Az oroszlán jegyében születtem. Az élettől semmit sem tanultam, nagyjából még ma is könnyen átverhet bárki oroszláni hiúságomnak odavetett egy-két hízelgő gesztussal, de nem hiszem, hogy jobb érzés lenne számomra, ha a tanultak alapján gyanakvó lennék.
Gyerekkoromat és Budapest ostromát Zuglóban éltem át, anyai nagyszüleim szeretetét élvezve, miután anyám és apám elváltak. Nagyapám órásmester volt és titkon azt remélte, felismerve a kezem ügyességében rejlő lehetőségeket, hogy folytatni fogom az ő mesterségét. Játék gyanánt a javíthatatlan vekkerek alkatrészeiből öncélúan működő mobil szobrokat kreáltam, bár ez a műfaj még nem volt kitalálva. Általában jól eljátszottam minden kiszuperált tárggyal, igazi gyerekjátékot nemigen kaptam, de nem is éreztem hiányát.
Apámra, aki festőművész volt, egyáltalán nem is emlékszem, lehet, hogy soha nem is láttam, a háború befejezése előtt pár nappal meghalt. Párizsban tanult festeni, ahogy az illett, többször járt a Közel-Keleten, a Szentföldön, itthon pedig részt vett a Képzőművészeti Szalon kiállításain. Anyja halála után utolsó, 1944-ben festett önarcképét én örököltem. Így leírva úgy tűnik, hogy szomorúnak és szerencsétlennek éreztem magam, pedig ez nem igaz, sőt, ha meggondolom, inkább nagyon is szerencsés vagyok, amiért szüleim egyikével sem kerültem hálára kötelező függő viszonyba.
Volt egy nagy Bösendorfer zongoránk, nagyapám minden ebéd után eljátszotta rajta azt a két-három slágert, amit tudott, mielőtt odagörnyedt a munkaasztala fölé. Ekkor én vettem birtokba a hangszert, no nem játszottam rajta, ahhoz teljesen tehetségtelen voltam, hanem alákuporodtam és rajzoltam: az volt a műtermem. Mindenki csodálta, milyen ügyesen bánok a ceruzákkal. Persze a nagymamám nem túlzottan örült ezeknek a sikereknek, valószínűleg, mert erről apám jutott eszébe, aki élhetetlen volt, sohasem volt pénze. Unszolt, hogy menjek le az udvarra játszani, mint a többi normális gyerek – megpróbáltam, de a többiek csúfoltak, vertek. A nagymamám mindig szép tiszta ruhát adott rám, amire igyekeztem is vigyázni. Nyilván ez irritálta őket, csakúgy, mint engem, hogy ők koszosak, hangosak és durvák. Az iskolában is rendes voltam, illedelmes, de nagyon figyelmetlen. Állandóan rajzoltam vagy bámultam az ablakpárkányon ugráló verebeket. A tanító néni kérte a nagymamát, hogy vigyen el orvoshoz, mert ez így nincs rendben. Erre nem került sor, mert egyre gyakrabban szóltak a szirénák és hullottak a bombák. Karácsonykor már végleg lementünk az óvóhelyre. Örökkévalóságnak tűnt az ostromállapot, de végül túléltük. Az én veszteségem a karórám volt, amit akkor hozott a Jézuska, egy orosz pedig elzabrálta.
A háború után anyám második férje fogságba esett, ő pedig szült nekem egy féltestvért, akire vigyázni kellett, míg ő dolgozik, így hozzá költöztem Rákosfalvára. Általános iskolai tanulmányaimat ott folytattam pocsék tanulmányi osztályzatokkal. Minden évben pótvizsgáznom kellett. Tanulótársaim közé nem tudtam beilleszkedni, durván káromkodtak, verekedtek, csúzliztak és futballoztak. Én postagalambokat tenyésztettem. A galambok szerettek engem, befogadtak maguk közé, és én minden időmet velük töltöttem.
Aztán anyám férje visszatért a fogságból, engem felvettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, a galambjaimat fájó szívvel eladtam, és visszamentem valódi otthonomba, a nagyszüleimhez.
A gimnáziumban minden idők legjobb rajztanárához kerültem, Viski Balás Lászlóhoz, ráadásul egy legendás hírű, tehetséges társaságba.
Mi dacból is szerettük a dzsesszt, anyagi lehetőségeink függvényében jampecek is voltunk, minden tilalmat megszegtünk és szvingeltünk az egészre. Hiába voltak razziák és igazoltatások a zenés szórakozóhelyeken, mi dafke élveztük az éjszakai életet. Szegény jó nagymamám pedig egész éjjel várt és izgult, hogy ne essék semmi bajom. Néha megesett, hogy megtépve, véresen kerültem haza, szórakozásból is gyakran belém kötöttek. Nem fogtam fel tragikusan – megszoktam –, talán már sejtettem, hogy ennél sokkal nagyobb pofonokat is el kell majd viselnem, így például, hogy nem nyertem felvételt a főiskolára. Szűcs Pál grafikus nevére felfigyeltem, mert irigyei sokat emlegették. Felkerestem, hogy szeretnék nála tanulni. Kezdetben a telefonügyeletes voltam, aztán tablókat kapartam, ecseteket mostam, míg végre megengedte, hogy egyszínűre fessek nagy felületeket. Megtanultam szeretni a munkát, bármi is legyen a feladat. Nagyon sokat tanultam nála. Őszintén csodáltam, hallgattam történeteit a párizsi világkiállításról, Amerikáról, ahol ő járt és színpadon látta Fred Astaire-t táncolni, ismerte Karinthyt és Aba Novákot. Színesen és szemléltetően mesélt, sziporkázott. Közben esténként bejártam Szalatnyay Szepihez a Tisztiház képzőművész körébe rajzolni, ahol egy Kovács Béla nevű százados megkért, hogy segítsek neki a felkészülésben, mert felvételizni fog a főiskolára. A felvételin is segítettem neki, őt fel is vették, engem nem.
Megjött a behívóm Rétság Pf. 9001-hez. Az a hely maga volt a pokol, ahonnan egy év után megtörve, emberi roncsként helyeztek nem tényleges állományba.
Pénzt kellett keresnem, sok választásom nem volt, elhelyezkedtem mint segédmunkás. Nehéz gépalkatrészeket és egyéb koszos, ragacsos tárgyakat rakodtam vagonokból ki és be. Ha végre hazaértem, ülve elaludtam, de ha ágyba bújtam, se alhattam tovább négy óránál, mert hatra bent kellett lennem. Ez így ment, míg október 23-án kitört a forradalom. A tömegben megtaláltam a helyem, átértünk a Bem-szoborhoz, onnan a Parlamenthez. Együtt skandáltuk, hogy oltsák le a csillagot, végül teljes sötétség borult a térre, de a csillag tovább világított. Aztán szinte mindenki kezében ott égett a Szabad Nép. Felemelő látvány volt, míg élek, őrzöm az emlékét. A hangulat megérett a forradalomra. A Rádióhoz igyekeztünk, mire odaértem, már lőttek, a Rákóczi úton a néhai Intim presszó előtt katonák fegyvereket osztottak a dühödt tömegnek. Itt már senki sem tudta volna a szellemet visszaparancsolni a palackba, megkezdődött a Rádió ostroma. Én nem lövöldöztem, csak fényképeztem, amíg el nem fogyott a filmem. Aztán gyalog haza Zuglóba, hogy nagymamám ne izguljon. A házban kaptam egy fülest, hogy állítólag két „dekás” érdeklődött felőlem. Ettől megijedtem, és eltűntem otthonról. Egy barátomnál húztam meg magam remélve, majd mindenki arra gondol, hogy disszidáltam. Végül is mindegy, hogy ki mit gondolt, a lényeg, hogy megúsztam, sőt, amit már nem is reméltem – felvettek a főiskolára.
Első mesterem Pap Gyula volt, de a második évben saját kérésemre Hincz Gyulánál folytattam tanulmányaimat. Valamennyi tanévben jeles szakmai osztályzatot kaptam, ötödik évben egyedül érdemeltem ki a jelest az egész évfolyamban. 1963-ban kaptam művészoklevelet.
1964-ben a Fiatal Művészek Stúdiója szervezésében alkalmam volt kiutazni Olaszországba. Rómában felhívtam Amerigo Totot, hogy szeretném megismerni – ettől kezdve szoros barátság kötött egymáshoz.
Erről az utazásról festettem egy riportképet Cosmopolis címmel. Kiállítottam a Stúdió 64 kiállításon. Erről írta Frank János az ÉS-ben: „…ez lenne a magyar Pop Art? Kezdetnek nem rossz.” Volt ebben az évben még egy emlékezetes zártkörű kiállításom is az FMK-ban, egy rosszízű ankét kíséretében. Itt találkoztam először kortárs kollégáim gyűlöletes indulataival.
1965-ben a bécsi Europahausban rendezett nemzetközi kiállításon Lakner Lászlóval ketten képviseltük Magyarországot. Ekkor ismertem meg Ernst Fuchsot. Meghívott a következő évre, hogy az ő galériájában rendezzek kiállítást. Sajnos nem kaptam útlevelet, így azt sem tudtam meg soha, hogy ezzel mit vesztettem. Még mielőtt Bécsből hazautaztam, részt vettem Otto Mühl két happeningjén, és az ott készült fotóimat, valamint egyéb magammal hozott dokumentációkat megmutattam Erdély Miklósnak, aki nagyon lelkesen fogadta, hiszen ez a műfaj még teljesen friss volt. Ezen felbuzdulva megcsinálták Im memoriam Batu kán (Az ebéd) című happeningjüket. Az erről ismertté vált filmdokumentációt én készítettem, később az ítészek figyelmen kívül hagyták az én szerepemet, mintha ott se lettem volna.
