Zsidó Ferenc

Macskajaj

    A néma borz című, frissen megjelent kötetem bemutatóján voltam a nyugati országrészben. A vártnál is több érdeklődő eljött, felolvastam a könyvből egy rövidebb novellát, aztán beszélgetni kezdtünk. Hogy miként születnek a történetek, hogy milyen írónak lenni, s hasonló csacskaságok. Örömmel válaszolgattam a kérdésekre, mert hiúságomnak jólesett, hogy én vagyok a középpont, hogy velem foglalkoznak, hogy érdeklem őket. A találkozó állófogadással, borozgatással folytatódott, kötetlen, laza cseverészéssel. Európai élményeimről meséltem, az emberek félkörben állva, érdeklődve hallgattak. Aztán, a harmadik pohár bor után anekdotázni kezdtünk, mindenki bekapcsolódott, nevetgéltünk, egymás szavába vágtunk. Valamivel később mellém oldalgott egy negyven év körüli, hígszürke szemű férfi, s fülembe súgta, hogy valamit föltétlenül el kell mesélnie nekem, de csakis nekem. Megütközve, kissé neheztelőn néztem rá, hogy miért sugdolózik, miért nem meséli el fennhangon, a társaságban, ha mesélnivalója van, miért akar félrevonni. Közeledését illetlenségnek, tolakodásnak véltem, így elutasítóan intettem, hogy nem látja, most nem alkalmas, talán később. Jó, várok, jelezte békítően. Ismét bekapcsolódtam a beszélgetésbe, abban a hiszemben, hogy sikerült leráznom az illetőt. Nem rajongtam különösebben az ilyenekért: valahányszor meglátnak egy írót, fontoskodva lecsapnak rá, előadnak valami gennyes, se eleje, se vége történetet, életüknek megrázó epizódját, azzal a felkiáltással, hogy ezt meg kellene írnia az író úrnak. A frász tört ki az efféle sztoriktól, többnyire kiszámítható, pitiáner családi tragédiácskák voltak, szirupos felhangokkal s világfájdalommal. Persze sosem próbáltam meg novellát fabrikálni belőlük, mi több, egy idő után igyekeztem az efféle meséltetések elől kitérni.
    Az est hosszúra nyúlt, a bor eszményien ízlett. A vendégek nagyobb része ekkorra természetesen már elszéledt, de néhányan, akikkel leginkább egymásra hangolódtunk, még ott maradtak. Éjféltájt alig tudtam rávenni magam a szedelőzködésre, hogy kimenjek az állomásra, a tizenkettő-negyvenes gyorsra. Nagy nehezen elbúcsúztam, kezet fogtam mindenkivel, aztán elindultam. A férfiról, aki korábban történetmondó szándékával zaklatott, teljesen megfeledkeztem, mert a velem borozgató szűkebb körben nem láttam. Így mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtem, amikor az egyik kapualjból kifordult utánam, hogy fiatalúr, a történet. Kelletlenül néztem vissza rá, erre immár aligha jut idő, mondtam fagyosan, sietek a vonatra. Nem baj, szólt állhatatosan, elkísérem, s addig elmondom. Nem tehettem mást, megadóan bólintottam, beletörődve sorsomba. Csak annyit kérek magától, sutyorogta máris, hogy mondjon véleményt. Nem kívánom, hogy megírja, tette hozzá nyomatékkal; hangjában érdekes módon némi kajánságot véltem fölfedezni.
    Nagy galambász vagyok, kedvenceim a postagalambok, vágott bele gyorsan a történetbe. Csak fajtiszta madaraim vannak, versenyekre is szoktam járni. Micsoda kellemes érzés, amikor az ember kiröpteti őket, s aztán nézi, mint eveznek az égen! S hát amikor visszaszállnak; rá a kezemre, a fejemre! Ők turbékolnak, én fütyörészek nekik. Többet ér ez minden beszélgetésnél!
    Ahogy baktattam mellette, szemem sarkából rásandítottam, s láttam, egészen beleéli magát a mesélésbe. Visszanézett rám, meg is állt egy pillanatra, sóhajtva. Tudja, egyedül élek, ez minden örömöm. Meg is látszik magán, gondoltam némi rosszindulattal. Néhány hete szörnyű tragédia történt, folytatta, azóta sem térek magamhoz. A szörnyű tragédia kifejezés hallatán borsózni kezdett a hátam. Tudja, a menyét. Az a galambok legfőbb ellensége. Gyönyörű, menyétbiztos dúcban tartom a galambjaimat, két méter magas oszlopokra van szerelve, nincs az a menyét, amelyik fel tud mászni arra. De azon a napon, én ökör, kipucoltam a piszkot a dúcból, s a létrát, amivel felmásztam, ott felejtettem nekitámasztva. Azon, csak azon kapaszkodhatott fel a menyét az éjszaka leple alatt. A röptető nyílás be volt reteszelve, éjszakára sosem hagyom nyitva. Ma sem értem, hogy tudta kinyitni, milyen démoni ravaszsággal! Aztán csak, gondolom, megállt a kijáratnál, s várta, hogy az álomból riasztott, megrémült, a sötétben összevissza verdeső galambok megpróbáljanak kiröpülni, s egyenként elharapta a nyakukat. Egyet sem hagyott életben! Egyet sem.
    Nem tudott meghatni a sztori. Kellemetlen dolog ugyan, egy egész dúcnyi galamb, de az ember kikesergi magát, s vesz új galambokat. Minek ekkora feneket keríteni a dolognak?
    Jól gondolja, folytatta rövidesen a férfi, mintha olvasna a gondolataimban, kikeseregtem magam, s vettem új galambokat. De bosszút akartam állni a menyéten! Van egy csapdám, a megáradt víz hozta évekkel ezelőtt, fennakadt a part menti fűzfagyökerek között; vadőr vethette meg valahol följebb, vidrát fogni, igazi kemény, fogas csapda volt. Na azt, egy darab húst téve rá, megvetettem egy este a dúc közelében. Gondoltam, ha a menyét arra jár – márpedig arra jár, mert ha egyszer megkóstolta a galambvért, akkor másodszor is visszatér –, feltétlenül felkapja a szagot, s rámegy. S akkor annyi a galambgyilkosnak! Lefeküdtem, de rövid, nyugtalan álom után megébredtem, rossz előérzettel. Valami azt súgta, történt valami a csapdánál. Kikászálódtam az ágyból, felgyújtottam a villanyt az udvaron, a biztonság kedvéért egy kisbaltát vettem magamhoz, s kiléptem a házból. Kétségbeesett, fájdalmas, hisztérikus nyávogást, vinnyogást hallottam a dúc felől. Meghűlt bennem a vér. Ez csak a macskám hangja lehet! De hisz direkt bezártam! Odasiettem a helyszínre, sajnos a menyét helyett valóban egy macskát fogott a csapda, de legalább nem az enyémet. Én ökör, szidtam magamat, hogy nem gondoltam a kódorgó bakmacskákra?! A szegény jószág már a végét járta; olyan szerencsétlenül nyúlt a hús után, hogy nemcsak a mellső lábát, hanem az egész felsőtestét elkapta a csapda. Vérben fetrengve vinnyogott. Ahogy meglátott, kétségbeesett, könyörgő miákolásba kezdett, hogy mentsem meg. Látszott, jóhiszemű házimacska, aki bízik az emberben, jó barátságban van vele, s azt reméli, hogy megszabadítom a gyötrelmektől. Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet. Szegény jószágot nem lehetett megmenteni, a vasfogak túlságosan összeroncsolták, tehát csak egyféleképpen segíthetek neki, ha megrövidítem szenvedését. Rövid tétovázás után odaléptem, s a balta fokával teljes erővel lesújtottam a fejére. Azt az értetlen, csodálkozó, szemrehányó tekintetet, mellyel halálában rám nézett, sosem fogom elfelejteni! Sem azt a hangot, amellyel a lelkét kilehelte. Alávaló gyilkosnak éreztem magam, tehetetlen dühömben sírva fakadtam. Gondatlanságom miatt elpusztultak a galambjaim, s lám, most ennek a szerencsétlen jószágnak is halálát okoztam. Pedig nem ezt akartam, higgye el, nem ezt! Azóta nem alszom jól, minden éjszaka megjelenik a macska álmomban, és rimánkodik, hogy mentsem meg. Fölötte pedig ott sivalkodnak a megriadt galambok. Én vigyorgok, és könyörtelenül lesújtok, hogy aztán nyomban felriadjak álmomból, izzadságtól csatakosan, hevesen dobogó szívvel. A sötétből a macska értetlen, fájdalmas tekintete világít rám. Szörnyű érzés, szörnyű! Tönkreteszi az életemet!
    Egyértelmű volt, hogy újraéli a történteket, szenved a felelevenített élményektől. Mégsem tudtam együttérezni vele. Látszik rajtad, gondoltam magamban fitymálóan, hogy nincs családod, nincs más fontos dolog, amivel törődj. Néhány galamb s egy macska, nagy dolog! Ennyitől lelki válságba kerülni: luxus.
    Ez nálam lelkiismereti kérdés, folytatta kisvártatva higgadtabban. Nemcsak az bánt, hogy közvetve én okoztam halálukat, hanem az is, hogy jót akartam, s rosszra fordult. Tehát nem elég a jó szándék, az igyekezet. Hisz most már hiába mondom, hogy nem kívántam a galambok vagy a macska halálát, én vagyok a hibás. Na, még csak ez a kis moralizálás hiányzott így éjfél után, gondoltam ironizálva. A továbbiakban csak nagyon hézagosan figyeltem mesélőmre, mert beérkeztünk az állomásra, s a jegyvásárlással voltam elfoglalva, így csak annyit értettem meg, hogy rövidesen pszichológushoz fordult, aki azt ajánlotta, mesélje el egy megértő jó barátnak az egészet, az együttérzés segíteni fog a feldolgozásban; de ő egyedül él, magányos, barátai nincsenek, ezért örült, amikor megtudta, hogy író-olvasó találkozó lesz, mert az írók fogékonyak a történetekre, s jobban ismerik az emberi lelket, mint mások.
    Már a peronon álltunk, elhallgatott, kurvára nem volt kedvem szólni semmit, de ő várakozón tekintett rám, mi a véleménye, kérdezte végül, de ekkor bejött a vonat, sajnálom, mondtam, hogy valamivel lerázzam magamról, s azzal felszálltam a szerelvényre. Az ablakból még egyszer visszanéztem rá, továbbra is kérdőn nézett rám, sajnálom, mondtam még egyszer, erőltetett mosollyal; nem tudtam, nem akartam semmi értelmeset kinyögni. A mozdony füttyentett, a szerelvény nagyot nyekkenve elindult. Mesélőm arckifejezése egyszerre megváltozott, harsányan, hetyke arckifejezéssel kiáltotta utánam, ne sajnálja, az egészből egy szó sem igaz, csak kitaláltam! Felcsaptam az ablakot, s szívemben a megleckéztetettek haragjával lehuppantam a helyemre.