Meg tudtam találni a magam útját. Szinte egész életemben azzal foglalkozhattam, ami már gyermekként érdekelt és megragadott.
Otthon sok könyv vett körül. Api már kisdiákként is könyvet vásárolt a zsebpénzéből. Később nekünk is. Hatodikban nőttem ki az ifjúsági irodalomból. Akkor még mindennap (szombaton is!) volt magyaróra, mégpedig ötvenperces. Abay tanár úr, mivel mindig rendesek voltunk, az óra utolsó részében felolvasta nekünk Jókai Új földesurát. Közben kanyarós lettem. Izgatott a történet, elkértem a könyvet, de nemcsak ezt olvastam el, hanem még vagy húsz Jókait. Izgalmas volt 1947-ban az 1952-ben játszódó A jövő század regényét olvasni.
Még hétévesen kerültek a kezembe Anyu egyetemi jegyzetei a sok térképjellel. Több se kellett. Nem autót, mozdonyt, katonákat rajzoltam, hanem térképeket. A Cholnoky-atlaszból pedig megismertem a világot. Hamarosan az is foglalkoztatni kezdett, hogy mi volt régebben ezeken a helyeken. Elérkeztem a történelemhez. A számomra hozzáférhető adatokból „megírtam” a balkáni államok újkori történetét (persze csak pár oldalon).
Aztán Nagymaminál, nagynénéméknél iskolai évkönyvekre és a Köznevelés egy-két számára bukkantam. Hatásukra kedvenc időtöltésem lett óraterveket és tantárgyfelosztásokat készíteni. Ezt évtizedekkel később igaziból folytathattam.
Közben egyre jobban tombolt, majd lezárult a második világháború. Aékebelinek tűnő világnak már 1943-ban vége volt, amikor Várszegi bácsi és Jancsi nem jöttek vissza a Dontól. Aövetkező tavasszal már a bombázók útját figyeltük a térképen. Neumann néniéket elvitték. És nemcsak őket. Egyre felkavaróbb híreket mondott be a BBC. A román átállás után naphosszat a végtelen menekültáradatot néztük. Karácsony után lettünk pincelakók, Budán. A ház légoltalmi parancsnoka egy idős zsidó mérnök volt. Megúsztuk a nyilasrazziát. Azt a pánikot is, hogy az egyik üzlethelyiségben tárolt lőszer robbanni fog. Január legvégén megjelent az első orosz katona, egyedül. Egy idős agglegény, az egyetlen, akit nyilasnak tartottak a házban, a nyakába borult és ömlengeni kezdett. A kozák barátságosan viselkedett; a későbbi oroszok már nem mind.
Tavasszal beállt a békesség, de az olyan volt, hogy Apit, mikor bejelentette a kisgazdapárt helyi szervezetének a megalakítását, őrizetbe vették. Tehát hamar kiderült, hogy 1944 rossz világa után egy újabb rossz világ jön. Hiába akartak mást az emberek, hiába volt annyi fiatal Szent Gellért vértanúságának a 900. évfordulóján is. És ott láttam először a bíborost, a néhány markáns személyiség egyikét. De az urnáknál nem lehetett dönteni, a hatalom Moszkváé volt. Nyomasztó élmények vésődtek belém a fordulat idejéből. De voltak csodálatosan bátor emberek. Magyartanárunk 1949 szeptemberében napokon át újra és újra eldörögte Vörösmarty sorait: „Neve: szolgálj és ne láss bért, / Neve: adj pénzt és ne tudd mért. / Neve: halj meg más javáért. / Neve szégyen, neve átok: / Ezzé lett magyar hazátok.” Aáziumba még bekerültem Petőfi rokonaként, egyetemre kitűnő bizonyítvánnyal sem. Mégis a családi életnek köszönhetően volt bennem belső tartás, akármit is dolgoztam, nyugodt voltam. Aztán szakmát tanultam, mert a szakmunkásokkal azokban az időkben sem tudtak csak úgy elbánni. 1956. október 23-án a Fő utcában dolgoztunk. Micsoda izgalom uralkodott! Másolták a követeléseket, aztán jöttek a felvonulók. A Bem téren, a Parlament előtt ott voltam. Otthon más hangulatot találtam, ők Gerő beszédét hallották. S egy más minőségű élet első jelei mögött szinte végig sötét volt a háttér. De mégis borzasztó volt a visszarendeződés durva, hazug és émelyítő voltával, mint például a forradalmi munkás-paraszt kormány stb., stb.! Velem közben az történt, hogy a forradalmat követő első időben, a sok tisztázatlanság közepette, bekerültem az egyetemre. Itt szövődött be a történelem, az irodalom és a tanítás mellé szoros érdeklődési körömbe a nyelvészet D. Bartha Katalin órái jóvoltából.
S 1961 óta tanítok, már negyvennegyedik tanéve. Először középiskolában, a Gömb utcában, majd huszonhat éve főiskolán, a Kiss János altábornagy utcában. Mellette megírtam azokat a témákat, amelyek jórészt diákkorom óta érlelődtek bennem. Csak egy kéziratom nincs még egyenesben. Munkám tehát a természetes életelemem. S kell-e ennél több? Ösztönzést pedig mindig kaptam a családtól, a tanítványoktól és a kollégáktól, a megkapott (ez is nagy szó) külső elismerésekből.
Ha munkahelyi vargabetűim nem is voltak, munkabeliek viszont igen. A történelemtől, amelyből doktoráltam, eltávolított a hetvenes években egyre fokozódó ideológiai nyomás. Programszerűen fordultam a nyelvészet felé, ahol szabadabb volt a terep. Még tankönyvet is írtam. A nyolcvanas évek második felében, szerencsés ösztönzésnek és a némileg változó légkörnek köszönhetően, megint visszataláltam a történelemhez, megszereztem a kandidatúrát. Azóta mindkettőt egyaránt művelem. Úgy érzem, mindkét stúdiumomban sokat köszönhetek a másiknak is.
Közben a reménynek csak pillanatai voltak. Az 1989. március 15-i tüntetés. Erdély segítése 1989 telén. De a nemzetrészek megerősítése helyett hamar lejátszották a változás játszmáját. Hogy ez a társadalom nagyon beteg, túlságosan is megetették a gulyáskommunizmus zsíros mócsingjaival, azt már az 1990-es választás megmutatta. Egy eszméi mellett kitartó társadalom a történelmi pártokra szavazott volna, s akkor azok talán erőre is kaptak volna. A szakterületemen a nemzeti alaptanterv elintézése volt vészjósló esemény akkor, amikor öntudatra, értékekre kellett volna rögtön szocializálni az új évjáratokat.
Bízzunk abban, hogy talán csak a felszín annyira zavaros, s mint a mi testületünkben is, más munkahelyeken is rendesen dolgoznak az emberek, s ha lassan is, csak talpra áll a Gondviselés jóvoltából az ország, a nemzet.
