nextepp béla

A csend dőre őrei

    Ülök a szobámban. Csendben, egyedül. Odakint a folyosón rendőrök jőnek. Hangosak, s kopogtatnak.
    Kívül, belül csupa csend vagyok.
    – A rendőrség van itt. Nyissa ki! – mondja az egyik, a másik meg csak kopogtat.
    Nem nyitom ki, mondom, de csak magamban. Kifelé még inkább hallgatok.
    A zsaruk összetanakodnak.
    – Lehet, hogy nincs itthon.
    – Vagy igen.
    – Mi?
    – Mi mi?
    – Mi igen!
    – Nem értem.
    – Mit?
    – Azt, hogy mi igen.
    – Nem mi vagyunk itthon, hanem ő.
    – S nem nyit ajtót?! Hé, maga, nyissa ki, ne szórakozzon, hallja, mert ha kinyitja, s bemegyünk, majd mi szórakozunk. Nyissa ki, hallja?
    Én hallom, de nem nyitom. Úgy teszek, mint aki nem hallja.
    – Hé! – mondja a kiabálós –, ne tegyen úgy, mint aki nem hallja! Hallja?
    – Lehet, hogy nem hallja.
    – Süket? Akkor intsünk neki.
    – Vagy nincs itthon.
    – Ezt már mondtam én is.
    – De én vagyok a főnök, nem?
    – De igen, főnök.
    Csörr, csörr, csörr, hát persze hogy a telefon. Nofene, most mi lesz – tűnődtem csendesen a sötétben.
    – Itthon van, főnök, hallom, hogy csörög!
    – Kussoljál már, a telefon szól. Ha kilencnél kevesebbet csörög, itthon van! Hat, hét, nyolc, kilenc…
    – Halló, itt nextepp és nem vagyok itthon. Vagy nem akarok beszélni. Ha úgy gondolod, a sípszó után hagyj üzenetet.
    – Főnök, ez hülyének néz minket! Azt mondja, hogy nincs itthon, kitaposom a szufláját! Nyissa ki!
    – Marha – mondja csendesen a főnök. – Jöjjön, menjünk! Nyomás, s egy szót se szóljon!
    – Figyelj, nextepp, ha nem vagy otthon, jó, de ha otthon vagy, s nincs minden rendben, ne nyiss ajtót, ha kopogtatnak! Nálam is jártak. Na cső.
    Ülök a szobámban. Csendben. Egyedül.