Merényi Krisztián

A téri versenyző

    A lakótelep őstörvénye – már amennyire ős lehet egy néhány éves lakótömb regulája – hasonló a vadnyugatéhoz, annyi különbséggel, hogy itt az igazság bajnokai helyett félig infantilis lurkók érnek hőssé.
    A telep fenegyerekeiből verbuválódó banda esténként a játszótér betonasztalát üli körbe, így ütve agyon a hétköznapok utolsó óráit.
    Főnökükből, Samuból, megállás nélkül árad az „ihlet”:
    – Apukám, Amerikában a rendőrök feltalálták asztat a gépet, ami előre megmongya, hogy hol és mikor lesz gyilkosság, ráadásul kiírja a tettes és a áldozat adatait. Tavaly hasonló gépet fedeztek fölfele a milliomosok is, csak az a lottó nyerőszámait pakolássza kifele. Erre mit lépsz, apukám?
    A többiek heves bólogatással helyeselnek, de Samu nem éri be ennyivel.
    – Ez mind semmi, apukám! Lemegyek snóblizni és minimum napi kétszázezer fronycsit nyerek.
    Samu szerint a snóblinál az ökölbe szorított kezű játékosok megegyeznek a tétben, majd az ellenfél mond egy számot, aminél a másiknak többet kell mondania. Az udvarias Samu rendszerint átadja a kezdés jogát az ellenfélnek. A lendületbe jött fiú így folytatja:
    – Kimegyek a Hősök terére, odajön hozzám egy csávó. Megkérdem: snóblizunk, apukám? Erre ő: jó, rendbe. Szólok neki: dobjá fölfele egy számot, mire mongya is: ötszázhét, erre én: ötszáznyolc, ide a lét. Ezután már egy csomót gondolkodik, nem akar megin szívni, de végre kiböki: húszezer, én erre elegánsan: húszezer-egy. A csávó a fejéhez kapva dzsavel rá, hogy én pakoltam a nagyobbat, és szó nélkül löki is az újabb ezrest.
    A csávesz kopasztása után egy szakállas alak áll elém. Aszongya, valamilyen műszerész, és amikor nincsen benn a főnök, órákat snóbliznak. Mondom: akkor szórjad kifele a tétet, apukám. Erre ő: kétezer. Asztán, hogy ne mennyen feleslegbe a idő, ráförmedek: na, dobjá már egy számot! Az meg vakargatni kezdi a fejét, és úgy néz felfele, mintha onnén várna segíccséget, de végre kivágja: tízezer-kettőszázhat, ekkor jön a májsztró: tízezer-kettőszázhét, ide a stekszet! Miután odaaggya, könyörögni kezd, hogy hagy jáccon egy ucsót. Mondom neki: tőlem, ha van léd, reggelig csörgethetünk. Dobjá kifele! – förmedek rá, mire ő: kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc. Őszintét mondok, most én kerültem szarba. Nemtók mit mondani, de csak ezt veszítem el. A „szakáll” felbátorodik és mongya is a százezret, amire én: százezer-egy, asztán ő: hétezer-ötszáztizenhét, amire én: hétezer-ötszáztizennyolc, perkáld kifele a manit!
    Meg se várja, hogy amaz elkolbászoljon, odadzsavel hozzám egy rikító nyakkendős ipse, kezet se fog, rögves aszt kérdezi: ki kezdi elfele a játékot? Szólok: na lássa, doki, milyen rendes vagyok, maga keszhet. Amaz rövid bólintás után kivágja a egymilliót. Hú, mondom, ennek a fele se tréfa, ez asztán a ellenfél. Most kéne kitalálni a jót. Isteni szikraként dzsavel elő a segíccség: egymillió-egy. Habozás nélkül fizeti az ötezret, jól felidegeli magát. Szólok neki: na, dobjon ki valamit, mire ő: egymillió-kétszáz. A fene essen belé, ez asztán meg akarja tornásztatni a agytekervényeimet, de föntről újra megérkezik a segíccség: egymillió-kétszázegy! A közönség is felhördül, amiér ilyen profin szopatom a „dokit”.
    A következő ellenfél egy vastag szemüveges, cincogó értelmiség, aki asztat mongya, hogy metamatikus vagy mi. Beszartam, mer tuttam, hogy az ilyen a foglalkozása végett igen vághassa a számokat. Megkérdi: ha jól értem, a lényeg, hogy a másodiknak a elsőnél nagyobbat kellesz mondani? Akkor én elregélem újra: a tízre a huszonöt vagy a százra a százegy nyer, de a ezerre a kilencszázkilencvenkilenc vagy a huszonkétezerre a harmincnégy veszít, ezér nagyon oda kell figyelni, hogy milyen számot pakol kifele a ember.
    A közönségen is jól láccik a feszülcség. A tét tízezer. A számszaki végre kinyögi: egybillió; ezután táncra perdülve csettintget és neveti: ettől mongyá nagyobbat, te fő okos. Erre én: egybillió-egy. Ő meg randán elsápad, főleg amikor a többiek ilyeneket szólnak: na látod, ez a gyerek asztán tud, ennek a parlamentbe a helye, még a tévébe se nem látni ilyen eszes embert, ez asztán a zseni.
    A hemüveg esztet már nem tűri: ne igyanak előre a medve bőrére. Visszavágót követelek! Itt a csekkfüzetem, legyen a tét százezer. Megkérdezem, hátha rosszul hallok, de csakugyan annyi, nekem csupán negyvenezrem van, ő mégis aszongya: jó az a zsé is, csak pakoljad kifelé, amíg meg nem gondolom magamat. Mivel hülye nem vagyok, kiteszem a összest és már kérem is, hogy dobjon fölfele egy számot, mire ő: trillió-hét, én azonnal rávágom: trillió-nyolc! A közönség magánkívül tombol. A hemü egyik kezével a ígért manit írja ki, a másikkal saját pofáját szaggattya. Majd asztat kéri, hogy kísérjem el új Mercédeszéhez. A sokaság követ minket.
    A járgányhoz érve könyörögni kezd, hogy a nálam lévő lé fejébe, hagy tegye kockára a harmincmilcsit érő kocsiját, aggyak még egy ucsó esélyt. Persze hogy belecsapok.
    Kibaszott csend lett, megkezdődik. Mint két párbajozó a indiános filmekbe, úgy állunk, csak az a jó veszternes zene hiányzik. Mondom: dobj ki valamit, apukám, amire ő: végtelen. Hú, most asztán még a levegő is megfagyott, honnan a pikulából szeggyek ennél nagyobbat elő? Eszt még senki se monta nekem. A végtelen nagyon sok, még a zsilliónál is több. A közönség izélgetni kezd: végre megtanulod, hogy ki ellen húzzad fölfele a kesztyűt. És, mint egy rosszul befejeződött meccs után, lassan kesztek széjjelfelé menni, de ekkor hirtelen felkiáltok: Végtelen-egy!
    Eszt hallván a elindulók is visszaoldalognak, nem győznek ámulni. Ellenfelem lekapja hemüvegét, szétkeni a homlokára csurgó verejtéket; úgy áll ott, mint egy begolyózott majom. Magához térve átaggya az iratokat és a kulcsot. Az összecsődültek alázattal nézik, ahogy beszállok a Mercibe, és füstölgő gumikkal elhajtok.
    – Most hol a járgány? – kérdezi az egyik kölök.
    – Ja, itt van mögöttem, nézzed csak, apukám, innén látni.
    A sok kíváncsi szem a semmibe mered, Samu így menti helyzetét:
    – Mindegy, bisztos ellopták… holnap nyerek majd másikat!
    A többiek mély tisztelettel hallgatnak.