Taja Kramberger

Lehetünk-e még egyszer

(Részlet)

            Zajtalanul lépek a versbe
a bejárat magas portálja elutasítja a reggel vázát
az ágyamban,
            vajon te is?
A kesztyűs csésze, amely a leveled olvassa,
felsóhajt. Látod a leheletét a levegőben, ami
beszélgetni szeretne a kosárban lévő kiflikkel?
És ezek még alszanak. Még minden alszik.
            amellett, amit szüntelenül és
            kitartóan suttognak kurziválva.

Az éjszaka, mint a tegnapi, csöndben csúszik a torkomon,
minden szó ellenére, negyedszázados hallgatás,
ilyen ferde látomások miatt:
mennyire félig mondottak a következetesség
látszólagos arányai. A vonalak párhuzamossága egy pillanat
alatt eloszlik, mikor egy láthatatlan kéz
másfelé állítja a mosoly váltóit.
Tekinteted: Nincs semmi az agyag térközében.
            És én pont ott vagyok. Hogyhogy nem látod?
            Valaki megbízott, hogy vigyázzak a kapcsolatokra.

A Slomškova 18-ban szinte Angliában vagyok.
            Emlékszel Angliára,
    Reading fölött az ég és
a felhők megelőztek minket,
            lépések lenyomatára a Portobellón,
            Paladino zenéjére a sötétben, amit nem hallottál?
Semmilyen esetlen kételyt sem ismerek be:
    a hangjegyek bűvös füstjelei, akár
        a Pentangle a Dranoutre-ban. Mint én,
én világosságot hordok a mellényzsebemben és az
ilyen parányi verseknek is örvendezem,
amik még hóekéznek és bukdácsolnak, elveszítik botjaikat.
Azért, mert
    a hó nedves, az ég csöndje színültig tele várakozással.
Néha megcsendülnek a görcsök,
hangsúlyosan és nyájasan,
úgy, ahogy Mario Ruppolo ejti ezeket a szavakat:
        Beatrice Russo.
    Az eső elönti az éjszakát, ki önti el az esőt?
Feketekávé, mint egy kisebb labrador,
egy fehér folt sincs, különben nem kaphat törzskönyvet:
    a te igényeid mindig olyan világosak voltak.
Én pedig,
én keverékebekkel játszadozom és színeket legeltetek
az arcodon villanypásztor nélkül.
Ismerem a választ, de azért szemem előtt
eltáncol a súlytalan lovasság:
    Lehetünk-e még egyszer?


    A vers közepén vagyok,
a ceruza elhúzza a kezem az örvény összhangzatába, ezek
a dúr akkordok,
    vajon te is?
Az elmondottak életöröme az álomban alakítja a hangot.
A legfinomabb elmozdulást a szem szájának sarkában lehet érzékelni.
A felvizezett tájak jószándékú csattanásai össszekeverik
a múlt és a jelen emlékezés résnyire nyitott lélegzetét:
    a borsőrlők csúnya fekete pontokat törnek,
    mákszemek fogcsikorgás közben.

A gyertya rekedt csöndje, amely a fehér falon bolyong,
eltörli a hosszú esőzés egész epikáját.
A hasított fa valójában nagylelkűbb a
teleíratlan szélmalomlapátnál: a felforrt vér
a sorok közé árad és megújul.

Tenyereden csúszom vissza a köldökömbe.
Ezer szemed van, amelyek átszúrnak rajtam, még akkor is, amikor
tekinteted más helyeken lengedez,
    mert ott is én vagyok. Én is látom a következő szereposztás
összes kis trombitáját, szólistákat, még a nagybőgő hasában.

(Reiman Judit fordítása)