Hetvenhez közel, de még innen, illő visszatekinteni a megtett életútra. Ha római polgár volnék (lettem volna), már hatvanéves koromtól, a hivatalos öregkor kezdetétől, öregnek (senex) számítanék, és jogot formálhatnék arra, hogy tagja legyek a vének tanácsának (senatus).
A XXI. században azonban nem divat öregnek lenni. 60-70-80 éves köpcös, kopasz(odó) fiatalemberek és hamiskásan viháncoló öreglányok a kortársaim. Mindenki elkeseredetten és fogcsikorgatva fiatal. A kötelezően egészséges életmódot választja, közben rémülten figyeli a vérnyomását, koleszterin- és vércukorszintjét. Ezek az öreg fiatalok haláluk órájáig bíznak abban, hogy ha nem is élnek örökké, de még jó néhány évet fognak eltölteni itt lenn, a földi lenniségben.
Én nem. Nem erre tanított az Élet (természetesen nagy kezdőbetűvel). Az első önálló, senki által nem sugalmazott vagy felügyelt mondatot kilenc és fél éves koromban írtam egy vadonatúj, német nyelvű zsebnaptárba, 1945. január 20-án a linzi teherpályaudvaron, iszonytató szőnyegbombázás után, amikor a légiriadót lefújták és a kiterített halottakra meszet szórtak: „Máma bombát dobtak ránk, de nem talált.” Igen, a kétszáz tengelyes szerelvény, tele menekültekkel, több helyen telitalálatot kapott, de minket „nem talált” [el a bomba], ahogy nyiladozó értelmem esetlen tömörséggel megörökítette az eseményt. Ma olvasva a suta megfogalmazást, kicsit olyannak tűnik, mintha egy sportesemény ellenszurkolója lettem volna, némi kárörömmel eltelve, hogy „nem talált” célba a ránk dobott bomba. Életem első, írásban megörökített eseményének az emléke azonban a tudat mélyebb régióiban bujkált egész életemben. Nem tudtam, de radioaktív hatóanyagként viselkedett. Egész felnőtt életemben a halálfélelem gyötört, vártam a bombát, ami majd „talál”. Mindez akkor tudatosult bennem végleg, amikor a kiadásra szánt naplómat olvasgattam. Nevetségesen sok benne a kicsinyhitűség, hogy ezt vagy azt már úgysem érem meg.
Ám így is elég sok mindent megértem. Megértem, hogy orosz katonák önfeledten járták a guggolóst, harsányan rikoltozva: „Vojna kaput! Vojna kaput!” Ez e mondat, bár nem magyarul hangzott el, nekem mégis tetszett, mi tagadás, még ma is tetszik. Megértem, hogy megnyertük a széncsatát, de megettük az aranytojást tojó tyúkot; hogy csillaghullás közben teli szájjal kiabáltuk: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”. Hogy egy miniszterelnök akkor hajnalban, fáradt, de nem elgyötört hangon bejelentette: „Csapataink harcban állnak”. Majd később mint már csak volt miniszterelnök, állhatatos eltökéltséggel kijelentette: „Kegyelmet nem kérek!”.
Megértem továbbá, hogy akkor, november vége felé ráébredtem, nekem semmi keresnivalóm nincs ebben az országban, jobb, ha elmegyek innen. Azt mondja erre az egyik nőnemű évfolyamtársam elszánt, égszínkék szemekkel: „Akkor én is!” És megértem, hogy kitartott mellettem. Megértem, hogy a londoni egyetemen a vizsgabizottság elnöke, egy öreg, színét és visszáját is látó, román emigráns professzor döcögős angol kiejtéssel azt mondja útravalóul: „Nézze, fiatalember, most, hogy sikeresen megvédte a PhD disszertációját, gondoljon arra, hogy ezt soha senki el nem veheti magától!” Megértem, hogy Kaliforniában azt kiabálták a diákjaim: „Make love, not war!”, meg azt is, hogy a magyar határon a vámos, angolból fordított magyar irodalomtörténetem kéziratát lapozgatva, csodálkozva megkérdezte: „Maga ott kint is ilyesmikkel foglalkozik?”
Megértem, hogy 41 éves koromban végre magyarul is könyvem jelent meg, hogy 51 éves koromban magyar diákokat magyarul is taníthattam, hogy hatvanéves koromban egy magyar egyetem díszdoktorrá avatott.
Azt is megértem, hogy a Londonban zsebre vágott útlevelemet csak Hegyeshalomnál kell előkotorni, de ott se nagyon néz bele az unott arcú hivatalnok.
Azt szeretném még megérni, hogy Londonban is euró legyen a zsebemben, ne angol font, s euróval fizethessek Pesten a Centrál kávéházban is, ne csak Párizsban a Prokoppnál.
De először is, természetesen, a hetvenet kell megérni. Csak aztán lehet hetvenkedni.
