Karaffa Gyula

Hogy ne féljetek…

Elmondanám, ami van,
a szóba faragnám magam,
az időbe vésném, ami volt,
akár ha zsák, akár ha folt,
óhajtanám, ami jön,
úrrá lennék az ösztönön,
megragadnám, mi elenyész,
az ész vezetne, nem a kéz,
kiáltanám a verseket
még akkor is, ha kinevet
mindenki, aki eddig élt,
tovább ragoznám az igét,
építeném a hidakat,
lábat, fejet és nyakat,
forognék fenn a tornyokon,
a széllel volnék én rokon,
emelnék roppant súlyokat,
acélos, nehéz sorokat
és ráfújnék a semmire,
hogy ne féljetek ennyire.

Hogy ne féljetek ennyire!

Ikaroszhoz…

Megpróbáltad.

Barátom,
az ember többet nem tehet.

Törékeny matériából összeraktál egy törhetetlen álmot
s csak
az anyag zuhant lángolva
az égről le a földre.

Te
a magasban
maradsz
immár
mindörökre.

Ezerszer…

készültem már arra, hogy
papírba véssem lelkem ágbogas idegrendszerét,
gondolataim vére
százszor festette már szépre a tiszta papírost.
s most? néma lettem, szótlan, hallgatag,
magam hallom meg csak saját hangomat,
ha véletlenül szóra nyílik ajkam;

magamra maradtam.

ezerszer készültem már arra,
hogy meglátogatlak titeket egyenként, külön
s megsimogatva kezetek
belém költözik az öröm,
a szemet párássá változtató indulat,
és könnyem lemossa arcomról a fölösleges vágyakat.
s most? azon kapom magam néha,
hogy dühödten dörrennek a gondolatok bennem;

hát erre születtem?

azt hittem
megírtam már az összes versemet;
pedig
eddig
csak azok írtak félig készre engem.

Misztérium

teremté
Isten az embert
a földnek porából
s gyúra
az ember porból
magának isteneket