Bodó Györgyi a nevem és „Naputamon” rövidesen belépek a hetvenedik életévembe. Meglepő számomra. Gondolom, nagyon sokan csodálkozunk még folyamatosan az időben.
A második világháború készülődése idején születtem. Mire a három alsó osztályt kijártam, 1944-nél tartottunk, és féltem, hittem, rettegtem, játszottam, álmodoztam kilencévesen. Anyámmal és nagymamámmal éltem együtt – egy időre anyámat elszakították tőlem –, miután újra találkoztunk, megfellebbezhetetlenül hittem, ha fogom a kezüket, baj nem érheti őket, és ez megszabadított a félelemtől. Kicsi koromtól színész akartam lenni, tizenkét évesen előadást tartottam a hátsó udvarunkon a környező házak lakóinak. Belépődíjként pogácsát és más eleséget hoztak.
A legerősebb diktatúra éveiben jártam a Színművészeti Főiskolára, ahol egy – később elhíresült – pamfletben vállaltam szereplést. A szakmai közönség nagy tetszéssel honorálta az előadást. Utána számonkérés következett: „hogy vehettem részt ilyen szennyben?” „De hisz tetszett”, csodálkoztam. Lassan megfagyott körülöttem a levegő, már egy könnyed mozdulatot se tudtam tenni. Végezetül a kapun kívül rekedtem. Pályámat a Békés Megyei Jókai Színházban kezdtem. Utána a Kecskeméti Katona József Színház tagja lettem, Radó Vilmos atyai irányítása idején. Szép emlékek. Hat év után felszerződtem a Honvéd Művész Együtteshez, ahol több nagy sikerű előadás született (És állt a bál, John Reed, A világ teremtése, Hogy is volt?). Ez utóbbi nem nyerte el az akkori kultúrpolitika tetszését, és ennek következményei lettek.
Ekkor határoztam el, hogy a magam önálló útját járom. Felfedeztem magamnak egy csodálatos költőt: Szécsi Margitot. Összeállítottam egy estet A kötéltáncos vallomása címmel, két hangra, színpadi megvalósításban, díszletben, jelmezben. A másik hangra Déry Mária kolléganőmet kértem fel. Miután két előadás után külföldre távozott, újrakezdtem az egészet Fehér Ildikóval. Ezután megvalósítottunk ugyanebben a stílusban egy Nagy László-estet: Inkarnáció ezüstben. Majd Kormos István A Pincérfrakk uccai cicák című meséjét alkalmaztuk színpadra. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, mint háló nélkül az artisták. Végül a körülmények miatt egyedül vállaltam megszólalást, Kondor Béla írásaiból, címe: Darázskirály. Írásai olyan csodálatosak, mint képzőművészeti megszólalásai. Két fiam a műsorok mellett cseperedett fel, egyikük a filmszakmában dolgozik, a másik a Budapest Bábszínházban, és én a mai világban eltűnődöm, hogy hét éven keresztül kizárólag irodalomból tartottam el őket. Szabadon szólhattam a költészet ereje által, mert sok vers a cenzúra megkerülésével hangzott el, nyomtatásban nem jelenhettek meg.
Rengeteg utazás után, ötvenéves koromban leszerződtem a budapesti Arany János Színházhoz – hazaérkeztem. Itt kilenc évig, a színház megszűnéséig játszottam. Legkedvesebb szerepem a Nyugati Boszorkány volt az Ózból. Nagyon erős a gyerekekhez való kötődésem. Egy időben tanítottam is, és a legkisebb korosztályt kértem, mert a színjátszás taníthatóságában ugyan nemigen hiszek, de a legkisebbekben még benne él a természetes, ősi játékösztön, a kegyetlenségtől az abszurditásig. Csuda jó kis produkciók születtek. Az életben is a két legjobb partnerem a két unokám: Rozi és Dani.
Nagyjából ennyi a hetven év. Rövid vallomásom Szécsi Margit-idézettel zárom, mert hiszem, ami benne áll: „Hiszem, hogy az emberiségnek nem mindegy poézissal él, vagy pénzcsinálta muzsikával. S ha nem is hihetném s ha nem is kötelezne rá senki, akkor se tudok mást tenni. Álmodni teljes erővel és munkálni álmaimat.”
