Ivanka Hergold

Az éneklő diófa

    Amikor nagyanyánk férjhez ment, övé lett egy egész hegy.
    – Azt kezdesz vele, amit akarsz, ameddig a szem ellát, mostantul kezdve mind a tied – mondta neki nagyapánk, és mosolygott hozzá.
    Micsoda birtok volt! Pompás legelői akkorák, hogy ha hátratekintett szénagyűjtéskor az elvégzett munkára, az első boglyák közönséges kis vakondtúrásoknak látszottak. Erdei akkorák, hogy ha egyikmásik disznaja kiszökött az ólból, bottal üthette a nyomát, még jó, ha maga is el nem tévedt keresés közben. És gyümölcsösei oly bőtermőek, hogy gyümölcs mindig volt a háznál, kora nyártól az első hóig. Három forrásuk is volt, kettőben a két fia horgászgatott, mindegyik a magáéban, a harmadiknál meg, a domb tövében, a házuk állt. És roppant birtoka mellett volt nagyanyánknak még egy óriási vén diófája is, melynek lombjai közt éjjelnappal ott ücsörgött nagyapánk. Bizony nem tudta szegény nagyanyánk, mi a keserűbb, a zölddió héja-e vagy a puszta gondolat, hogy sikerüle lecsalogatni nagyapánkat a fáról ebben az életben; eddig még nem sikerült: pedig elmúlt a tél, amikor nagyapánk nélkül kellett befűteni a cserépkályhába, el a tavasz, amikor ki lehetett csapni a birkákat a zsenge hegyi legelőre, a nyár, amikor egymaga kaszálta le a szénát, és el az ősz is, amikor úgy érezte, hogy maga alá temeti a cséplésre váró búza nagyapánk nélkül!
    Hogy is történt, tépelődött magában nagyanyánk utóbb. Ha én azt tudnám! S hogy miért? És töprengett tovább szüntelenül, mit jelentsen ez, és, persze, mitévő legyen…
    Egyáltalán… elég kellemetlen volt az egész… Jöttek a szomszédok: Aggyisten, hogy s mint, szép időnk van, csak kitartson, hát a gazduram merre van?
    Mondja azt, hogy gazduram biz odafönt kuksol a diófán, harmonikázik, és esze ágában sincs többé lejönni onnan?
    Úgy történt, hogy egy szép napon egyszer csak eltűnt… Nagyanyánk éppen dagasztott… Egyszerűen kisétált az ajtón, nagyanyánknak még meg is fordult a fejében, hogy ez alighanem ő lehet, pedig igen halkan somfordált ki… Már javában rakta befelé a kenyeret a kemencébe, amikor a kisebbik fia megrántotta a kötényét:
    – Écsanyám, écsapánk fölmászott a diófára…
    – Eriggy mán – szidta a gyereket –, hisz az még akkó is morog, ha az asztalhoz kell leülni, nemhogy diófára mászni. Azt a fát két ember is alig éri át, majd pont a kurta lábú apátok… Miket nem beszélsz, te imposztor!
    Aztán berontott a konyhába a nagyobbik fiú is:
    – Gyüjjék, écsanyám, écsapánk fölmászott a diófára, ott kuksol és vigyorog.
    Nem, ez nem lehet igaz, mondta magában, kimegy, maga jár utána… Hát valóban, ott ült az öreg a diófa hegyében, látta a fapapucsa talpát meg a zöld nadrágját, és a vihogó hangját is jól hallotta:
    – Mindened megvan, asszony, ami a szíved vágya volt! Mi ketten kvittek vagyunk!
    Nagyanyánknak még a lélegzete is elállt, hogy mi ütött most egyszerre ebbe a félnótásba.
    – Mingyá kész a friss kenyér, gyere mán le, te! – kiáltott rá, merthogy igencsak dühös volt.
    – Mindened megvan – hajtogatta az öreg –, ami a szíved vágya. Mán én többet nem eszek a te friss kenyeredbül, meg a darakásádbul se, meg a más főztödbül se, és beszélni se fogok többet – mondta, aztán elkezdte nyekergetni a harmonikáját, és játszotta rajta attól kezdve éjjelnappal azt a két trallalát, amit tudott.
    Nagyanyánk továbbra is kijárt a diófa alá, ó, még sokáig kijárt, hónapokig, annyi mondanivalója volt nagyapánk számára. Elmondta vagy százszor, hogy naplopó, hogy soha életében nem is volt egyéb, s most már nem is lesz, hogy ilyen hitvány férjet még nem hordott a föld a hátán, és hogy nem is szereti már.
    – Annyi baj legyen – szólalt meg egyetlenegyszer nagyapánk.
    Mire nagyanyánk:
    – Hát segítetté szénát kaszáni egyszer is? Eszedbe se volt. Segítetté szénát szárítani? Egy fenét! Segítetté a disznókat hajkurászni az erdőben, vagy leölni valamelyiket? Nem biz a! Heverté a kuckóba, az ördög vinne el… Segítetté learatni a rozst? No, ugye! Csak nyekergetted ezt a vacak hermonikát, azt is oly gyalázatosan, hogy minden móvásasszony faképnél hagyott, magamra maradtam a sok munkával… Segítetté fölszántani? Vagy elvetni a hajdinát? Nem segítetté! Ültél a mogyoróbokor árnyékába, oszt törted a mogyorót… Leszedté te már életedben egyetlen körtét is, úgy, hogy ne magad etted vóna meg? Ugye, hogy nem! Két szál szalmát keresztbe nem tetté ebbe a házba – mondta most már szipogva –, minden rám maradt…
    Nagyapánk nem szólt semmit, csak préselte a harmonika fújtatóját.
    Nagyanyánk kezdetben gyapjút tömött a fülébe, meg a gyerekeknek is gyapjút tömött a fülébe, hogy ne hallják, s ne kelljen örökké arra gondolniuk, milyen elvetemült apjuk van.
    – Hát écsapánk merre van? – feledkezett meg magáról olykor valamelyik gyerek.
    – Eh – mondta ilyenkor nagyanyánk –, imádkozná érte inkább, te tökfej, hol a nyavalyába vóna, mint a diófán!
    És csak törte, törte a fejét, miért éppen őket veri a sors, hisz gazdagok is, mindenük megvan… Valami jel lehet, vagy mi, tépelődött erősen és szakadatlanul, mitévő legyen, már csak a gyerekek miatt is, mondta magában, ami engem illet, egy öreggel több vagy kevesebb a háznál… de a gyerekek… valamit csak kéne tenni.
    – Nektek kettőtöknek meg – intette a fiúkat –, semmi bámulnivalótok odafönt! Megértettétek? Az ott fönt a mumus, nem madár, és el ne járjon a szátok mások előtt, hogy hol az apátok!
    Nagyanyánk akkor még életerős, gömbölyded, szemrevaló asszony volt, nagyon bántotta a dolog. Mihaszna frátere! És épp velem történik ilyen! Miért éppen velem? Hiszen gyere csak le, te csirkefogó, majd megmutatom én neked! De hát ha egyszer nem jön!
    Álmatlanul hánykolódott az ágyában, fölverte a béreseket az istállóban, a cselédlányt a padláson, uszította a kutyákat, ugassák föl a diófán békésen szendergő nagyapát… Miért? Miért? Rohadt disznó, szidta dühösen, mert hogy nem férhetett hozzá, ó, te vadbarom, rágcsálta elkeseredetten a hajfonatát… És meggyújtatott minden gyertyát, minden petróleumlámpát a házban, majdcsak meglátja az a bitang, ahogy leföl járkál egy szál fehér rékliben a szobájában, a ház előtt, a diófa alatt… Nagyapánk azonban rá se hederített…
    Munka persze akadt bőven, s nagyanyánk dolgozott is feszt, a szolgákkal, a gyerekekkel együtt. És mindenük megvolt a házban, több is, mint amennyi kellett: egyre több és több gyümölcs rohadt meg szedetlenül, a birkák sántikálva várták be a telet, és nem volt aki megegye a temérdek mézet, amit a méhek hordtak össze egy odvas fába.
    Nem, nem adta fel mindjárt, azt nem lehet mondani… Előbb megpróbálta szépszerivel: odakészített neki egy kis rétest a fa alá, egy kis mézet, némi meleg gyapjúholmit télire, édeskörtét, sonkát, kolbászt… A zsémbelést is abbahagyta.
    – Nesze, vedd csak el, aztán gyere szépen haza, ne vacakójj mán!
    Nagyapánk azonban nem kért nagyanyánk jótéteményeiből, egy fia adományt el nem fogadott.
    Aztán egy hétig nem mozdult a diófa alól, és egyre hajtogatta:
    – Gyere mán le, no! Hogy éjjek így egy szál magamban, épkézláb ember mellett? És a két gyerekkel nem gondolsz, te istentelen?
    Nagyapánk azonban szemlátomást nem gondolt senkivel, csak harmonikázott, ha éppen nem aludt vagy énekelt.
    Egy napon magához szólította nagyanyánk a szolgákat:
    – Gyertek csak, üjjetek le, vegyetek kenyeret, meg ami jó falat van az asztalon – kínálgatta őket szívélyesen. A béresek meg a cselédlány ettekittak derekasan. Nagyanyánk meg tettvett a konyhában, ne lássák, milyen nehezére esik az egész.
    – Ide figyejjetek, emberek – szólalt meg aztán mégis –, vane olyan köztetek, aki ne akarna meggazdagodni? Ugye nincs! Nahát, én ezt az egész hegyet odaadom annak, aki lehozza az uramat a diófáról, élve, persze, tuggyátok, milyen a falu nyelve, fiatal vagyok még, itt az ember heje mellettem, ha másér nem, madárijesztőnek, nem igaz? Élve, épkézláb lehozzátok nekem, és gazdaggá teszlek benneteket!
    A béresekben meg a cselédlányban megpezsdült a tettvágy. Hiába no, egy hegy az nem akármi! Sokáig tanakodtak, az egyik ezzel hozakodott elő, a másik azzal, végül oda lyukadtak ki, hogy nem volna rossz próbát tenni valami helyre fehérnéppel… Jó, meg kell adni, a nacsasszony igazán gyönyörű, és kívánatos is, persze, de ki tudja, hátha megváltozott a gusztusa az öregnek, mióta odafönn tanyázik a diófán… Mindenesetre nem árt megpróbálni… nem igaz?
    A béresek meg a cselédlány akkora tüzet raktak, hogy csak no! Fogadtak egy botcsinálta zenészt, az húzta a talpalávalót, volt ott malac meg báránysütés, eszemiszom, nótaszó…
    Nagyapánk oda se bajszolt.
    – No, nacsasszony – mondták akkor nagyanyánknak –, mennyék be most kelmed a házba, mi pedig megtesszük, amit tehetünk.
    Nagyanyánk alaposan kicsípte magát az estére, így hát szomorúan vonult be a házba és sírva nézte az ablakból, mire mennek a béresek meg a cselédlány a nagy furfangjukkal.
    Akkor a legszebbik lánynak le kellett vetkőznie. Meztelenül ugrándozott a tűz körül, de nagyapánk pillantásra sem méltatta. Szótlanul ücsörgött fent a fán és elelszundított időnként.
    Nagyanyánknak rég volt ilyen jó álma. No, mondogatta magában, csak túljártam az eszén, nem lehet engem csak úgy… Reggel aztán leforrázva tapasztalta, hogy nagyapánknak esze ágában sem volt lejönni, bármily hízelgő véleménye volt is nagyanyánknak önmagáról. Dúltfúlt mérgében, leföl viharzott a házban, a pincében, belekötött az élő fába is, nem csoda, hogy egy idő után sorra elhagyta minden bérese és szolgálója.
    Időközben a gyerekek is fölcseperedtek valamelyest.
    – Ide figyejjetek – mondta nekik nagyanyánk egy este, míg a kályha körül üldögéltek –, láttyátok magatok is, hogy nem boldogulok egyedül. Nincs más hátra, nektek kéne lecsalogatnotok apátokat, az ő kölykei vónátok tán, ha jól tudom… Mindenki itt hagyott, a szomszédok kinevetnek bennünket, hogy a ház ura a diófán lakozik, apátlan árva lesz mindkettőtökből, ha ki nem tanáltok valamit… – Felsóhajtott… – Mintha kezdene már egészen madár formájúvá lenni, figyeltétek? Levegőn él, meg dión az ördögfajzatja…Ti meg, ha sast, karvalyt vagy kányát le tuttok ütni a fárú, csak le tuggyátok apátokat is? A ti apátok, nem? Megölni azér nem kell, azt azér nem, vigyázzatok, hogy annyira amennyire, de épségben maraggyon!
    – Vigyázunk, écsanyám, vigyázunk – ígérték meg a fiúk, aztán napokon, éjszakákon át tanakodtak erőst, hogy kéne lecsalni az apjukat a diófáról.
    – Écsanyám – döntöttek végül néhány nap elmúltával –, legjobb lesz, ha kelmed most egy pár napra elmegy hazúról, majd mi elintézzük a dógot, ahogy kell, kelmedér, meg magunk végett is.
    És nagyanyánk valóban elment hazulról málnát meg gombát szedni.
    A két fiú kiment a diófa alá.
    Előbb komoly szóval próbálkoztak:
    – Écsapám – mondták –, nem láttya kend, hogy kezd neveccségessé lenni, gyüjjék mán le, az ég szerelmére!
    Odafentről semmi válasz.
    – Gyüjjék mán le – kérlelték sírva, merthogy gyerekek voltak még.
    Odafent most megszólalt a harmonika.
    – Écsapám – bömbölték immáron –, gyüjjék le, mer ha nem, hát mi ketten megöjjük kendet! – És bömböltek tovább, és taknyukat a nadrágjukba törölték.
    Megint semmi.
    – Tényleg megöjjük! – mondták, és igyekeztek szörnyű ijesztőknek hatni, hisz tudvalevő, hogy egy édesapát nem lehet csak úgy megölni.
    – Écsanyánk elmegy a háztú, a szomszédok meg csúfot űznek belőlünk, hogy azér nem megyünk egyrű a kettőre, mer écsapánk odafent kuksol a diófán… Hall kend bennünket, écsapám? – És sírtak, szipogtak és bömböltek odalent.
    Föntről egy kis szellő meg némi zeneszó jött csak.
    – Akkó pedig most kivágjuk a diófát – kakaskodtak a fiúk. A dió tudvalevően igen kemény fa, a gyerekek meg kicsik voltak még, nemigen boldogultak vele, épp csak belefűrészeltek egy kicsit a kérgébe.
    – Écsapám – kérlelték –, gyüjjék mán, écsapám, segíccsen kend kivágni ezt a diófát, amin kuksol…
    Az öreg jót nevetett odafönn, és ismét nyekergetni kezdte a harmonikáját.
    – Megájjon csak, megbánnya kend! Úgyse bírja sokáig, ne várjon kend ezentúl semmi jót tőlünk, egy jó szót nem kap, annyi szent. Mer mi ketten most elmegyünk a háztú… tuggya meg kend… viszünk magunkkal egy kis kenyeret meg húst, és világgá megyünk… Mongya meg kend écsanyánknak, hogy ne féjjen, nem halunk éhen… Hát akkó, Isten áldja… Most kvittek vagyunk.
    Azzal elmentek világgá.
    Amikor nagyanyánk megjött az erdőből, mindjárt látta, hogy tárvanyitva az egész ház, mint ünnepnap, meg azt is észrevette, hogy se kenyér, se hús, egy falat se. Sírva fakadt és keserű átkokat szórt nagyapánk fejére… Aztán az átkokból is kifogyott, kifogyott szegény a szóból is.
    De a diófáról erre sem jött válasz.
    És az udvart lassan fölverte a dudva.

    Valahogy ekkortájt történt, hogy egy térítő érkezett a környékre. Nagyanyánk nagyon megörült neki. Rajtam meg az öregen már úgyis csak a Jóisten tud segíteni, mondta, vagy valami jó misszionárius.
    Hatalmas templom volt, jókora rét körülötte, és az egész csak úgy feketéllett az emberektől.
    Nagyanyánk szépen kicsípte magát, s ilyesformán hamar a térítő színe elé kerülhetett.
    – Jó uram – kérlelte tisztelettel –, segíccsen rajtam!
    – Segítek, és a Jóisten is megsegít – mondta kegyesen a csuhás férfiú.
    – Nem tudom, látotte mán diófát, atyám – tért gyorsan a tárgyra nagyanyánk –, a diófa egy borzasztó nagy fa, és azon ücsörög immán évek óta az én hites uram, és nem akar legyünni egy istennek se, csak hermonikázik odafönn, és se eszik, se iszik, legalábbis úgy látom, és mégsem akar legyünni… Csaltuk már szép lánnyal, mindennel… Nem és nem… Fijaim, szógálóim sorra itt hagytak, mind elment a háztú, de az én uram csak nem jön le, segíccsen, atyám, ha egy mód van rá!
    – Megpróbálhatom – hangzott a válasz a csuklya mélyéből –, egy kissé valóban bonyolult az ügy, de megpróbálhatom. Tudja mit, öreganyám, holnap korán reggel fölkeresem magukat, aztán majd meglátjuk, mire megyünk…
    Nagyanyánk rohant haza, felsúrolta a konyhát, a bejárati lépcsőt, az egész házat, leszedte a pókhálót még az istálló eresze alól is, felsöpörte az udvart, és nem győzött mérgelődni, hogy így fölverte a dudva… Idejön ez az ember, s mindjárt meglátja, hányadán állunk… Ha egyszer ilyen elhagyatott ez az udvar, hogy várja el az ember, hogy csoda történjék benne?
    Másnap kora reggel valóban beállított a hittérítő.
    – Főzzön kend, öreganyám, egy jó kávét – mondta –, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk.
    Nagyanyánk főzött egy bögre jó árpakávét, közben elsírta, elmesélte, mi történt, hogy történt… Mindened megvan, ami szíved vágya volt, mondta neki az öreg…
    – Istenkém, mit akart ezzel? Fölmászott a fára, és mit neki, hogy más meg beleszakad a munkába… Fogta magát, föl a diófára… és mán évek óta nem lehet lecsalni… tuggya… És nem fogadott el tülem semmit: se kenyeret, se tejet, se italt, se gyümőcsöt, semmit… tuggya… és mégis megvan, megél odafönt valahogy… Csak hermonikázik és nem szól egy árva szót sem… Azt mán meséltem, ugye, hogy minden szógálóm itt hagyott, világgá mentek a gyerekek is, nem szívesen mondom, de mán jószág sincs a háznál, mutatóba sem… elbitangolt mind, esküszöm, még a macska meg a patkány, az egér is, egytül-egyig, atyám, én… én azt hiszem, nincs is mán teremtett lélek ebben a házban, csak jómagam…
    – No, no, azért ott még nem tartunk, öreganyám – mondta a hittérítő –, hát a Jóisten, odafönt? Róla megfeledkezik kelmed?
    – Igaz, igaz – pironkodott nagyanyánk –, hiszen dehogy is felejtkeznék én meg róla, ha egyszer lesegítené atyám onnan a diófáról az uramat.
    A hittérítő kilépett az udvarba.
    – Na, hol az a diófa? – kérdezte.
    – Ahun e, a lugas mögött – mutatta nagyanyánk.
    A diófa koronája dús zöldben pompázott, a hittérítő nem látott rajta senkit.
    – Tudja mit, öreganyám – mondta –, én bizony nem látok odafönt senkit.
    – Na hiszen, majd meghajja mingyárt – kuncogott nagyanyánk.
    A lombok közt azonban csak a szél neszezett.
    – Az csak a szél – mondta szigorúan a hittérítő. – Figyeljen, jóasszony, fontosabb dolgok is vannak ezen a földön a halálnál… Mikor halt meg az ura?
    – Dehogy halt az meg, atyám, odafönt kuksol a fa hegyiben, és egy istennek nem tudom lecsalni… Megtettem mán mindent, könyörögtem, fenyegetőztem, mindent, mindent, hiszen tuggya, világgá mentek a fijaim, a szógálóim, a jószág; nem láttya, hogy fölverte az udvart a gaz?
    – Márpedig én ott embert nem láthatok, ahol csak diófalomb van.
    – Na persze – adta meg magát nagyanyánk –, kegyelmed tanult ember, kegyelmed csak tuggya. Annyit azér megmondhatok, hogy ha most sem hajja, hogy vihog rajtunk odafönt, jobb, ha szedi is a sátorfáját.
    – Bizony én nem hallom – morogta a hittérítő, és szedte a sátorfáját.
    Kije maradt még nagyanyánknak, hogy íme, jószága, gyereke, mindenkije elhagyta?
    – Az apjukom – mondta magában –, nem maradt mán nekem senkim, csak az apjukom.
    És világosan hallotta a harmonikaszót a fáról.
    – Hogy lehecc ijen szégyentelen, hallode, hogy jelet sem adtál magadrul, mikor itt volt ez a hittérítő? Segíteni akart rajtunk, te meg úgy tettél, mintha itt se vónál! Nagyon szépen kérlek… – suttogta –, hallasz egyáltalán?
    – Hallak hát – mondta nagyapánk –, hogyne hallanálak!
    – Akkó elárulod végre, mibül élsz odafönt, ha egyszer semmit sem vagy hajlandó elfogadni tülem?
    A diófa azonban csak harmonikázott, és nagyanyánk nem tudta, táncra perdüljöne a gazos udvaron vagy menjen el aludni, merthogy nagyon belefáradt már az egészbe.
    Aztán mégis perdült néhányat az udvaron, de a gaz akkora volt már, hogy ettől is csak a bosszúsága nőtt.
    – Látod, te mihaszna – küldött egy szemrehányó pillantást a lombok közé –, mán táncolni se tudok.
    A diófa meg csak muzsikált, muzsikált.
    Aztán az történt, hogy nagyanyánk vetett még egykét dühös pillantást a diófára, majd beleköpött háromszor a markába: na, most megkapod a magadét, gondolta. Majd adok én a hermonikádnak!
    Azzal fogta a nyilat, amivel hajdan indiánosdit játszottak a gyerekekkel, és nekiszegezte a diófa koronájának. Erős asszony volt, megedzette a sok munka, úgy röppent ki a vessző a nyilából, akár a gondolat, s be, egyenest a lombok közé.
    A harmonika nyikkant egyet, hörgött kettőt, aztán tarka, madártollhoz hasonló foszlányok kezdtek hulldogálni a fáról a gyepre.
    – Oh – mondta nagyanyánk –, oh.

Szilágyi Károly fordítása