Jób

Lászlóffy Csaba drámai költeménye

    Őszintén szólva félve gondoltam arra, hogy írjak Jóbról. Jób ő, Jób vagyok, leszek én is, Jóbok vagyunk mindannyian, nyomorúságos teremtvények, kiszolgáltatott emberek. Mert amúgy is félek, szorongok, összecsukódom, zsugorodom, menekülök magamba, egyre inkább, és egyre erősebb, egyre kíméletlenebb ez az állapot, magával ragad a közömbösség, letargia tudatosan, tudattalan, hordozom súlyos teherként…birkózik velem, űz, hajt, kerget, ráncigál, leteper rögeszmésen, türelmetlenül, tudathasadásosan. Jóbok vagyunk, Jóbok szerencsétlenül: értelmesen, értelmetlenül saját hiábavalóságunk áldozataként: reménytelenül.
    De miért is ez az áldozat? Miért? Kiáltozom dörömbölve az egek falán, visszhangosan szitkozódva olykor. És a válasz…? És a válasz, Uram? …szólok összecsukolva. Uram, tehozzád fordulok lázadozva, makacsul reménykedve.
    Lászlóffy Csaba Jóbja zseniális mű. Szárnyaló drámai költemény. A halál fogalmával (rövid meghatározásával) indítja a drámát. „Minden lemondás egy darabka halál.” Így kezdődik a mű. A nagy mű. Mely talán a szerző kardinális summázata (a létről). Tökéletes szintézisként apoteózisokba hatalmasodva.
    „Isten művét vonnád kétségbe?! – kérdik tőlem.” Igen is, nem is. Hezitálva motyogom. Oh, nem, Uram. Csak Jób vagyok. Szerencsétlen. Mondom én. Mondhatná más. Mondhatná mindenki. Jóbok. A szimbólum, az örök gondolat. Tézis. Példa. Modell. Történetiség immár. Jelen, múlt, jövő… idő, időtlenség. A Jób-szindróma. (Hűség, alázat, lázadás, parancs…) Micsoda dialektikus axióma. Valamitől meg kell szabadulnom, Uram! Saját magamtól. Saját fekélyeimtől, saját sebeimtől, saját rákos sejtjeimtől, saját kínjaimtól. Katarzis? Tisztulás? A nagy, csodás (szemfényvesztő) metamorfózis? Testi és metafizikus állapotában?
    „Látszatra volt csupán bölcs Jób, amint / befészkelvén magát a hamudomb / közepébe, hogy kijátssza a kínt, / mely belülről mardosta puha, rongy / lelkét, vőn egy csillámló cserepet, / s mint eszement, ha nincs több szeretet, / véresre vakarta magát vele.”
    Milyen ember volt Jób? Ember, mint társai. Csupa vágy, bűn, fenség, romlottság, mohóság, kapzsiság, jóság…? Milyen ember Jób, „ha nincs több szeretet”? Csontváz immár az edomi Jób, tele fekéllyel, rajta, benne a rontás. Áporodott, mocskos, büdös, emberi formája olyan, mint azoké, akik Babilonból szabadulva alig vánszorogtak hazáig: élőhalottak, halottak. Barátai mondják, „visszavette kegyét az Úr”. Szerencsétlen Jób. Undok fekélyek virítanak rajta. „ (…) mintha / a Sátán ingerlésének engedve / ítélne el, s vakon szórod a hinta- / sorsra az átkot, a fogantatásod / és születésed napját se kíméled!” Elifáz, Bildád, Cofár port hintenek fejükre s az övére… „ (…) ti megtettetek / mindent, hogy rábírjátok Jóbot, ó, / az alázatra!… / Bűnbánó legyek? / Isten neki – de ne képmutató!”
    Képmutatás a Jóbság? Bűnbánó képmutatás. Képmutató bűnbánat?
    „Hét nap, hét éjjel, szótlanul, mogorván, / fejét köd ülte (felleg a hegy ormán)”
    Hogy kell dicsérni, elfogadni tökéletesnek (abszolútumnak) azt, „hol nincs határ / jó és gonosz közt.”
    Vádaskodás? Lázadás? Felelősségre vonás? Végső kétségbeesés. Kiábrándulás?…
    Keserű epe, haldokló agy: ő maga. Jób. És a többiek, Elifáz, Bildád, meg akarják menteni Jóbot. „Képes lennél perelni Ővele? / Ki vagy te! Még ha egy lehelete / volnál is annak, aki mindenek / Uraként bír téged és engemet, / s minden teremtményére gondja van!…” „… Jób, kár lesz / meddő, fojtott tüzedben elepedni. / Szállj magadba!” – így Elifáz. „Hová lett a türelmed s az eszed? / Ki vigasztalni tudtál másokat, / inteni jóra! – most zokon veszed / az égi jelt. Keveset vagy sokat / vétkeztek véreid?! Hát aszerint / jár büntetés…” – ez Bildád. És felel Jób: „Ő, ki hegyeket mozdít el, hogy észre / sem vesszük, vagy rászól a Napra: Ma / ne kelj föl, s elfüggönyözi az égbe / felejtett csillagoka” (Milyen gyönyörű kép!)
    „Ő maga / miért nem fordít egyet haragjában / a gondolatomon is? Vagy miért nem / teszi, hogy föl ne keljek?! A halálban / talán könnyebben felismerném vétkem. / De addig szemrehányást nem tehet / nekem, míg nem mutatkozik meg szemtől / szemben, s nem hallatja szavát…”
    Egyre erőteljesebb a kihívás, szinte Jób (az ember) parancsol, kényszerít, provokál. A bizonyosságot akarja. Bizonyosságot! Bizonyosságot! Őt! Urát! Az Istent! „(…) Céltábláddá tettél! / Vagdald szét szívemet, hogy legalább / ujjonghassak fájdalmamban. Neked cél / lehet a pusztítás; csak azt ne várd, / tőlem, hogy türtőztessem magamat.” „Kegyes bírám… De hol vagy? Se nyugat, / se kelet felől nem üzensz…”
    Egymásra hajigált fogalmak. Állítások, kérdések… Az akarat. A schöpferische Wille! A teremtő akarat. A megmenekülés, feloldozás, feloldódás. A végcél. Az origó és az ómega. Ha úgy tetszik, a pillanat és a végtelen…
    Felforrósodó szövegrészletek sodródó hevülete. „Kevély vagy: ez nyakadnak ékessége” – mondja Cofár előbicegve az árnyékból.
    Gúnyolják Jóbot. „Minap tapasztalám épp, hogy veszélybe / sodorsz mást is. Belecsacsogsz a csendbe, / addig fecsegsz, amíg a hitet el nem / némítod a lelkekben. (…) Levitézlett szellem!” Jób replikáz: „Most sem érzek / bűnbánatot?!”
    Valódi dialektusok. Szinte érezni, látni a színpadot, a valóságot. Az összeütközés egyre fokozódik. „(…) Nyújtsd ki hát Isten ellen / kezed, s mert nem tudsz egyebet, kiáltozd / tele az éjszakát!”
    A tragédia atmoszférája: csattannak a szavak, párbajoznak a gondolatok, mondatok. „(…) Az Isten elhagyott / s megbüntetett, holott nem voltam én / sem engedetlen, sem dölyfös-kemény.” „(…) Ki akadályozza meg / Őt, aki jobban átjár, mint a Nap?!”
    Hömpölyög a történet, a bibliai történet. Majd Jóbbal az álom játszik. Álmodik. „A fának ha levágják / ágát / ismét kihajt. Elég /a víznek illata /s rügyet fakaszt egy éjszaka. / Ámde kihajt-e még / a férfi teste, / lelke… ha / a halál megkereste? / Hol van ő, / az egek elmúlásáig sem / ébredő?! / Nem költetik föl, jaj, Úristen!…”
    És Jób megértette. „(…) leckéztetni csak / annak szabad, ki végtelenben ül, / ki ad, ha nem kérsz, s mikor kérsz, nem ad.” Meg azt is: „Nem felfogni, fogadni a csodát / (…) ez a legnehezebb.” „(…) Azé / az élet, a jövendő, aki hisz…” És Jób távol tartva a halált, élt 140 évig. …
    Jóbok akarunk lenni? Jóbok vagyunk? Jóbok lehetünk? Jóbnak lenni milyen nehéz!
    (Csaba, drága barátom… Jóbként sorsunk összeköttetett.)

Ébert Tibor