Asztalos Lajos


Vándormesék, lehetséges források


(Néhány galego, baszk, portugál, katalán, spanyol népmesemotívum és magyar megfelelőjük eredete, hasonlósága)



Földrészünk délnyugati, tőlünk legtávolabbi részén, az Ibériai-félszigeten több kisebb-nagyobb nép él. Ezek közül a galegók, a baszkok és a portugálok néhány meséjét hasonlítjuk össze elsősorban magyar megfelelőikkel.


    A galegók (egy l-lel írjuk, ahogy ők) hazája az Ibériai-félsziget és egyúttal a mai Spanyolország északnyugati sarkában fekvő, mintegy hárommillió lakosú Galicia [kiejtése galíszia]. Északon és nyugaton az Atlanti-óceán mossa a partjait, délen Portugáliával határos. A galego nyelv az Ibériát meghódító rómaiak nyelvéből ered, amelyre a hódításkor itt élt – a görögök által kallaikoinek [kiejtése kalléki], később a rómaiak által callcinek [kalléci] nevezett, valószínűleg több népből álló – őslakosság, köztük a kelták nyelve is hatással volt.
    A galego egy tőről származik a portugállal, s azzal a XI–XII. századig jóformán azonos is volt. De az arab hódítók elleni évszázados harcokban mind délebbre nyomuló, majd önálló államot alapító dél-galegók, a későbbi portugálok útja apránként elvált a XV. században végleg kasztíliai uralom alá került leóni királyság (nagyjából a mai Galicia) észak-galegóitól. A portugálhoz viszonyítva több ősi vonást megőrzött, kasztíliai szavakat is átvett galego manapság a legészakibb portugál tartomány, Minho [mínyu] lakóinak a nyelvéhez hasonlít leginkább – valamikor ez is Galicia része volt.

    Azt hihetnők, hogy a nagy távolság miatt a galegók mesekincse nagymértékben különbözik a miénktől. De nem így van, kisebb-nagyobb eltérésekkel, ismerős hősök, ismerős jelenetek, fordulatok bukkannak fel előttünk.

    Az állatmesékben szereplő állatok emberi tulajdonságokkal rendelkeznek. E mesék eredete „az ember öntudatra ébredéséig vezethető vissza, a társadalom fejlődésének abba a kezdeti szakaszába, amikor az ember még mindent önmagához hasonlónak hitt, s képzeletében az egész élő és élettelen világot emberi tulajdonságokkal ruházta fel. Ebben a maga képmására teremtett világban ember és állat, élő és élettelen összhangzó egységet alkotott – mindent átlelkesített az emberi lélek, s minden úgy élt, érzett, gondolkodott, cselekedett, mint az ember. Az emberi képzeletvilág fejlődésének ez a kezdeti foka egyrészt a történelem előtti időkbe vész, másrészt napjainkban is él – a törzsi szervezetben élő népek szűkülő körében, sőt népköltészetünkben is. Másfelől – ösztönös formában – újra átéli a 3-4 éves kisgyermek, aki számára nincsenek élettelen tárgyak – növények, állatok, játékszerek mind emberi módon éreznek, gondolkodnak, cselekednek.” [Nagy Géza: A jószívű róka. Dacia, Kolozsvár, 1974].
    Közismert állatmeséink egy részét a Krisztus előtti VI. században élt görög mesemondó, Aiszóposz [észóposz] meséire vezetik vissza. Egyes vélemények szerint az indiai Pancsatantra (’ötös könyv’) még régebbi forrásból merített, és hatással volt magára Aiszóposzra is. Mások ezzel szemben az ő hatását vélik fölismerni az óindiai mesegyűjteményben. A kutatás napjainkban egyre inkább azon a véleményen kezd lenni, hogy régmúlt idők kapcsolatai révén sokkal több népmese áramlott Indiából Európába és viszont, mintsem azt feltételeznők. Lehetséges, hogy valamikor az ókorban a görög állatmese hatott India mesekincsére, de elképzelhető az egyidejű kölcsönhatás is. Később az ókori buddhista missziók, a görögös keleti birodalmak, majd az arabok észak-afrikai, ibériai hódításai, nem kevésbé a keresztes hadjáratok újabb és újabb lehetőséget teremtettek a népmesék nemcsak írásban, hanem élőszóban történő kicserélésére is.
    Az indiai állatmesék hősei nagyobb mértékben, mint az európaiak hősei, emberi tulajdonságok megszemélyesítői. Vajon ez nem ősibb szemléletnek, annak a szemléletnek a következménye, amelyet Nagy Gézától idéztünk? Kétségtelen, a nagy görög mesemondó gyűjteményének művészi szintje közelebb áll hozzánk, s nyugodtan állíthatjuk, hogy az európai állatmesék nagy része vagy legalább a mintaképe, az ő meséire vezethető vissza.
    Ez vonatkozik a galego állatmesékre is. A Vigyázz címűhöz hasonló Benedek Elek Rókáné meg a vadgalamb című meséje, de egészen közel áll hozzá A róka meg a kakas című perzsa mese. Lehet, hogy ez utóbbi – nem görög, hanem arab közvetítéssel – jutott el a galegókhoz. Ugyanez, más változatban, A kutya és a farkas címen Aiszóposznál is előfordul.
    A Rókáné asszony keresztelőbe jár sem ismeretlen számunkra, ha olvastuk A macska meg az egér barátsága című Grimm-mesét. Vajon a Grimm-mese került-e el a galegókhoz, s ott népmesévé lett, vagy mindkettő közös forrásból ered? Ugyanez az észak-görögországi arománok körében is ismert. A ravasz róka című román változatban a róka, a farkas meg a medve társul. A medve és a farkas mézet szerez, a róka friss halat. A róka ekkor nagy lakomát csap, s azt ajánlja társainak, hogy rejtsék el a mézet. Megkezdve, Felezve, Fenékignyalva neveket mond. A farkas meg a medve, mikor rájönnek, hogy becsapta őket, meg akarják torolni sérelmüket, de a róka újból rászedi őket és elszelel.
    Az Ezerféleképpen a Grimm testvérek gyűjteményében A róka meg a macska címen ismert. Ugyanez, hihetőleg portugál közvetítéssel, a brazíliai indiánokhoz is eljutott. Benedek Elek hasonló tárgyú meséjében a róka nem a macska, hanem a holló előtt kérkedik azzal, hogy veszély esetén hányféleképp mentheti meg az irháját, s nem a kutyák, hanem a vadászok csípik fülön (Holló úr meg rókáné).
    A Lakodalom az égben Latin-Amerikában is népszerű, azzal a különbséggel, hogy ott, a helyi adottságoknak megfelelően, sas helyett kondorkeselyű hátán száll a róka a magasba. Ez részben hasonló A teknősbéka és a sas című Aiszóposz-meséhez.
    A posztókalló macskája valóban galegónak tűnik, de kiderült, más népek meséi közt is előfordul hasonló. Mint például az ukrán Macska uraság, amely a galegónak egy nem túl közeli rokona, vagy a Krassó-Szörény megyéből való román A farkas meg a róka, amelyben végül a disznó, a farkas meg a nyúl örül, hogy megszabadult a vitéz kardforgató macskától.
    Mint láttuk, ugyanaz az állatmese más-más főhőssel széles körben ismert. Ilyen a Nincs farka a farkasnak is. Ennek kaukázusi változatában, A pórul járt éhes rókában – bár a farkas is feltűnik benne –, farkas helyett a róka marad éhkoppon, a katalánban – a galegóhoz földrajzilag közeliben – viszont a farkas szalasztja el háromszor egymásután a zsákmányt (Az élhetetlen ordas). Nincs farka a farkasnak címen az Észak-Görögországban élő arománok körében is előfordul. Ebben a farkas előbb egy kecskét, azután egy öszvért, végül egy lovat akar felfalni, de minden alkalommal pórul jár. Utoljára, belátva, hogy egyedül nem boldogulhat, visszatér társai közé. Ennek két változata ismert a székelyeknél, úgyszintén a Dunántúlra települt bukovinai székelyeknél (A szegény ember állatai). A szamár és a farkas meg A vadszamár és a farkas című Aiszóposz-mese hasonlít ehhez, de a farkas mindkettőben csak egyszer jár pórul. Hasonló Heltai Gáspár Kolozsvárt, 1566-ban kiadott Száz fabula című kötetéből a XXXIII. mese, amelyikben az oroszlán járja meg, ugyancsak egyszer. Úgy tűnik, az egyszeri felsülés volt az eredeti, csak a későbbiekben lett három. Lásd lennebb is. Nem egy népmesében három testvér szerepel, három sárkánnyal küzd meg a hős, háromszor áll bosszút, három napra szegődik el valahova stb. Mindez annak az ősi felfogásnak az emlékét őrzi, amelyik egyes számoknak, elsősorban a háromnak és a hétnek, különös jelentőséget tulajdonított. Ezt tükrözi a Három az igazság közmondás is.
    A mezei meg a házi egér egyes Aiszóposz-kötetekben megvan ugyan, de a szigorúbb követelmények alapján készültekbe – melyek szerint bizonyos meséket csupán utólag tulajdonítottak Aiszóposznak – nem került be. Népszerű mese volt a középkori Kasztíliában, Juan Ruízt, a XIII. század végén, a XIV. század elején élt költőt a Példázat a monferradói egérnek, valamint a guadalajarai egérnek lakomájáról című vers megírására ihlette. Heltai említett munkájából sem maradt ki (X. fabula, Két egérről). Benedek Eleknél A mezei egér címen olvasható. A román mesekincsben ennek (A mezei egér a városi egér vendége) négy változata is van.
    A butaságot, a konokságot meg egyéb emberi gyarlóságokat kipellengérező, a furfangosságot, a bölcsességet stb. méltató tréfás mesék is általában Európa-szerte hasonlók. A Kinek szól a kakukk? olvastán kinek nem jut eszébe Arany János verse, A fülemile? Neves irodalomtörténészünk, Turóczi-Trostler József (1888–1952) ennek eredetét visszavezeti a feltételezett forrásig. Eszerint a keleti mesének a XIII–XIV. századi alaptípustól az olasz, több német, majd zsidó, francia és végül három magyar változattal nagyjából nyugat felé tartó útja nyomon követhető. A román, a galego meg a portugál változatokról nem tudott. A románban, a galegóban és a portugálban – a magyartól eltérőn – kakukk szól, de ezen kívül is igen hasonlók. A három magyar változat tulajdonképpen feldolgozás. A harmadik, Arany János verse, 1854-ben látott napvilágot. Ma már nem tudjuk, mi volt a népi előzménye. A népszerű vers ezt teljesen kiszoríthatta, amint az a Lúdas Matyival is történt: Fazekas Mihály közkedvelt verses feldolgozása nyomán az eredeti mese – vagy annak közeli változata – csak a csángóknál maradt fent. A portugál Kinek szól a kakukk? valamelyest eltér a többitől, ebben ugyanis nem azon különbözik össze a két szomszéd, hogy kinek dalol, hanem azon, hogy kinek nem, mivel mindketten a másik feleségét szeretnék csalfának tudni. A bíró ezt – ha színlelt szomorúsággal is – jó pénzért magára vállalja.
    Xan és Marijuana [sán] a fecsegőasszony-mesék közül való, bár ebben az emberben nem áll meg a szó. A galego Xan-mesék egy részének hőse az ügyefogyott vagy annak tartott legény, aki végül kivágja magát. Egy másik részében végig tökéletlen marad. A Xan és Marijuana ez utóbbi csoportba tartozik. A bolond ember találósa című magyar mese első fele közel áll hozzá. Ez a közkedvelt mesefajta a XIII. század második felében keletkezett Gesta Romanorumból, a középkori példairodalom ismeretlen szerzőjű és keletkezési helyű gyűjteményéből való. Lehetséges, hogy indiai eredetű. A Hal az erdőben című orosz változatban valóban az asszony a fecsegő.
    A Xan meg a királykisasszony című mesében egy ostobának tartott legény indul szerencsét próbálni – a portugál változatban egy eszes –, hátha elnyeri a királylány kezét. Ő maga költi a talányverset is. Hazugságmese-elemek is előfordulnak benne (pl. az, hogy misekönyv lapjaival nyúzza meg a nyulat). A magyar változatban a királyné egyetlen fia kerekedik föl, és úti élményeiből kocsislegénye farag verses találós kérdést. Eredete talán a Kr. u. III. századból való Apollonius-regény, amelyben a királykisasszonyt annak ígérik, aki egy adott talányt megfejt. Ez a motívum megvan a perzsa Turandot (’Turan lánya’) mesében is (Az ezeregy nap meséi). A Közel-Keleten és Európán kívül ismert Afrikában, Indonéziában, Észak- és Dél-Amerikában is.
    A galego Gondtalan Xan [sán] a portugál Gondtalan João-nak [zsuáun], s ugyanakkor A cinkotai kántor című Mátyás király-mondának a párja. A magyar változatok utólag egy meghatározott történelmi személy, Mátyás király körüli mondává szövődtek. Mindhárom írott forrást feltételez – erre következtethetünk nagyfokú hasonlóságukból (például a galego és a portugál változatban a felirat a „Gondtalan Xan”, illetőleg a „Gondtalan João” nevet hirdeti, a magyar változatban „Bú és gond nélkül élek” áll rajta). A mese eddig ismert első változata a IX. századból, az egyiptomi koptoktól való. Európában a XIII. században kezdett terjedni, a XV. században farsangi játékként is előadták. Míg a galego változat nem, a portugál és a magyar az élhetetlen papot gúnyolja, aki nem méltó a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyére, s aki helyett eszes molnárja, kántorja felel a király kérdéseire. A büntetés és a jutalom egyikben sem marad el.
    A Mindenki adósa meg a varga nemcsak a galego, hanem a spanyol nyelvterületen is kedvelt, így Latin-Amerikában is. A nemzetközi mesekatalógus nem tud róla. Megjegyezhetjük, hogy igen közeli, kalotaszegi, pontosabban ketesdi változata is ismert. De egész Erdélyben elterjedt (pl. A tréfás legények második fele). Talán egy múlt századi ponyva közvetítésével került hozzánk? A hasonló változatok az örökké kölcsönkérőt gúnyolják, aki fölismerve szorongatott helyzetét, csellel akarja lerázni hitelezőit. Mindenki le is mond a kölcsönadott összegről, csak a szegény, de igen szorgalmas mesterember (szabó, varga) nem, aki kitartóan ragaszkodik pénzéhez, s kitartása végül a szerencsés megoldás felé tereli a mesét.
    A Vásárba megy apó meg az unokája a galegóknál és a spanyoloknál – de valószínűleg a többi ibériai népnél is – népmese. Don Juan Manuelnek (1282–1348), a spanyol elbeszélő irodalom első jeles alkotójának a legismertebb kötetében, az 1335-ben napvilágot látott Libro de El Conde Lucanorban (’Lucanor gróf könyve’) ez a második példázat. Ebben, akár a spanyol népmesében, a szántóvető a fiát kifejezetten azzal a szándékkal viszi a vásárba, hogy önálló gondolkodásra nevelje. Az oktató szándék itt nyilvánvalóbb, mint a galego mesében. Hogy ezt Don Juan Manuel milyen – a kasztíliai szájhagyományból, latin avagy arab – forrásból merítette, nem tudjuk. Heltai Gáspár ugyancsak példázatként idézi a Száz fabula bevezetőjében – ebben a szegény ember megy a vásárba a fiával, és minthogy az úton járók, az út mellett dolgozók ugyancsak azt kifogásolják, hogy melyikük ül vagy nem ül a szamár hátán, vízbe vetik az állatot. Nem tudjuk, nálunk lett-e belőle népmese.
    A galego Apai tanácsok és a Három tanács több magyar változata ismert. Különösen a másodiknak. A galego és a magyar mese szövege eléggé közel álló, s ebből írásos forrásra következtethetünk. Ez pedig Don Juan Manuel fennebb említett munkájában a XXXVI. példázat lehet. Ebben egy kalmár pénzért két tanácsot – úgymond – vásárol egy bölcstől, s a másodiknak, a drágábbiknak valóban nagy hasznát látja: húszévi távollét után (akár a galego mesében) a feleségét egy ifjúval látja vacsorázni. Több ízben is azon van, hogy megöli őket, de az eszébe jutó tanács mindig mérsékletre inti, s végül kiderül, hogy az ifjú az ő fiuk, akit a felesége nem sokkal az ő elutazása után hozott a világra, s aki azóta férfivá cseperedett. A mese két másik tanácsa későbbi lehet, amint azt fennebb, a háromnak különös jelentőséget tulajdonító felfogás vagy éppen hit esetében láttuk.
    Az Apai tanácsokhoz hasonló magyar mesének csak két változata van. Ez a típus egész földrészünkön elterjedt. Lehet, hogy keletről származik. A Gesta Romanorum egy közeli változatát tartalmazza. A galego mesében az apa három tanácsot ad, a magyarban kettőt.
    Ezután a tündér- és novellamesék következnek. A Paratölgykéreg Pedro tulajdonképpen az Európa-szerte ismert Úgy szeretem, mint a sót egyszerűbb változata.
    A három nővér Benedek Elek több feldolgozásával rokon (Az aranytollú madár, Az aranyhajú királyfiak, Jankalovics), de Kriza János gyűjtéséből sem hiányzik (A három vízbe dobott királygyermek, Világhírű Szép Borica szép éneklő madarai), Horger Antal hétfalui gyűjtésében Tündér Ilona és az aranyhajú ifjú címen található. Minden jel szerint keletről származik. A Kriterion kiadású Ezeregyéjszaka meséiben (1979) nincs benne, de az újvidéki Fórum Kiadónál 1960-ban megjelent Az Ezeregyéjszaka legszebb meséiben van egy, A beszélő madár, a zengő fa és a táncoló víz, amelyikhez A három nővér hasonló. Ugyanez a svájci rétorománok körében is megvan (Az igazmondó madár). Keleti eredetére utal a kisdedek ládába tételének és a folyón való leeresztésének a motívuma is. Ha nem tévedünk, ennek első írásos említése a bibliai Mózes-történet, amelyikben az anya sásból font, gyantával és szurokkal bekent ládikóba teszi nem kívánt gyermekét. Azzal a ki nem mondott reménnyel, hogy hátha rátalál valaki. A két gonosz nővér is így akar megszabadulni húguk gyermekeitől, és megdöbbennek, amikor kiderül, hogy életben maradtak. Ugyanez a galego A király fiában is megvan. Ebben a nem becsületes úton trónra jutott király esetleges eljövendő vetélytársától akar megszabadulni. A három nővér legrégibb változata egy XVI. századi olvasmánygyűjteményből ismeretes. Valószínűleg a Közel-Keleten keletkezett, s több úton került Európába – egyrészt az arab hódítással közvetlenül az Ibériai-félszigetre, másrészt a keresztes hadjáratok idején. Lehet, hogy a galego mese az arab szájhagyományból való. Ez nem meglepő, hiszen az arabok, bár Galiciát mindössze néhány évtizedig uralták, a félsziget más részein nyolc századon át jelen voltak.
    A király fia a Grimm testvérek gyűjteményében is megtalálható Az ördög három aranyhajszála címen. Számos magyar változata van. Arról nincs tudomásunk, vajon a Grimm-mese nyomtatásban való megjelenése után került-e a galegókhoz vagy már azelőtt is megvolt a szájhagyományban.
    A három nővér és a varázsló is Grimm-meséhez hasonlít, mégpedig Az erdei házikó címűhöz. A galego hiányosabbnak tűnik, és ha mondhatjuk ezt mesére, valósághűbb – nincs benne elvarázsolt királyfi, palota meg egyebek, a varázsló is egyszerű öregember, aki jóra inti a két nagyobbik lányt, utána pedig, minthogy feladatát teljesítette, eltűnik.
    A félelemkereső az alapmotívumon kívül – a félelmet nem ismerő mesehős elindul szerencsét próbálni, vagyis a félelmét megkeresni – teljesen más, mint a magyar meg sok egyéb európai változat (pl. a dán Félelemkereső Hans története vagy a magyar Bátor Jankó), ezeknél sokkal egyszerűbb, akár hiányosabbnak is mondható. Egyes vélemények szerint ez a fajta mese különösen a szláv népek körében népszerű. Ezzel szemben sok más nép mesekincsében is megtalálható, így többek között a dánoknál és a galegóknál is kedvelt. És bizonyára még sok más nép körében. A Félelemkereső Hans története több mese ötvözete, például a királylány életéért való küzdelem a sárkánnyal önálló meseként is ismert. Ez a része közös A vadász meg a húga című baszk mese megfelelő részével.
    A buzogány a magyar Fehérlófia, s nemkülönben a baszk Medvefia Joantxo és A négy erős legény rokona. A galego mese azonban egyszerűbb a Fehérlófiánál és kevésbé teljes. Ez jellemző általában a többi, Európa-szerte ismert változatra is.
    A buzogány tetűbőrből készült dobjához hasonló motívum a magyar népköltészetben is felbukkan. Egyik farsangi mondókánk hősének nem volt egyebe, csak egy tetve a gatyája szárában. Ebből aztán tömérdek sok tetű lett, és olyan nagy valamennyi, hogy meg is nyúzhatta őket, a bőrükből pedig nadrágot varrt magának. Ez tulajdonképpen hazugságmese-elem, hiszen az igencsak apró rovar soha nem nő nagyra, következésképpen a bőréből sem lehet varrni semmit. A nagyotmondó című portugál hazugságmesében tetűbőrből varrt tömlőről van szó. Tetűdobról, a galego meséhez hasonlón, A tetűbőrdob című portugál mesében is olvashatunk.
    A Táncolj, gazda! széles körben elterjedt, kedvelt mese. A fösvény gazdán bosszút álló szegény legényről, emberről szóló mesék közül az Előbb a tánc, aztán a lakoma című, Kriza János gyűjtéséből való mese hasonlít hozzá elsősorban. Ugyanakkor A varázsszerszámok meséje címen a lengyeleknél is megvan.
    A gonosz szomszéd a Terülj, asztalkám!-féle mesék közé tartozik. A három fiú című baszk mese is közel áll hozzá. A galego változat e típusnak abba a fajtájába sorolható, amelyikben nem a szegény ember három fia, hanem ő maga szolgálja meg a varázserejű tárgyakat.

    A baszk Európa egyik legkisebb népe, melynek lélekszáma manapság két-, talán hárommillió, de alig kilencszázezer beszéli a nyelvet: mintegy hétszázezer Spanyolországban, százötven-kétszázezer Franciaországban. Hazájuk a Pireneusok hegyláncának a nyugati végén, az ettől északra (a mai Franciaországban) és délre meg nyugatra (a mai Spanyolországban) elterülő Baszkföld, az ő nyelvükön Euskal Herria [euszkál érriá vagy hérriá].
    Földrészünk egyik legősibb – az indogermán hódítás előtti időkből fennmaradt – népe, nemkülönben nyelve a baszk. Eredetük sokat foglalkoztatta a tudósokat, s foglalkoztatja mind a mai napig. Különösen az utóbbi mintegy három évtizedben, a demokratikus Spanyolország kibontakozásával teremtődtek meg az eredetükkel foglalkozó kutatás feltételei. Nyelvük egyetlen nyelvcsaládba sem sorolható, s ez a legdélibábosabb feltételezéseknek is tápot adott. Így a baszk nyelvészek sorában is akadtak olyanok, akik bizonyos szerkezeti hasonlóságok (pl. a szavak végére illesztett ragok, néhány azonos rag, a szavak mondatbeli sorrendjének hasonlósága, a nyelvtani nemek hiánya) alapján a magyar nyelvvel is rokonítani próbálták. Mindez azonban nem jelent közös eredetet, nyelvi rokonságot.
    A baszk nyelv – vagy ahogy a baszkok nevezik, az euskara – eredetét illető vita ma is tart. A magyaron kívül megkísérelték a hámi, a sémi, egyes ős-szibériai nyelvekkel, a japánnal, több kihalt nyelvvel, mint az etruszk, a núbiai stb. kapcsolatba hozni. Egyes föltevések szerint az Ibériai-félsziget őslakóinak, az ibérek nyelvének a leszármazottja. Sok híve volt a baszk-kaukázusi rokonság elméletének is. Ma az akvitánok – a mai Franciaország délnyugati részében élt őslakosság – nyelvével való rokonsága tűnik a legvalószínűbbnek.
    Tudva azt, hogy a baszk nép eredete az idők homályába vész, meglepő, hogy mesekincsük teljes egészében az európai mesekincs része. Állatmeséik ugyanazokból a forrásokból erednek, akár a galego meg a többi európai állatmese. Néhányat megemlíthetünk. Az ember által kiszabadított farkas és Az ember, a kígyó meg a róka Aiszóposznál ebben az alakban ugyan nincs meg, de A földműves és a kígyó meg A vándor és a kígyó című Aiszóposz-mese bizonyos mértékig hasonló hozzájuk. Lehet, hogy ez a kiindulópontja mindkettőnek (a hidegtől dermedt kígyót az ember megsajnálja, kebelébe dugja, ez pedig a melegtől feléledve jótevőjét halálra marja). Mindkét baszk mese igen hasonló A hálátlan leopárd című vietnami meséhez. Magyar változatuk Benedek Elek feldolgozásában (Mackó koma és rókáné komámasszony) és Heltai tanmeséjéből (Egy pórról, sárkánról és rókáról. Száz fabula, LXIV.) ismert.
    A kígyó meg az ember és Az ördög meg az ember A farkas és az ember című német mese közeli párja, de a mi mesekincsünkből sem hiányzik (Benedek Elek: Az ember a legerősebb). A rigó, a róka meg a molnár kutyája az észteknél is megtalálható (A róka meg a szarka), de egyik sem Aiszóposz hagyatékából való.
    A sánta szamár meg a kovács farkas a Nincs farka a farkasnak című galego meséhez hasonló, de még inkább Heltai Gáspár Száz fabulájának XXXIII. meséjéhez. A pórul járt róka a Lakodalom az égben című galegónak a közeli változata. A szamár, a kutya, a macska, a kakas meg a kos több változatban elterjedt, így mi is jól ismerjük (mint pl. A tojás című bukovinai székely mese), közvetlen forrása azonban ismeretlen.
    A három fiú a Terülj, asztalkám!-nak ahhoz a fajtájához áll igen közel, amelyikben nem a szegény ember, hanem három fia szolgálja meg a varázserejű tárgyakat. Eurázsiában, az európaiak kivándorlásával pedig Észak- és Dél-Amerikában is elterjedt. Igen népszerű, szórakoztató mese. Elemei a régi indiai, kínai és ógörög mese- és mítoszköltészetben is megtalálhatók. Egyes vélemények szerint Kr. u. 300 és 1000 között keletkezett, Bizáncban vagy ettől délkeletre, a Közel-Keleten, esetleg Indiában.
    A Kastillopranko sem ismeretlen mifelénk, egyrészt Benedek Elek Ördög Jánoskájához és Szép Palkójához hasonló, másrészt az aranygyapjú megszerzésének ógörög mítoszához (Iászón és Médeia) – az emberfölötti feladatok elvégzésében a mesehőst itt a varázsló lánya segíti. Hasonló ehhez a katalán Nadaleta. Érdekes, hogy e baszk mesében nem fordul elő a griffmadár elnevezés, ez a sasfejű, -szárnyú, sas-mellsőlábú, oroszlántestű mesebeli állatot illető név, bár ez Európa-szerte ismert fogalom, sőt a szó a baszk nyelvben is létezik. Itt csupán oroszlánról van szó, jóllehet mégsem közönségesről, mert szárnya van. De csak ennyiben hasonlít a griffmadárhoz.
    A vadász meg a húga egyes elemei más mesékből ismertek. Például a sárkánnyal való küzdelem a sárkányölő vitézről szóló mesék nélkülözhetetlen része. Ennek útja az olasz reneszánszon, a bizánci és a korai keresztény műveltségen át az ógörög korig követhető. Sajátos mozzanat itt a szénégetés, a szénégetőkkel való találkozás (Csillagos homlokú Bihotz), a szénégetők munkája nyomán keletkező hamu gyűjtése. Baszkföld nagy része nem túl magas hegyvidék, dús erdőkkel, elsősorban bükkösökkel. A bükk szénégetésre kiválóan alkalmas. Ez a hegylakók körében elterjedt foglalkozás volt, minthogy Baszkföldön a régóta ismert vasérclelőhelyekre számottevő kovácsipar épült, s ez sok szenet igényelt. Ezzel kapcsolatos másik kedvelt mesetéma a kovács–ördög erőpróba is.
    A mások dicsőségét learatni szándékozó szénégető lotharingiai és görög mesékben is felbukkan. Egy hasonló, az indiai Bengálban gyűjtött mesében favágók cselekednek hozzá hasonlóan – s ez a mese igen közel áll a baszkhoz. Említésre méltó, hogy a távoli Új-Hebridák őslakosai körében ismert egy, a baszkkal majdnem azonos mese, amelyikben a törzsfőnök lányán a sor, hogy a sárkány fölfalja. Ezenkívül minden pontosan abban a sorrendben történik, mint a baszk mesében.
    A Patxi, a vasverő A kovács becsapja az ördögöt típusú mesék közül való. A kovács tréfáinak számos változata igen kedvelt a baszkok körében.
    A Csillagos homlokú Bihotz, a dolgos és a rest leány meséje, szegről-végről az Annuska és Mariska című bukovinai székely mese rokona. Mindkettő valószínűleg a Grimm-változatnak a szóbeliségben átalakult távoli származéka.
    Kanillo, a halász, meg a fia, kis Kanillo Benedek Eleknek A halász fia című meséjéhez áll közel. A baszk változat valójában több mese egybekapcsolása. Ezek közt ott van a testen kívül elrejtett erő motívuma is. Ez a rész önálló meseként is ismeretes. Érdekes, hogy a mesehős küzdelme nem a királykisasszony kiszabadításáért zajlik, hanem bosszúállás az ördögön. Királykisasszony nem szerepel a mesében, helyette a gazda cselédlánya rokonszenvez a hőssel, kis Kanillóval, sőt segíti, de ő házasság helyett hazatér. Mesében eléggé szokatlan vég. Egész Európában elterjedt mese, elsősorban az orosz, a skandináv és az ír változatok nagyszámúak. Kisázsiai vagy észak-szíriai eredetű, fő vonásaiban a mükénei korból (Kr. e. 700) származik.
    A négy erős legény és a Medvefia Joantxo [joancso] a Fehérlófia rokonai, de ennél szerényebbek, egyszerűbbek, más motívumokkal sem fűződtek egybe. A négy erős legény abban is eltér a mese szokásos alakjától, hogy nem a főhős a legerősebb, hanem egyik társa, Szélfúvó. Ő az, aki legyőzi az öreget, ő az, aki a futóverseny alkalmával a fürge lábú vadász becsületét megmenti, és ugyancsak ő az, aki az üldözésükre indult királyt seregével együtt megfutamítja. Itt sincs se királylány, se lakodalom a mese végén.
    Számunkra talán A fehér tehénke ára, a Lúdas Matyi baszk testvére az egyik legérdekesebb mese. Több változata van. Egyikben a katonaságtól hazatérő legény üszőt hajt a vásárba. Ott egy ember pénz nélkül elcsalja tőle, mint egy másik változatban a leánytól. A legény háromszoros bosszút fogad, akár Matyi. Elmegy az emberhez, aki mellesleg rabló, eldöngeti és elveszi a tehén árát. Másodszor orvosnak öltözik, s így veri el a rablót. De harmadszor, bár lovast küld, akár Lúdas Matyi, hogy kiáltsa, ő a tehén gazdája, már nem megy a rablótanyára, hogy újból ellássa a tehenet elcsaló baját, csupán a portyáról hazatérő s az üldözésére indult zsiványok elhagyott zsákmányát szedi össze.
    Egy másik változatnak ostoba diák a hőse, aki évről évre megbukik. Amikor egy alkalommal hazatér, azzal fogadják, hogy nincs több pénz iskolára. A fiú mégis kikönyörgi apjától a malacot, hogy azt eladja, s árából fedezze továbbtanulása költségeit. Elindul, de az erdőben a zsiványok háza előtt visz az útja. A vezér fogadással elnyeri tőle a malacot. Ő azonban mégis a vásárba megy, ott kölcsönkéri a legszebb nő ruháját, s este ebben tér vissza a rablókhoz. Betessékelik, kicselezi a rablókat, a főnököt megveri, és elviszi a malac árát. Másodszor orvosként tér vissza, harmadszor hegedűst fogad fel, aki maga után csalja a rablókat, csak a vezér marad. Az ostoba diák ezúttal is elveri, majd – itt már négyszeres a bosszú – rászedi a vezér egyik rokonát is.
    A harmadik változatban a kiszolgált katona hazatérve a neki járó örökséget kéri. Szép kis tehenet kap, s azzal a vásárba megy. Útja rablótanya előtt visz. A rablók megtámadják, tehenét elveszik. Bosszúvágytól vezérelve női ruhát szerez, s átöltözve tér vissza. Cselhez folyamodik, mire a rablóvezér lerázza társait, s így könnyűszerrel elhúzza a nótáját és elveszi a tehén árát. Másodszor orvosként, harmadszor a pajtásaival jön. Egyik elcsalja a rablókat, ezután ő ismét megszerzi a pénzt.
    A negyedik változat tér el leginkább a Lúdas Matyitól. Itt már a négyszeres bosszúval sem elégszik meg a hős.
    A mese gerincét, a háromszoros bosszút illetően a négy baszk változat azonos. A négyből háromban első alkalommal női ruhában férkőzik a hős a rablóvezér közelébe. Másodszor pontosan úgy, mint Matyi és a spanyol Kecskés Juan, azaz orvosnak öltözve. A harmadik bosszú kivitelezése már változatosabb. Kettőben azonos, a magyar és a spanyol meséhez hasonló.
    Közös vonás, hogy háromban tehenet hajtanak a vásárba, továbbá az, hogy mind a négyben rablókkal kell megküzdenie a hősnek, végül az, hogy akár a Lúdas Matyiban, a vásárba menetellel kezdődik a mese. Az első változatban a hős – akár Lúdas Matyi – az anyjától kérdi, mivel mehetne a vásárba.
    Jól látható, hogy a negyedik változat két meséből ötvöződött egybe, a harmadik bosszú utáni rész tulajdonképpen egy másik mese, s bár a kettő szervesen olvad össze, a hősnek első ízben a negyedik bosszú előtt felbukkanó neve is egy másik mesére utal.
    Társadalombírálata, ami a Lúdas Matyiban – bár lehet, hogy ez részben Fazekas Mihály műve – és a Kecskés Juanban is megvan, itt elmarad. A mesehős nem gőgös urasággal különbözik össze, mint Matyi, nem a kecskéket elorzó papok főnökével, mint Juan a spanyol változatban, hanem rablókkal.
    A női ruhába öltözés és a rablók egyes vélemények szerint azt bizonyítják, hogy ez a mese arab közvetítéssel, Az Ezeregyéjszaka meséivel jutott az Ibériai-félszigetre. Tény, hogy az arab változatban a hős – egy fiú – borjút visz a vásárba. Ott zsiványokkal kerül össze, akik elhitetik vele, hogy borja valójában kecske, s ily módon olcsón szerzik meg tőle. A fiú bosszút esküszik. Első ízben leánynak öltözik, s így keresi fel a rablótanyát. Itt a haramiavezért kötélbe gabalyítja s elveri. Másnap a vezér a fürdőbe megy, hogy sebeit gyógyítsa. A fiú, testét bekötözve, betegként közeledik hozzá, majd amikor ketten maradnak, másodszor is elveri. A zsivány ezután a városon kívül, sátorba rejtőzik s őrizteti magát. A mesehős beduint bérel föl, s ez a sátorba kiáltja, hogy ő a fiú. A rablók űzőbe veszik, s ekkor harmadjára is ellátja a baját az egyedül maradt haramiavezérnek.
    A baszk mese ketrece valószínűleg az arab változat kötélbe gabalyításából ered.
    Az eredeti asszír forrással szemben, az ezeregyéjszakai meséből kimaradt a király, a hintó, a templomi persely. Úgy tűnik, ez a későbbi változatok egyikében sem fordul elő. Új motívum a női ruhába öltözés, amelyik a szicíliai, a katalán, az olasz és a francia változatok egyikéből sem hiányzik. Mint láttuk, ugyanez megvan a baszk változatokban is. A spanyol Kecskés Juan kivétel, ebben a mesehős az első alkalommal szerzetesgúnyát öltve jut be a klastromba.
    Az asszír forrástól – a nyugati mellett – a mesének van egy másik vándorútja is, amelyik Grúzián, másképpen Georgián át vezet. A georgiai Szulhan-Szaba Orbeliani A bölcsesség mesekönyve című, XVII. századi mesegyűjteményének egyik története, A csupaszképű és a kádi szintén a hármas bosszú egyik változata. Ebben a mesehős egy megvesztegetett kádi, vagyis bíró ítélete szerint, vásárba vitt tehenét kecskeként kénytelen eladni. Első alkalommal nőnek öltözve, másodszor orvosként, harmadjára tevehajcsárként jut a bíró közelébe és veri meg. A tehén-(borjú)-kecske, a leánynak és orvosnak öltözés motívumainak egyezése és sorrendjük azonossága kétségtelenné teszi, hogy ez a mese is az ezeregyéjszakai változatból ered. Ez a továbbiakban Oroszországon és Ukrajnán át kerülhetett Moldvába, esetleg Magyarországra. Fazekas Mihály ezek szerint az ukrán Galiciában, esetleg Moldvában hallhatta, amikor ott katonáskodott. Ha ugyan nem odahaza, Debrecenben.
    Az egyik orosz változat már eléggé közeli a Lúdas Matyihoz, akár a moldvai csángó mese is (Faragó József 1953. évi gyűjtése Trunkon), ezekben ugyanis már lúdról van szó, nem pedig ökörről, kecskéről vagy disznóról.
    Amint láttuk, az is elképzelhető, hogy a Lúdas Matyinak magyar változata is létezett egykoron. Ezt ma már nem tudjuk bizonyítani. Mégpedig azért nem, mert ha volt is ilyen, ezt a rendkívül népszerű Fazekas Mihály-féle feldolgozás teljesen kiszorította. Akár Arany János közkedvelt, A fülemile című verse az egykor valószínűleg létezett eredeti, népi változatot.
    A Lúdas Matyi tehát a hármas bosszúmese keleti ágának egyik változata. A legrégebbi, amiről eddig tudomásunk van, asszíriai.
    1951-ben a törökországi Sultantepe közelében, ásatás közben, számtalan ékírásos agyagtábla került elő. Megállapították, hogy ezek Szennacherib asszír király uralkodásától (Kr. e. 705) a királyság bukásáig (Kr. e. 606) terjedő időszakból valók. A számtalan lelet közül az érdeklődésre legszámottevőbb a Kr. e. 701-ben lejegyzett A nippuri szegény ember meséje, a Lúdas Matyi és a vele rokon hármas bosszútörténetek őse.
    Ebben a naphosszat éhező, szomjazó szegény ember, utoljára, hogy sorsát jobbra fordítsa, kecskét vásárol s elviszi a városbíróhoz. Abban a reményben, hogy az majd gazdagon megajándékozza. A bíró azt kérdi: „Mi bűnöd, hogy ajándékot hozol megvesztegetésül?” (ez nagyon maiasan hangzik), majd elvéteti a kecskét, és viszonzásképp egy csonttal, egy ínnal és egy ital sörrel „jutalmazza” meg.
    A szegény ember, Dzsimil-Ninurta, háromszoros bosszút esküszik. A király elé járul, és egy napra hintót kér tőle. Kérése teljesül, s a hintóban nagy úrként tér vissza a városbíróhoz, aki ezúttal elébe jön, s úgy fogadja. Dzsimil-Ninurta egész éjjel beszél a bírónak, míg az el nem alszik. Ekkor kiveszi a templomi perselyből a pénzt, s a bírót istenesen megveri. Másodszor orvosnak öltözik, harmadszor pedig egy embert küld a bíró háza elé, aki Dzsimil-Ninurtának adja ki magát, majd elszelel. A szolganépség az üldözésére indul, az egyedül maradt városbírót pedig, az előzőleg a híd alá rejtőzött szegény ember (ugyanez a csángó mesében is) harmadszor is elveri.

    Miután a rómaiak mintegy kétezer esztendővel ezelőtt meghódították a mai Portugália területén fekvő Luzitániát és az ettől északra fekvő Galciát, a luzitánok és a gallcik lassú, mintegy hat évszázadig tartó ellatinosodásával megkezdődött a portugál nép kialakulása ( galegók). Több száz évvel ezelőtt a portugál nyelv nemcsak írásban, mint ma, hanem kiejtésben is közelebb állt a kasztíliaihoz, az általunk napjainkban inkább spanyolnak nevezett nyelvhez. Az idők folyamán az őslakók nyelvére rátelepedett latin, a földrajzi távolságok, a nehéz közlekedési viszonyok, a politikai önállóság stb. hatására széthullt, s részei, a helyi, népi latin nyelvek mindinkább külön nyelvvé kezdtek válni.
    Portugáliát északon és keleten Spanyolország, délen és nyugaton az Atlanti-óceán határolja. És ott, az óceán partján, olyan mesékre bukkanunk, amelyek igen hasonlók egyes, nálunk is jól ismert, kedvelt mesékhez, amelyek ugyanakkor a köztünk és a portugálok között élő népek mesekincsében alig fordulnak elő. Ilyenek például a mi Mátyás király-mondáink.
    Másik jellegzetessége a portugál meséknek, hogy nem egy a papokat gúnyolja (pl. a Gondtalan João, A barát öve meg a kígyó) – ha sok a pap, mint a régi idők Portugáliájában, sok az ügyefogyott, a balga is közöttük. De nem mind. Mert például A kőleves szegény, kolduló barátja a fukar gazdának meg feleségének jár túl az eszén. Ennek mindössze néhány magyar változatában – az is a székelyek meg a bukovinai székelyek körében – egyrészt katona főz kőből, másrészt – ezek újabb keletűek, a múlt századból valók – cigány főz acélból levest.
    A makacs asszony meg a Hova vezet a makacsság a középkori példázatgyűjteményekben is előfordul, és kedvelt a reneszánsz olasz novellagyűjteményeiben is. Kevés magyar változata van, az is elsősorban székely. Minden idők egyik – a férfiak körében – legnépszerűbb anekdotája a makacs asszonyról szóló. Jellemző a férfijogú társadalomra, amelyben az asszony vélt vagy valós hibáit kiteregetik, felnagyítják, méghozzá úgy, mintha a férfiak mind tökéletesek volnának.
    Az ördög és az anyósa nem ismeretlen mifelénk sem. Mint például a Kriza János gyűjtéséből való A székely asszony meg az ördög és az ebből származó A furfangos székely menyecske. Utóbbinak – első része a portugál makacs asszony meséjével azonos – nincsenek magyar változatai. Románok viszont ismeretesek. Közeli változat A sárgalábú halál című székely mese is, melyben a halál segít a szegény embernek, de azzal a kikötéssel, hogyha a beteg lábánál áll, nehogy megkísérelje a gyógyítást, mert akkor neki is vége. Ez a mese az indiai Suka-szaptati, avagy a papagáj hetven meséje című gyűjtemény ötvenhetedik meséjéből származik. Ebben az ördög helyett szellem, a katona helyett brahmána, szent életű férfiú szerepel. Mindkettőt a brahmána feleségének véget nem érő pörlekedése űzi el a háztól. A szellem megsajnálja a világgá ment embert, és felajánlja neki segítségét. Ez abból áll, hogy egy királylányba bújik, s onnét csak a brahmána kérésére távozik, aki ezért gazdag jutalmat nyer.
    Az algarve-i manduláskertek című monda a kasztíliai, vagyis a spanyol mondavilágban is megvan. Ennek írásos emléke is ismert – Don Juan Manuel említett könyvében, a Libro de El Conde Lucanorban (’Lucanor gróf könyve’) a XXX. példázatot erről írta. Kifejezetten oktató célzattal. Tárgyát a korabeli ibériai arab szájhagyományból merítette.
    A király kamarásának az a része, amelyben a leány elosztja a vacsorát – a tyúk fejét apjának, szárnyát anyjának, combját az utasembernek adja, a mellét pedig megtartja magának –, igen közel áll Aiszóposz egyik meséjének főeleméhez (A hajós és a fia). Míg A király kamarásában ez az elosztás a bölcsesség jele, Aiszóposz meséjében önző cselekedetnek minősül. Ebben a hajós grammatikát és retorikát kitanult fia hazatér és elosztja az ebédre elkészített szárnyast. Fejét apjának adja, aki a ház feje, lábát az anyjának, akinek sok dolga van és egész nap lót-fut, a többit maga akarja elkölteni. Apja felbosszankodik, elveszi az egészet és kétfelé osztja, a fiának meg azt mondja, hogy egye meg azt, amit a retorikával szerzett. Ehhez a véghez Az eszes diák című mese hasonló.
    A nagyotmondó úgynevezett hazugságmese, s ebből a szempontból Az apám lakodalma című Kriza-mesével rokon. Az efféle mesékre jellemző a képtelen kalandok sora – itt a nagyotmondó fiú apja a méhkasokat nem tudja megszámlálni, a méheket viszont igen, tetűből tömlőt készít, s ebbe teszi a mézet, de még a tömlő elkészítése előtt elveszi a méhek mézét, ezután fejszéjével agyoncsapja a tyúkot, de az nem döglik meg, a gyilkos szerszám csak eltűnik a tollai között és így tovább. A tetűbőrből készült dobot, tömlőt A buzogány című galego mese kapcsán már említettük.
    Amint már szóltunk róla, a portugál mesekincsben számos, a Mátyás király-mondákkal rokon mesét találunk. Természetesen nemcsak a portugálok ismerik e meséket. Ezek a különböző forrásból származó történetek már rég – ha nem is a nép körében, de Mátyás király előtt – ismertek lehettek nálunk is. Halála után az ő alakja került az addigi mesehős helyébe, akinek a jelleme, a tettei valamelyest hasonlók voltak az ő, a Mátyás király jelleméhez, tetteihez, és csekély módosítással utánaigazították a mese szövegét.
    A szántóvető meg a király a Benedek Elek által feldolgozott Mátyás király meg a szántóvető, a bukovinai székely Mátyás király meg a szegény favágó című meséhez, valamint A nyolc garas beosztása című változathoz áll közel. Igen hasonló ezekhez A három garas című szlovák mese is. Ez a Gesta Romanorumban, ebben a középkori irodalom világiasabb ágához tartozó gyűjteményben lévő Focus kovács meséjéből sarjadt. Magyarul az Érsekújvári kódexben, 1515–1520 között jelent meg első ízben. Ebben a császár elrendeli, hogy egy bizonyos nap ünnep legyen az általa emeltetett bálvány tiszteletére, s mindenki imádja azt. Dolgozni aznap nem szabad, s aki ezt megteszi, halállal lakol. Focus kovács azonban rendületlenül dolgozik. Ez nemsokára a császár tudomására jut. Elébe vezetik Focust, aki elmondja, hogy hiába a törvény, neki dolgoznia kell mindennap. Két pénzzel adósságát törleszti, kettőt kölcsönad, kettőt kidob az ablakon, kettőt elkölt. A császár kérdésére elmondja, hogy ez mit jelent – naponta kettőt ad öreg szüleinek, ezzel törlesztve adósságát, hogy fölnevelték, kettőt költ a fiára, vagyis kölcsönad, kettőt a felesége cifrálkodására, vagyis kidob az ablakon, kettőből ételt-italt vesz. A császárnak igencsak tetszik a felelet. Büntetés helyett megjutalmazza, halála után pedig Focust emelik a trónra, aki sokáig és bölcsen vezeti országát.
    A nemzetközi szakirodalom csak a mese orosz megfelelőiről tud – ezekben viszont nem megfejt bakkecskékről, hanem megkopasztott ludakról van szó. Ezenkívül egyes szerzők megemlítenek egy-egy litván meg csuvas változatot is. A portugálokról viszont sehol sincs szó, sem a szlovákokról. Különös, annál is inkább, mert a portugálok már a XIX. század ötvenes éveiben hozzáláttak a népmesegyűjtéshez, s első ilyen tárgyú kiadványuk 1879-ben napvilágot is látott. Még különösebb ez a tájékozatlanság, ha megemlítjük Az öreg meg a király című mesét, amelyik éppenséggel megkopasztott rucákat említ. Vagyis a portugál mesék között mind a két változat megvan.
    A szántóvető meg a király a magyar mesekincsben igen közeli változatban is előfordul, Benedek Elek A király képe címen közölte. Ebben nem Mátyás király szerepel, csak egyszerűen a király, akár a portugál mesében.
    A Gondtalan João [zsuáun], amint a Gondtalan Xannál [sán] láthattuk, a galegóknál is ismert, magyar változatának A cinkotai kántor a címe.
    A gazdájához hű pásztor Az igazmondó juhász párja. Míg a magyar változatban két koronás fő, Mátyás és a burkus király teszi próbára a juhászt, a portugálban az ökrök gazdája. Ezek forrása is a Gesta Romanorum. Arról természetesen beszélhetünk, mennyire a végső. Ez az az írott forrás, amit ismerünk, de már előtte, a szóbeliségben is léteznie kellett. A Gesta csak közölte, s ezzel maga is hozzájárult az elterjedéséhez.
    A tíz kicsi törpe egyike a nálunk esetleg ismeretlen portugál jellegű meséknek. Alapjában ugyanaz a tárgya, mint A rest leány meg a Dolgozz, macska! című meséinknek, de itt nem a férj, hanem egy jó tündér, öreganyó vezeti rá a tapasztalatlan, s ezért restnek tűnő menyecskét, hogyan is kell a dolog végét megfogni.
    A Bolond világ, egyebek közt, a Benedek Elek feldolgozásában Bolondok címen ismert, másrészt a Ködmönke című bukovinai székely mese mása. Honti János, a neves mesekutató szerint ennek az eredeti alakja valószínűleg Dick Wittington, a szegény fiú meséje, aki, mivel nincs egyebe, a macskáját küldi gazdája hajóján a tengeren túlra. Mivel ott valóságos csapás a mindent felfaló rengeteg egér, Dicknek fejedelmi összeget fizetnek a hasznos küldeményért. (Ugyanez nálunk A koldus keresztapa címen ismert.) Ennek aztán egy továbbfejlesztett változata volna az a mese, amelyikben a három fiú egy-egy közönséges tárgyat örököl apjától, majd világgá mennek szerencsét próbálni, és mindegyik olyan országba jut, ahol állata, eszköze ismeretlen, s ezért jó árat kapnak, úgy, hogy gazdagok lesznek. Ugyancsak Honti János szerint ennek a mesének egy ismételten továbbfejlesztett változata az, amelyikben a távoli ország lakói a számukra csodás eszközt, állatot, bár nagy hasznukra lenne, nem ismerik, ezért félnek tőle, és amint tehetik, megsemmisítik, elpusztítják. Ily módon gúnyolja ki a mese a tudatlanokat, ostobákat, akik nem fogják fel a számukra ismeretlen eszköz, állat hasznosságát.
    A Kinek szól a kakukk?-ról a galego meséknél szóltunk.
    A lusta leány eléggé hasonló A rest leány című, Kriza János gyűjtéséből ismert meséhez. A lényeget illetően – csak az eszik, aki dolgozik – közel állnak egymáshoz. Csekély különbség, hogy a portugálban nem a leány anyja, hanem apja szerepel, az ifjú férj pedig szavak helyett tettekkel vezeti rá feleségét arra, hogy mit kell tennie.
    A tetűbőrdob főmotívumáról, a tetű bőréből készült dobról, a hozzá hasonló magyar népköltészeti motívumról, továbbá a tetűbőrtömlőről (lásd A nagyotmondó című portugál mesét) A buzogány című galego mese kapcsán szóltunk.
    A három nyúl a galegók körében is ismert. Itt azonban nem egy kolontosnak tartott, hanem éppenséggel egy eszes ifjú indul a királyi udvarba szerencsét próbálni, hátha elnyeri a királylány kezét. Úti élményeiből ő maga költi a talányverset is. A többit lásd a galego mesénél.
    Az erős, de ostoba óriás meg a nagy erővel nem rendelkező, de ésszel annál inkább megáldott hős (A furfangos fiú) meséje nálunk ismeretlen. A lényeget tekintve – a nyers erő és az ész viadalát illetőn – számos változatban közszájon keringenek egész földrészünkön. Nem egyben az óriás helyét az ördög veszi át. Természetesen mindig az ész kerekedik felül. A portugál mesehős két fogása, a dárdavetés előtti jeladás, valamint az öszvérek lábbal való megbiztatása, hogy szaporábban mozogjanak, a Giannino kalandjai című svájci olasz mesében is előfordul.
    A legjellegzetesebb portugál mese talán – A nagyotmondón és A tíz kicsi törpén kívül – A három diák meg a katona (a mások eszén túljáró obsitos nálunk is ismert mesealak), A barát öve meg a kígyó, A rászedett földműves, A legény meg a három gazda, A világtalan meg a ravaszdi legény, Az algarve-i manduláskertek, A király kamarása, Az eszes diák, A két szomszéd, A tetűbőrdob, A három testvér és a Ki verte ki a királyné szemét? Ezek is azonban elsősorban azért tűnnek számunkra leginkább portugálnak, mert a magyar mesekincsben nem találunk rá rokon változatukra. Másutt viszont ismertek. Egy részük a galegók, más részük a spanyolok, a katalánok körében.
    A keretmesébe foglalt egy vagy több mese az indiai mesékre jellemző, de ismert szerkesztési mód ez az Ezeregyéjszakában is. A papagáj ebbe a csoportba sorolható és – valószínűleg arab közvetítéssel – Indiából ered. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy közvetve vagy közvetlenül a Suka-szaptati, avagy a papagáj hetven meséje című gyűjteményhez is köze van.

    A mesék itt közölt forrása nem más, mint az általunk eddig ismert legkorábbi változat. Nyilvánvaló, hogy korábban, első ismert írásos változatuk előtt is léteztek. Újabb források még előkerülhetnek, de a valóban legrégebbiek örökre a múlt ködében maradnak.
    Fölmerülhet a kérdés: a galego, a baszk és a portugál mesékben van-e egyáltalán valami eredeti? Azt felelhetnők, hogy e három nép meséi alapjában véve nem önálló alkotások a szó szoros értelmében – mint ahogy a más népek meséi sem azok –, hanem mintegy az európai mesekincs motívumainak újraformálásai, újszerű egybefűzései. Újszerűségüket az ősi elemek létében vagy nemlétében, a jellegzetes meseelem-keveredésben, a helyi színfoltok jelenlétében találhatjuk meg. Valójában tehát egyetlen mese sem egy bizonyos népnek a sajátja, bár a helyi vonások, a nyelv mégis azzá teszik.
    E mesék egy része, magyar megfelelőikkel összehasonlítva, vázlatosabbnak, töredékesebbnek tűnik. Ez talán annak a következménye, hogy a kihalásuk előtti utolsó pillanatban jegyezték le, amikor a gazdasági-társadalmi változások hatására a szájhagyomány már a végét járta. Ily módon e mesék nem lehettek olyan életteljesek, mint a szájhagyománynak kedvező korban. (Megjegyezhetjük, hogy a galego meséket a XIX. század vége felé, a baszkokat a XIX–XX. század fordulója táján, a XX. elején, a portugálokat a XIX. század ötvenes-hetvenes éveiben jegyezték le. Nem tudjuk, a korabeli állapotok mennyire kedveztek a szájhagyománynak, csupán arról van tudomásunk, hogy ez nálunk akkor még virágkorát élte.)
    Lehetséges azonban, hogy mindhárom nép meséire még a szájhagyomány számára kedvező időszakban is az egyszerű nyelv, a tömörség volt a jellemző. Ez esetben már nem beszélhetünk vázlatosságról, hanem inkább egy letisztultabb, lényegre törőbb állapotról, alakról, amit Aiszóposz állatmeséinél is megfigyelhetünk. Ezzel magyarázható talán az is, hogy e három nép meséinek nyelvezete egyszerűbb, távolról sem olyan gazdag, még kevésbé cifra (nálunk, a székely tájszólás jellegzetességének köszönhetőn, ez elsősorban Benedek Elek feldolgozásaira jellemző), mint a magyar népmesék nyelvezete.