Carlos Casares

A zsidó Jákob

    Páter Heitor Joaquim Arrais az 1723-ban Coimbrában megjelent Kritikai vizsgálódások a hiedelmekről című művében említést tesz a könyv megjelenése előtt néhány évvel Galiciában tett utazásáról, melynek során személyesen akart megismerkedni egy pontevedrai zsidó emberrel, bizonyos Jákobbal, akiről meglehetősen megbízható és szavahihető emberek szájából azt hallotta, hogy Krisztus idejében született és élt. Nyilvánvalóan oly sok volt a hitelt érdemlő adat, és oly különösek az illetők által elbeszéltek, hogy még a legkétkedőbbek is megadták magukat bizonyos tények egybeesése hallatán, melyek már-már egyértelművé tették az elmondottak igazságát, még ha a józan ész vonakodott is tényként elfogadni azokat. Elindult tehát Arrais Coimbrából Pontevedrába, hogy meggyőződjön mindannak a hamisságáról, ami a tudomására jutott, különösen ügyelve arra, hogy utazása és utazásának szándéka titokban maradjon, nehogy valamit is megneszeljen az a bizonyos Jákob, mivel szándéka sikerének kulcsát abban látta, hogy a találkozás váratlan és meglepetésszerű legyen.
    A bölcs portugál bencés az Ormond brigadéros vezette angolok kegyetlen támadása gyászos napjaiban érkezett Pontevedra félig már kifosztott városába, a nép még nem tért magához az ádáz idegenek embertelen bánásmódja okozta bénultságból. Rövid kérdezősködés után megérkezett a szabók utcájába, ahol a szóban forgó zsidó ember lakott, és mindjárt ott is találta a háza előtt, amint egy sámlin üldögélt. Alaposan végigmérte mielőtt megszólította volna, és úgy találta, hogy a zsidó Jákob apró termetű, vézna ember, a bőre szinte sárga, alacsony, kopasz és fogatlan.
    Heitor atya kérdést intézett hát hozzá természetfeletti tulajdonságáról, de választ nem kapott. Leszállt akkor a nyeregből, hogy közelebb menjen hozzá és beszélgetést kezdeményezzen, de bármily ravaszul és bármekkora türelemmel is próbálkozott, mégsem sikerült szóra bírnia. Próbálkozott még egy kicsit, ügyelve arra, hogy ne lépje át az illendőség és tisztesség határát, ám az öregember felállt, fogta a sámlit, amin ült, bement a házba, majd szép csendben bezárta maga mögött az ajtót.
    Az elutasítás láttán Arrais elhatározta, hogy taktikát vált, és majd kifundálja, miképp cselekedjen. Szállás után nézett a Szent Ferenc kolostorban, ahol örömmel fogadták, lelkesen mesélt a testvéreknek szülőföldjéről és az új tudományokról, de nem említette utazásának célját, elvégezte az előírt napi imádságot, majd elvonult pihenni. Elalvás előtt gondosan előkészítette a lépéseket, amivel majd szóra bírja Jákobot, aztán elaludt. Másnap, miután eleget tett hivatásbéli kötelezettségének, sietve elindult, hogy felkeresse a zsidó embert, aki megint csak a háza előtt ücsörgött, éppen olyan nyugodtan és szelíden, mint előző nap. Közeledett hozzá a szerzetes, amaz rá se pillantott, és amikor kevesebb mint két méterre megközelítette, az öreg ismét fogta magát, és sámlistul bevonult a házba. Tudta már ekkor Heitor atya, hogy hiába is próbálkozik, az öreg nem fog vele beszélni, ám hogy biztos legyen a dolgában és még egy utolsó kísérletet tegyen, az ajtóhoz lépett, és finoman bekopogott. Amint arra számított, felelet nem érkezett.
    Visszatért hát a portugál pap a kolostorba, és elhatározta, hogy az egyik szerzetes testvérnek elbeszéli szándékát és a kudarc okozta bánatát. Amaz pedig elmondta, hogy jól ismeri Jákobot, és bizony biztosra veheti, hogy egy árva szót sem tud kihúzni belőle, hisz régóta sújtja büntetés. Nyolcvan éve Hamburgban kínzásnak vetették alá, amiért azt állította, nem más ő, mint Cartafilus, mostani nevén Jákob, Pilátus kapuőre, aki az utcára taszítva kényszerítette Krisztust kínszenvedésének minél hamarabbi megkezdésére, és akinek ezért vezeklésképp a világ végezetéig várnia kell Urunk eljövetelére. Londonban ugyanezért megkövezték. Rómában kérvényezte, hogy fogadja őt a keresztények pápája, de nem kapott egyebet, mint kétszeri kemény botozást a tarkójára egy nagydarab és falánk paptól, aki őt gazembernek és szélhámosnak nevezte. Párizsban 1314-ben máglyára küldték, és bár életben maradt, egészen megpörkölődött, és olyan fájdalmai voltak, hogy életében először keresvén a reménytelen halált, a folyóba akarta ölni magát. Pontevedrában baja akadt dominikánus szerzetesekkel, akik vallatták, és azt akarták, ismerje be, hazug és csaló, aminek a következtében aztán fél lábára megsántult.
    Ettől fogva Jákob az egész világ számára megnémult, még legközelebbi barátaival is csupán jelbeszéd útján érintkezett. Mindazonáltal az emberek szeretete jottányit sem gyengült, és mindannyian tisztelettel és gyengéden bántak vele. Ugyanakkor ő mindig példásan és nagylelkűen viselkedett. Az angolok garázdálkodása idején nagy bátorságról és nemes lélekről tett tanúbizonyságot. A tűzvész alatt behatolt a lángok közé, hogy javakat, jószágot és embereket menekítsen ki, a burgosi hídon pedig egy szál maga farkasszemet nézett a Szent Szövetség teljes angol dandárjával, a katonák aztán rémülten menekültek, látván, hogy az öregember az egész testét szaggató száznál is több kardcsapás és megannyi puskagolyó után is életben maradt, és puszta jelenlétével hívta ki az ellent.
    Heitor atya némi gúnyos kétellyel hallgatta társa elbeszélését, aki egyszerű és jámbor ember lévén, ezt nem vette észre. Ezután a vendég azt tudakolta, nem számíthatna-e az ő értékes közvetítésére, hogy Jákobbal elbeszélgethessen, mire a galego szerzetes nemmel felelt, mondván, nem akar lelki nyomást gyakorolni egy oly törékeny és mégis erős emberre, mint az öreg. Elgondolkodott hát a portugál, miképpen tudná leleplezni annak az agyafúrt szélhámosnak a hazugságait, és hosszas töprengés után, immár a kész tervvel fejében nekivágott, hogy felkajtassa, amire szüksége volt. Nem volt könnyű oly elvetemült fickóra lelnie, aki kapható az alattomos tettre, de végül ráakadt egy lelketlen és embertelen léhűtőre, akit a környékbeliek találóan Féregnek neveztek, és hozzálátott, hogy végrehajtsa gonosz tervét.
    Még azon az éjszakán ez a bizonyos Féreg titokban és fortéllyal behatolt az öreg zsidó házába amikor az aludt, odaosont az ágyához, a sötétben kitapogatta a gyönge testet a takaró alatt, és mihelyt megbizonyosodott arról, hogy nem téveszti el a célt, dühödten lesújtott a hatalmas tőrrel, harmincnál is többször mártva azt az öregbe. Másnap Heitor atya a szabók utcájába indult, hogy megtudja, sikerült-e a terve, és nem kis meglepetésére ott találta Jákobot a sámliján, szótlanul és szomorúan, mint mindig, erőszaknak nyoma sem látszott rajta. Amint a zsidó megérezte a külföldi szerzetes nem kívánt jelenlétét, felállt, és ismételten bement a házba. Különösebb indulatok nélkül, de némi kíváncsisággal tért vissza Heitor atya a kolostorba, küldött néhány üzenetet, majd nyugodtan várakozott. Aznap éjjel ismét megkéselték Jákobot, ám másnap újból ott ült a sámlin. Próbálták aztán megfojtani párnával és pokróccal, de az eredmény mindig ugyanaz volt. Nem történt másképp akkor sem, amikor álmában felgyújtották fekhelyét, amikor lóhátról hatalmas követ dobtak a fejére, amikor mérget kevertek a poharába, vagy amikor egy félelmetes fekete skorpiót rejtettek a cipőjébe.
    Megingathatatlanul, minden reggel megjelent az öreg a szokásos helyén, egy szemernyit romlott az állapota, még bánatosabb és sápadtabb volt, lerítt róla, hogy emberfeletti módon szenved. Egyik délután, miközben valami gonoszságon törte a fejét a portugál szerzetes, áthaladt a szabók utcáján, alaposan szemügyre vette Jákobot, aki azon nyomban felállt, nagy nehezen fogta a sámlit, és az ajtó felé vette lépteit. Derűs nap volt, harsány lárma, hangzavar, vidám zsivaj, gyerekricsaj és zsibvásári hangulat töltötte be az utcát. Senki se vette észre, talán az egyetlen Heitor atyát leszámítva, hogy az öreg szeméből két kövér könnycsepp csordult ki, és lassan, el-elakadva alágördült a ráncokkal barázdált arcon.
    Három álló éjjel könyörgött már Jákob az Istenhez a megváltást jelentő halálért, annyira belefáradt már a sok gyötrelembe és szenvedésbe. Végül megjelent neki Krisztus a kereszten, és elmondta, megérti csüggedését, amit csak annak a hajdan elkövetett bűnnek a súlya indokol, ám sajnálatos módon számára és még sokak számára, akik szeretik őt, a halál csak a végítélet napján jön el. Beletörődött Jákob az isteni végzésbe, de meg akarta mutatni azt a sok száz sebet, melyek a századok során teste minden apró zugát beborították, különös tekintettel a legutóbb kapottakra. Megrendült akkor az Úr ily nagy és hosszú szenvedés láttán, és a haragtól és felindultságtól remegve tudomására hozta, hogy még az éjjel a csillagok rászakadnak a Földre, így bűnhődik meg valamennyi bűnös, az ő rettenetes szenvedései pedig egyszer s mindenkorra véget érnek.
    Másnap, már útban hazájába, a legyőzött Heitor Joaquim Arrais atya áthaladt a szabók utcáján, nem is sejtette, hogy a tényt, hogy zord tekintetével a beköszönő tiszta reggel áttetsző szépségét szemlélheti, egyedül a töpörödött és aszott öregember türelmének és jóságának köszönheti, aki épp abban a pillanatban kászálódott fel, hogy sámlijával a kezében bemenjen a házba.

Szelényi Zsolt fordítása