Zdenko Huzjan

*

ismerem
az elrejtett tájakat,
a csodás utakat
az utolsó kőszirt csúcsáig,
ahol az éjszakák
örökösen bolyonganak

*

lehetséges, hogy az éjszakát felváltja a nappal,
hiszen kemény köveket raktam az égbolt boltívére,
és a felhőknek ajándékoztam a fiatal napokat
és az istennek a testemet

*

az erdők mélységéből érkezünk,
a hegyek mögül,
ahol a félénk fények élnek,
ahol ezerféle éjszaka rakott fészket
a megroppant csillagok néma lebegésében

*

a folyónál maradok, amikor esténként
a kék égbolt kivirágzik,
szorosan átölel,
hogy magával vigyen
a csillagok meleg karjaiba

*

az én versem dísze a kezemnek,
belehelyezem az éjszakába,
hogy az idő metszéspontján felriasszák
a napot és elvakítsák a szemet

*

elringatózom a hold örvényében,
az álmok félénk ölében,
kezeid fényében
az éjszaka apró lépéseibe
a végtelen égbolton

Biztatás

ahogy a virág,
az ablak a mára nyílik,
és nyugodtan bezárul éjszakára,
tenyérből tenyérbe;
a szerelem ideje ígérkezik, de
a mulandóságunk mégis
gondatlan lesben, üres tekintettel,
felébreszti bennünk a felfoghatatlan
halált.

a te időd

Csukott szemekkel is beleesel a csapdába,
mint az éjjeli lepke saját törtetésedbe temetkezve
saját életed apróságaira figyelsz mint
a vadász a fejekre, az idő négyszögű
gombolyagára szűkülve, amely
létrehozott téged, és átmászik rajtad,
mint egy hosszú hideg kígyó, amely
végigcsúszik üres kezeid mellett

a nápolyi

Megértem, hogy nem szereted a nápolyit a zsebedben,
azt is tudom, hogy érzékeny vagy, amikor a körmeiddel
karmolod a falat, s számodra az a legszebb, ha az ujjadra
húzhatod a gyűszűt és az ablak mellett varrogathatsz,
ez a te csendes otthonod.

Itt a hangok is hétköznapiak és nem ragad semmi,
nincsen semmi töredezettség, semmi kiabálás,
csak az élet és a halál, mint egy kellemes
utazás a vízen, amely folyamatosan bezárul,
zajok nélkül, karcolás nélkül.

(Zágorec-Csuka Judit fordításai)