Visszatekintve most már lassan hetven év távlatából, nekem úgy tűnik, hogy mindig akkor hordott a sors a tenyerén, amikor a legkevésbé hittem a jövőben, amikor a legelkeseredettebb voltam. Leginkább talán 1957 tavaszán. Akkor már a londoni egyetem Westfield Kollégiumában laktam mint angolul tanuló, menekült magyar diák, aki, ha sikeresen leteszi júniusban az angol nyelvi vizsgát, elkezdheti ott a hároméves tanfolyamot az egyetemi diploma megszerzéséhez. A probléma csak az volt, hogy ezt német nyelvből kellett volna elnyernem. A németnek még gyermek- és ifjúkoromban háromszor is nekifutottam, de az alapszint után minden újrakezdés abbamaradt, eltűntek a tanárok, jött az orosztanulás, iskolák megszűntek és átalakultak, a gimnáziumba másfél évi késéssel vettek fel – ez volt az ötvenes évek embert edző, de tudást alig adó, oktatásnak csúfolt rendszere.
A felvételinek számító beszélgetésre a Londoni Egyetem központi épületében 1956. szilveszter délutánján került sor, és meg vagyok győződve róla, hogy a sikeres felvételit részben a molyette, szőrehullató, elképesztő nyúlbundámnak köszönhettem, amit egy menekülteket segélyző szervezet raktárában szemeltem ki magamnak, részben pedig az első szállásadó gazdám által rám erőltetett fodrászati beavatkozásnak, mely divatos fürtöket varázsolt homlokom köré. Cushing tanár úr elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha a magyar–történelem szakot, amit Szegeden hallgattam, abbahagyom, és nyelvekkel foglalkozom, mármint az angollal, amelynek elsajátítása alapvető követelmény a továbbtanuláshoz, és mondjuk a némettel, amivel azért mégiscsak megismerkedtem otthon. Ez a megoldás akkor nekem is tetszett, és így kerültem hamarosan a Westfield College-ba.
A tavasz 1957-ben korán köszöntött be, és a kollégium kertjében már februárban gyönyörködhettem az egész pázsitot elborító krókuszszőnyegben. Márciusban azonban megérkeztek az Északi-tenger felől fújó, csontig hatoló hideg böjti szelek, és ekkor már nem is Westfieldben laktam, hanem a központi egyetemi épület melletti diákszállóban, mert a kollégiumból a diákok hazamentek a hosszú húsvéti szünetre, és egymagamban nem maradhattam ott. A napok a diákszállóban jól teltek, öt percre volt a British Museum, amit alaposan felfedezhettem magamnak, meg a Courtauld Intézet csodálatos képtára, tele reprodukciókról ismert, de soha nem látott remekművekkel. Az esték azonban keményen megviseltek. A központi fűtést már kikapcsolták, dermesztő hideg volt szobámban, és csak a falba épített szekrény sarkában ülve, ott, ahol a meleg vizes csövek adtak valami meleget, tudtam a most ugyancsak hasznos bundába burkolózva meglenni. Az egyetemi könyvesboltban éppen kiárusításra kerülő könyvekből kiszemeltem magamnak D. H. Lawrence Sons and lovers című regényét, és azt olvasgattam szótár segítségével. Szótárral is alig ment, szűkös volt még nagyon az angol szókincsem, és ráadásul – amit akkor még nem is tudtam – a szöveg tele volt egyébként is nehezen érthető nyelvjárási kifejezésekkel. Mindenesetre, elegendőnek bizonyult a teljes elkeseredéshez, hogy az angol nyelvvizsgát nem fogom tudni sikeresen letenni. Ehhez járult még az a felfedezés is, hogy milyen magas szintű nyelvtudást követel meg Angliában egy egyetemi tanfolyam, és ráébredtem, hogy ha el is kezdhetem német nyelv- és irodalomtanulmányaimat októberben, csúfosan el fogok bukni minden vizsgámon. Miért jöttem ebbe a dermesztően hideg országba, mi lesz itt a sorsom egyetemi végzettség nélkül? Elhatároztam, hogy beszélek a kollégium igazgatónőjével, lehet-e szakot változtatnom.
Lehetett. Én a történelmet javasoltam, de óva intettek: ehhez latinból érettségi és az óangol nyelv ismerete szükséges. Mi lenne, ha egy alacsonyabb szintű német kurzus mellé felvenném a művészettörténetet? Örömmel. Így kerültem a ma már a XX. század elismerten legnagyobb angliai művészettörténész tanár, Nikolaus Pevsner keze alá.
A poroszos külsejű, tartózkodóan szigorú professzor az előadások alatt átszellemült: engedte, hogy mindent elsöprő lelkesedéssel együtt fedezzük fel a román stílusban épült templomok fenséges nyugalmát, a francia gótika égbe törő logikáját, az anglo-normannok pompaszeretetét, mely szinte azonnal bordakötegek nyalábjaival oldotta a gótikus tetőszerkezetek előírt rendjét vagy hihetetlen csipkehálót szőtt a perpendiculáris stílus visszafogott faldíszítése fölé. Arra tanított, hogy a művészettörténet nem más, mint egy csodálatos, örömteli felfedezés, utazás a múltba, mely egy életet kitölthet, egy életre való élményt adhat. Ha alázattal, megértési szándékkal közelítjük meg a műalkotást, a művész szándékát.
Ez adott nekem is egy életre való örömöt. Művészettörténetet csak néhány évig oktattam, egy művészettörténeti könyvtárat viszont, más szakmai feladatok mellett, vagy húsz évig vezettem. Mindvégig megadatott azonban a magánfelfedezések lehetősége, amellyel most már nem a középkor, hanem a modern művészet felé fordultam. Mi az, amit nekünk itt és most a művész mondani akar, ami egyéni kifejezési formában a mi adott világunkat jellemzi. Nemrég jegyezte meg egy régi ismerősöm, hogy írásaimból a szabadság árad. Mert nem kötötte meg kezem a kötelező tananyagok előkészítésének vagy az előmenetelhez szükséges publikálás kényszere. Azzal foglalkozhattam, amivel akartam, ami felkeltette érdeklődésem, aminek megértése izgatott. És ha éppen úgy döntöttem, megoszthattam felfedezésem olvasóimmal. Ezt, az egy életre szóló szellemi ajándékot adta nekem a sors, és akkor, amikor a legkevésbé hittem benne.
