Feri Lainšček

Akiért a virág nyílik

Részlet az Akiért a virág nyílik (Namesto koga roža cveti, 1991) című regény bevezetőjéből. A regényből 1994-ben film, majd háromrészes tévéfilm készült, amelyet ugyanabban az évben bemutattak a Szlovén Televízióban.

Nocturne

    Szépnek ígérkezik az este.
    Ilyennek csak ritkán ígérkezett.
    A szélroham, amely elsodorta a felhőket és összekötötte őket a látóhatár lényegével, elcsendesült. A nagy szélfúvások örvényt képeztek és sűrűségeket, a mogyoróbokrok és a nyírfák lombjai közt pedig elrejtőztek a szelek fuvallatai. Még a legmakacsabb fuvallat is elcsendesült a végén, megtalálta a saját békéjét a tavaszi levelek vagy a virágszirmok alatt. Titokzatosságból, amelybe most belemerül a nap, esti ködfoszlányok nőnek ki és szövik a takarót azoknak, akik aludni szeretnének.
    Halgato nem fog aludni.
    Már régóta nem alszik többé.
    Azt várja, hogy a hegedűje bepárásodjon. Várnia kell, mert csak ezt követően változtatják meg a hangjukat a húrok. Aztán – aztán meghajlik a húr és megüti a hegedű vázát. Ha az a jellegzetes visszhang mégis visszatérne és újra visszhangzana tőle minden, nem ijesztené meg az elpusztult madarakat. Akkor már tudja, hogy elkezdheti a hegedülést anélkül, hogy bárkinek is terhére lenne. Örömet pedig senkinek sem okozna, mivel ezt a muzsikálását emberi szemek nem látják és az emberi fülek sem hallják. Távol vannak ettől.
    Ott baloldalt, ahol a köd a legmagasabb, és most már sűrűsödik, mint a tej, ott terül el a Nagyfalu. Félórányi járásra van, és még egyszer annyi kell hozzá, hogy végigjárjad. De ha rövidebb volna az út, Halgato akkor sem szeretne többé visszamenni oda.
    Ott jobboldalt – ott, ahol már nincsen köd és semmi sem látható a hússzínű hanga felett – ott fekszik Lacko, a roma falu. Félórai járásra van, azután meg egy leheletnyi idővel felméred a helyzetet. De ha még a távolság csökkenne is, és a szélroham széthordaná mindezt, mint ahogy elviszi a szél a hamut a tábortűz helyéről, Halgato oda sem lépne be soha többé.
    Mert csak itt, itt a kettő között, ahol a sás legyőzi a holt ágakat, itt van meg mindene.
    Mert csak itt muzsikálhat, hiszen tudja, hogy az Isten meghallgatja. Az Isten pedig jól tudja, hogy az ő éneke nem kér és nem követel semmit.

    Azt mondják egyébként, hogy amikor a teliholdnál muzsikál, akkor nincsen vele minden rendben. Ha te is elfogadod magadat, meg vagy önmagaddal elégedve, ő is meg van elégedve önmagával. De mi lehet tisztább az ő nagy arcánál, amely téged néz, néz, mintha az ujjaid alá kancsalítana. Valójában miért ne tűnne neki fel, hogy most is odafigyel rád? Egy ilyen elrejtett hallgatót gyorsan észrevehetsz, akár a csárdában, akár egy vásár alkalmával vagy – Isten bocsássa meg – az égbolton. És aztán nem kerülheted ki, hogy elénekeljél egy kis melódiát, amely valamikor még megvolt benned. Különösképpen Halgato nem bírja megállni, hogy a Hold éppen a világ eseményei közepette hozzá fordult – ehhez a hitvány cigányhoz!
    Mit is akarsz, te Hold, te kakukkmadár – állj meg! Te, aki tévelyegsz, ugyanúgy, mint ahogy ezt Halgato tette néha. Te, aki, mint ahogy látszik, sosem unod meg ezt a tévelygést, ugyanúgy, mint Halgato, aki már régen megunta. Semmi különöset nem mond neked az ő éneke, semmi újat, amit még nem tudnál vagy még jobban akarnál tudni, most nem erről lesz szó.
    Állj meg már, Hold, és érezd jól magad!

Találkozások

    Igazán furcsa fényekkel telített ez az éjszaka.
    Mintha a Hold folyt volna szét, átlépve a határait.
    Vagy mintha megérkezett volna a napkelte.
    De még az a furcsa belső érzés is elfogta, hogy valaki közelít ebbe a pusztaságba, sivárságba, és lásd, mindez be is következik. Halgato nem emlékezik arra, hogy valaki is átvergődött volna innét valahova úgy simán – főleg nem éjszaka. Azok a vadászok, akik nagyvadakra várnak, itt hiába is várnának. A fácánokat és a vadkacsákat nappal vadásszák. A cigányok is felhagytak az orvvadászattal, inkább elmennek ludakat és kakasokat lopni, vagy már ezt sem csinálják. Ki az – aki mégis?
    Most ő is elmaradt.
    Mert elcsendesült Halgato hegedűje.
    De már valószínűleg észrevette.
    Igen. Természetesen.
    Csak addig maradt el, amíg meghúzta a nyakkendőjét. Vagyis egy kicsit meglazította. És aztán lehajtotta a nadrágjának a felhajtott szárát, letörölte róla a harmatcseppeket és a virágszirmokat, majd a tenyerével kiegyenesítette a széleit.
    Mi van tulajdonképpen?
    Ki az, aki ilyen szépen egyengeti a ruháját, ki az, aki a haszontalan cigányhoz indul?

    Pisti!? – villan át az agyán. Pisti? – kiáltja el magát, persze még mindig hitetlenül.
    Halgato! – válaszol neki.
    Óh, Istenem! – mondja Halgato és szembeáll vele. Szavamat adtam, hogy senkivel sem fogok kezet fogni – de veled, fiam, mégis kezet fogok! Káromkodtam, hogy senkinek sem fogok többé a szemébe nézni, de neked, nagy fiam, mégis a szemedbe nézek! Óh, te szerencsétlenség és a cigányok szenvedése, valóban te vagy! Kezet nyújt neki. Öt, hat, hét éve már nem láttuk egymást. Kétszer annyi éve nem láttuk egymást. Most sem tudom, hogy még élsz-e, vagy másféle szférák felől közeledsz felém!?
    Élek, Halgato, élek! Pisti arcával megérinti az arcát. És ő elhiszi neki a csodát, habár olyan különös időben érkezett, és a furcsánál is furcsább a kinézete. Keskenyebb lett az arca, ráncosabb, mintha tíz, húsz, harminc éve nem látták volna egymást. Az érintése hideg volt, mintha a bőre alatt nem cigány vér folyt volna. Úgy van felöltözve, mintha a világ uránál kapott volna munkahelyet. Héé! Hohó! – csóválja a fejét Halgato. Hogyan is tudnám a számlámra írni a te arany dísztűdet a te mellkasodon, a nagy mellkasodon, a te nehéz mellkasodon – nézem és nézem – és a te műanyag fogaid!?
    Csendesen ülnek a fatörzsön és még mindig nézik egymást.
    Betüzelnék, ha volna megfelelő rőzsém – mondja Halgato.
    Mert melegedni csak akkor akarok, amikor éhes vagyok. Éhes pedig az utóbbi időben ritkán vagyok.
    Ej, jaj! – legyint Pista.
    És ez az ő nevezetes ejjaj-ozása az első, amelyet Halgato igazán felismer. Hogyan is gondoltál éppen rám? Már ennek is örülök. Hogyan is találtál meg? A Lacko roma faluról nem tudtak sokat mondani neked?
    Nem voltam a Lacko romában, – mondja Pisti suttogva.
    Nem voltál a Lacko roma faluban? Hogyan? Csak úgy közvetlenül jöttél? Onnét, ahol eddig voltál évekkel ezelőtt?
    Nem, Halgato – elsápadva elmosolyogja magát. Már régóta itt vagyok. Már régóta hallgatom a te hegedűdet. Már egészen tavasztól. Már egész télen. Már az egész ősz folyamán hallgatom – belesüpped – eh, jaj, nem az egész ősz folyamán. De amikor elkezdett hullani a gesztenye, már valóban itt voltam.
    Halgato nem érti. Feláll. Hogyan? – kérdezi. Hogy az Istenit annak, aki bolondot csinál belőlünk, cigányokból? Már ősszel jöttél, és nem voltál a Lacko roma faluban? Hallgattad az én muzsikámat, és nem jelentkeztél? Héé! Még nem is jelentkeztél, fekete gyerek, még nem is fingottál az én muzsikámra, te szarság, te!
    Építkeztem! – mondja Pistának. Esőben és hóban építkeztem. Éjjel-nappal építkeztem. Állandóan építkeztem. Csak hajnal felé mentem el néha a sásba. És akkor a te muzsikád erőt adott nekem, hogy reggel újra elkezdhessem az építkezést.
    Építkeztem, építkeztem, építkeztem! – körbetáncolja Halgato. Mit építettél? Na és mit építettél – te cigányivadék!
    Villát építettem ott a Nagyfaluban! – Fölemeli a hangját.
    Nagy villát. Széles villát. Magas villát. Hatalmas villát.
    No! – köp egyet Halgato. Most már minden világos előttem! Most már minden világos! Vágjon agyon az az átkozott mennydörgő mennykő, most már mindent megértettem, minden világos ezzel kapcsolatosan.
    Már egész reggel vele van.
    Még az ajkát sem rándítja meg, nem szól hozzá egy szót sem.
    Pisti mégis ott ül egész idő alatt a kihűlt tábortűznél. Egyenesen és kiegyensúlyozottan ül, úgy, mint máshol. És tudja, hogy Halgato éppen most gondolkozik az ő nem éppen szép sorsáról. Hogy gondolatban ölje meg. Hiszen megöli őt mindig, amikor különösen gyűlöli vagy amikor különösen szereti. Ma egy ilyen nap van, amikor egyszerre gyűlöli és szereti.
    A reggel pedig nagy, egyre nagyobb.
    A látóhatáron lebeg a nagy nap és átrepülnek rajta a nagy madarak.
    Eljött az ideje azoknak a történeteknek, amelyek nagy árnyékokat rejtenek.

Zágorec-Csuka Judit fordítása