Korunk Noé-bárkája. Gyakran előfordul, hogy „szürke” embereknek igen színes az életrajzuk, eminens egyéniségeknek pedig inkább szürke. Egykori zeneszerzéstanárom, Szervánszky Endre az ezzel kapcsolatos kérdésre a következőképpen válaszolt: „Nem történt semmi különös; komponáltam, tanítottam.” Hogy ez az egyszerű mondat tartalmilag mit takar, azt a zeneileg tájékozottak és a tanítványok jól tudják. Számomra egész életemre meghatározó mindkettő… Ezért tehát inkább a személyemet foglalkoztató gondolatokról írok, amelyek – mivel zeneszerző és a Zeneakadémia tanára vagyok – többnyire a művészettel kapcsolatosak.
Az elidegenedés, elmagányosodás egyre nagyobb méreteket ölt, pedig talán még soha nem volt olyan fontos, mint ma, hogy tekintetünket a bennünket összekötő dolgok felé fordítsuk. A kérdések, gondok, amelyek manapság mindnyájunkat foglalkoztatnak, mindenütt hasonlóak, így ezek megoldásait is csak közösen találhatjuk meg.
Mélyen hiszek abban, hogy a művészetnek e tekintetben igen fontos szerepe van, jóllehet a látszat azt mutatja, hogy a művészet jelentősége a legtöbb ember életében, de még a művészet mellett elkötelezettek életében is, soha nem tapasztalt mélypontra jutott. Éppen ezért azok felelősségéről is szót ejtenék, akik pedagógusként vagy más módon művészettel foglalkoznak. Természetesen azokat a hatalmasságokat is ide sorolom, akik helyzetüknél fogva támogathatják vagy akadályozhatják a művészetet.
A XXI. század elején vagyunk. Az úgynevezett fejlődés az ígéret földje helyett létünk és kultúránk teljes összeomlásával fenyeget. Állatfajok tucatjai tűnnek el örökre Földünkről. A Schubert-dalok vándorára gondolva kérdezem: ki merne kirándulás közben az út menti patakból inni? Sőt: kérdezhetném ugyanezt a kutakkal kapcsolatban is… Vizeink, Földünk nagy része mérgezett. Az egyik csapdával szembeni védekezés újabb csapdába taszít bennünket. A védekezés során felhasznált és szervezetünkbe bekerülő vegyi anyagokra gondolok. Ezeknek mennyiségét az esetenkénti vagy sokaknál napi gyógyszerszedés még tovább növeli. Az óriási erdőterületek kipusztítása megváltoztatja a klímát. Sorolhatnám tovább „vívmányainkat”, ha azonban valakinek még fogalma van az élet igazi minőségéről, annak az előbbiekből egy is elég, hogy elborzadjon.
De mi lesz, ha érzékelésünknek ezt az utolsó, még figyelmeztető szikráját is elveszítjük? Úgy látszik ugyanis, hogy belső érzékelésünk teljes eltompulása felé haladunk. Agyunknak máris lényegében csak egyik fele működik igazán: az, amely a matériára, a mennyiségi és logikai összefüggésekre figyel. A másik félteke, amely a mindennapokon túlmutató, de azokra visszaható üzenetek megfejtésére hivatott, legjobb esetben félálomban van, ha ugyan sokaknál máris ki nem aludt… Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy csak egész lényünk harmonikus működése óv meg minket az életveszélyes túlzásoktól. Ahelyett azonban, hogy minden erőnkkel erre törekednénk, még az egyensúly megőrzését vagy megteremtését elősegíteni hivatott intézményeinket is áthatják a mennyiségi szempontok. Iskoláinkban javarészt ismeretanyag-átadás folyik ahelyett, hogy a dologgal való magasrendű kapcsolat kiépítésén fáradoznánk, jóllehet újra és újra kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy anélkül minden ismeretanyag, tudás használhatatlan, sőt gyakran káros.
Szunnyadó agyféltekénk tápláléka a művészet. Tápláljuk vele, talán még felvevőképes! Ébresszük fel újra a művészetek iránti igényt, amely régebben szinte minden emberben jelen volt! Ha nem így lett volna, miért születtek a népdalok? Miért faragta-díszítette botját a juhász? Miért festette ládáját, kapuját, szekrényét a legegyszerűbb ember is?… Ezekből a dalokból, mindennapi használati tárgyakból energia árad. Bátran merem állítani, hogy minden igazi műalkotás mágikus erőkoncentrátum. Általa feltöltődve felemelkedhetünk azokba a régiókba, ahol létünk titkai, létünk értelme megvilágítást nyernek. Egyszóval: a művészet az a létra, amelyen az istenekhez juthatunk. Nagyon sok gyötrő, a mindennapokat megkeserítő kérdésre ezekben a régiókban találjuk meg a választ. Ezeket a válaszokat logikai úton nem lehet kikényszeríteni, hanem csak megálmodni vagy a fantázia segítségével megidézni lehet.
Minden olyan törekvés, amely a művészet ápolását, azaz ezen keresztül az ember egyensúlyát célozza, szent és létfontosságú, feltétlen támogatást és szabad utat érdemel.
Meggyőződésem, hogy a művészet korunk „Noé-bárkája”.
Bízom benne, hogy még felkapaszkodhatunk rá.
