adni. Üzenni, messze földről.
Aztán János a bulvársajtóban, alulöltözött hölgyek, szellőzködő pletykák és botránykrónikák szomszédságában. Mint írja, a csontkeretes szemüveg elnyerte méltó súlyát. Lépett a pehelysúlyú örökkévalóság felé, vagyis gazdája sztár lett, levélember a címlapon, és – mint írja – a sztár nem egy személy, hanem egy rendszer.
*
Helyben vagyunk. Ha ő vállalja, hogy öt napra felveszi a Helló Brader Figyeljétek Mit Mondok János nevet, akkor a szó messzebb száll, többekhez száll, az írás pedig amúgy is megmarad. Ráadásul könyv is született a szellemi kalandból, a Földfelkelte. Ez a könyv az 1993-as Hisztériumjáték óta az első. Tíz évig gyűlt a harag. A nagy testvér sem tétlenkedett, átlökte a Gondolkodót a termékenységi küszöbön. Kelj fel, és írj!
Újabban aztán Jánosunk egy szál gatyában, ősember-szellemalakként bukkan fel a braderház különböző szegleteiben, vagy éppen a hűtőszekrényből mászik elő, és bejelenti, hogy az utolsó mindent visz.
Ott a lét a tét. Itt is. Itt igazán. Ez az üzenet.
Szóval, ez a legnagyobb tömeghatású performance is sikerült.
A Földfelkelte csillogóan szellemes és okos könyv. Ha rajtam múlna, holnaptól kötelező olvasmánnyá tenném a magyar középiskolákban, s egyidejűleg bevezetném a tanuljunk végre gondolkodni tantárgyat. Ez a kötet ugyanis nélkülözhetetlen vezető a Földet uraló média és az egyetemes hülyeség őserdejében. Kérdések, válaszok, összefüggések, mindez megrendítő közérthetőséggel. „…élek együtt a problémára ítéltekkel!” A Toronyiránt, lánccal is csillogóan bölcs könyv, ráadásul nagyon fontos könyv. Az utóbbi évek egyik legfontosabb könyve. A kettő szervesen összetartozik. Kéz és láb.
Az egyesített újrakiadás javasolt címe: Toronyiránt, földfelkelte.
Mondjuk ki végre, amit ki kell mondani: Sebeők Öko-harcos János zseniális esszéíró. Finom, okos, szellemes, eredeti, bensőséges, ráadásul bűbájos szóbűvész is. Ez a ráadás. Mutatványai garantáltan trükkmentesek. Csakugyan előhúzza nyuszikomát az üres cilinderből. Olyan egyedülálló művész, mint a toronyszobában elmélkedő Michel Eyquem de Montaigne, akitől egyszer már megtanulta a világ műveltebb része, hogy nincs természetesebb vágy, mint a megismerés vágya. Csak hát gondoljuk meg, mennyit változott a megismerés tárgya-vágya jó négyszáz év alatt.
A különbség: toronyszoba – titokszoba!
Most aztán nekünk is ajándékozott Univerzum őfelsége egy Sebeők Monteny Janoszónt, aki az ő fanyar, de kedves mosolyával áll a hátunk mögött, és a fülünkbe súgja: barátocskám, nem babra megy a játék!
(Földfelkelte. Kossuth Kiadó, 2003. – Toronyiránt, lánccal. Kairosz, 2004.)
Fehér Béla