„Feljebb! Feljebb!”

Megemlékezés Mezei Ottóról

Mezei Ottó (Békés, 1925–Budapest, 2004) Haris László felvétele

    Csendben és ritka nemes méltósággal halt meg Mezei Ottó, akinek a művészet volt a hazája. Az utolsó szavai jelképessé formálódtak: „Feljebb! Feljebb!” – suttogta elhalóan. Ez az igény alapvetően jellemző volt rá egész életében. A „feljebb! feljebb!” belső hajtóereje éltette, az ember szellemivé válásának kényszere.
    Briliáns, fényes elme volt, olyan befogadóképességgel, mely önmagában imponáló lett volna, mégsem ezt tiszteltem benne leginkább. Volt egy olyan tulajdonsága, ami ma ugyancsak ritkuló: a teremtő szellem iránti alázat.
    Mezei Ottó a legkegyetlenebb időkben – ’56-ot követően és a hatvanas, hetvenes években – a föld alá szorítottak művészettörténésze volt. Fáradhatatlanul járta a műtermeket, alkotóműhelyként szolgáló padlásszobákat és mosókonyhákat, és követte az eseményeket egy olyan időszakban, amikor a jelentős tárlatok a képzőművészeti perifériákon valósultak meg. Ez a vékony, törékeny ember az elhivatottak elszántságával hitt a művészetek szabadságában.
    Nem méregette a veszély nagyságát, nem féltette érvényesülését. Elfogulatlan szemmel és elkötelezetten az értékteremtő ismeretlenek vagy kiszorítottak mellé állt.
    Meghalt az a művészettörténész, aki Magyarországon Duchampra, Max Ernstre és a jelenre érzékenyítetten először ismerte fel: legkiemelkedőbb értékeink nem a lépéstartás bűvöletében valósulnak meg, nem a tendenciákhoz való szolgai igazodás fogan értéket, hanem a tendenciák csak szolgák, hogy a mára nyitottan érték születhessen. Megkerülhetetlen volt számára, hogy folytatni kell a nélkülözhetetlen Fülep Lajos-i munkát: a helyi értékek feltárását, felmutatni azt a sajátos hozzájárulást, amit mi adtunk, adhatunk Európának, a világnak Csontvárytól Nemes Lampérthon és a Bauhaus magyar vonatkozásain át a máig.
    Az utolsó fél évszázad élő művészetének bemutatásában imponáló munkát végzett. Hatalmas mennyiségű cikket hagyott maga után, melyek kötetért, kötetekért kiáltanak. A Szürenon és vonzásköre, Csutoros, Haraszty, Ilyés, Pauer, Prutkay, Türk Péter, Szemadám – és hosszasan sorolhatnám a neveket, akik mellé, mint ismeretlenek mellé állt, mert nem az érvényesülésben, hanem a tehetség érvényesítésének segítésében látta lényegi feladatát.
    A művészet iránti alázata a „feljebb! feljebb!” igényéből származott. Tudta, nem az olvasottság, a verbális tájékozottság, hanem a látni tudás vezet a műalkotás titkaihoz, az autonóm vizuális értékek felismerésének a képessége.
    Hű volt az avantgárdhoz az üldöztetés, a megdicsőülés és a posványosodás idején egyaránt, mert azt vallotta, az avantgárd lényege nem az éppen aktuális tendenciák gyors követésében, hanem a világ folytonos újramodellezésének alapvető emberi kényszerében rejlik. És ez meghaladhatatlan.
    Otthon volt a művészetekben. Alázattal és áldozatkészséggel. Ezért válhatott hazájává.
    Sokan hivatkoznak az igazságra, de kevesen élnek a vonzásában. Ottó ezt tette.

Csáji Attila

Tanulmányok:
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–francia (1947–51) és művészettörténeti szakát (1960–65) végezte el.
Ecole de Louvre (1960, 1962).
1975-ben a művészettörténet-tudományok doktora címet szerzi meg.

Ösztöndíjak:
Franciaország (1966, 1967, 1992)

Díjak, kitüntetések:
Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1996), Munkácsy Mihály-díj (2000)

Könyvek:
Marcell Duchamp (Budapest, 1970)
Dési Huber István (Budapest, 1972)
A Bauhaus. Válogatás a mozgalom dokumentumaiból (Budapest, 1975)
Max Ernst (Budapest, 1982)
Papp Oszkár (Budapest, 1982)
Szilviczky Margit (Budapest, 1982)
Nagybánya – A hazai szabadiskolák múltjából (Budapest, 1983)
Nemes Lampérth József (Budapest, 1984)
Molnár Farkas (Budapest, 1987)
Régi és/vagy új reneszánsz, Vaszary János összegyűjtött írásai (Tatabánya, 1987)
Szlávics László (Budapest, 1994)
Csontváry-dokumentumok I. (Tanulmány, jegyzetek. Budapest, 1995)
Prutkay Péter 30 éve (Budapest, 1997)
Csáji Attila (Budapest, 1997)

Írásaiból:
Modern művészet és transzcendencia (Új Művészet, 1992/2)
A Szürenon és kisugárzása (Ars Hungarica, 1991/2)
Losonczy Tamás emlékkiállítása (Új Művészet, 1996/1–2)
Hamvas Béla és a képzőművészet, avagy a művészi lét színváltozásai (katalógusbevezető tanulmány a Hamvas Béla és a képzőművészet című kiállításhoz)
A hatvanas évek festészete madártávlatból (Alföld, 1997/3)
Csáji Attila munkásságáról (Híd, 1971/6)