Mariusz Sieniewicz
A negyedik égbolt
(Részlet)
(…) A film általi beavatások e nosztalgikus szentélye előtt összegyűlt tömeg értelmezni próbálta a nap várható szenzációját. Többséget a nők alkottak, de jöttek férfiak, férjek, szurkolók és más ügyeletes kíváncsiskodók is szétnézni és körbejártatni a tekintetüket. A környező házakból érkezett gyerekhad a vita hangjait is túlkiabálva futkározott az emberek között. Dezodor és parfüm illata keveredett a június esti levegővel. A még gyerekes külsejű és korukhoz képest eltúlzottan hosszú lábú tini lányok miniszoknyában és harsány sminkben teljes közömbösséget színleltek, s közben flegmán rágóztak. Kifejezetten lazák voltak azokhoz az idegeskedő nőkhöz képest, akik gondosan vasalt kiskosztümben, vastagon bepúderozott arccal álldogáltak, noha így is, úgy is leolvasható volt a koruk – ahogy a smink alól átütöttek apró kis ráncaik és a hétköznapok egyhangú szürkesége. A fiatal lánykák szinte Barbie babáknak tűntek mellettük. Nem szánalom ez, isten ments! Zygmunt tiszteletet érzett ezek iránt az idősebb nők iránt, mivel viselkedésük dacos elkeseredettségében volt egyfajta heroizmus. Néhányan a gyereküket is magukkal hozták, nem tudni, azért-e, mert nem volt kire hagyni őket, talán mert a férjük megint berúgott; vagy mert azt remélték, hogy a gyerek a segítségükre lehet, noha köztudott, hogy manapság vagy család, vagy karrier. Mások nyugtalanul nézegették az órájukat, mintha azt számítgatnák, hogy az ember épp most issza le magát, miközben a gyerek meg egyedül van otthon. Hátul álltak a férfiak – ezzel létre is jött a tipikus felosztás. Mellkasukon keresztbe font kézzel élcelődtek, ki-kihúzogatva lábukat poros papucsukból. Egyikük-másikuk között japán gyártmányú felvevőkkel felszerelt riporterek köröztek, elsősorban a gyerekes trágárságokat a mikrofonba kiabáló gyerekhadtól kísérve. A riporterek láttán a tini lányoknak igencsak megeredt a nyelvük, az idősebbek viszont vagy meg sem szólaltak, vagy fülig vörösödve félrehúzódtak. Végül egy ilyen mindenre elszánt Olejnik1 odalépett Gólyához, és a szája elé tolta a mikrofont.
– Vajon a mai összejövetel változtat majd a nők helyzetén a munkaerőpiacon? – kérdezte gyors, magabiztos csicsergéssel, a kamera kivetítőjére pillantva közben.
Gólya meg, mintha nem mikrofont, hanem pisztolyt szegeztek volna neki. Trawkát nézte, miközben egyik lábáról a másikra lépkedett, és erősebben kezdte szorítani a kezében lévő husángot.
– Nem tudom – hangzott fel végül a kimerítő válasz.
– És mihez kell ez a husáng? – kérdezte ravaszkás, kétértelmű arckifejezést öltve.
– A többiek hangos nevetésben törtek ki.
– Na, Gólya, mondd meg a kisasszonynak, miért hoztad magaddal a megbeszélésre ezt a husángot – kérlelte illedelmesen Trawka.
– Hogy legyen mivel elhajtani a legyeket meg a japán gyártmányú mikrofonokat – válaszolta jámborul; és ezúttal határozott pillantást irányzott a riporternő negédes tekintetébe.
– És hogy legyen mivel megváltoztatni a nők helyzetét a munkaerőpiacon! – tette hozzá Zygmunt, közelebb hajolva a mikrofonhoz.
Negédeske megvonta a vállát, és gyorsan továbbfúrta magát az emberek között, újabb kérdéseket téve fel, nyomában a gyerekhad, az alkalomra lesve, hogy még egyszer legalább a mikrofonba kiabálhassa, hogy „segg”, „fasz”, „picsa”, aztán elrejtőzzön a tömegben.
Elérkezett a hat óra. A türelmetlenségtől hirtelen izgalom lett úrrá a nőkön – minden egyes szó, mozdulat, a ruha igazgatása a várakozás feszültségét jelezte. Pontosan úgy, mint annak idején, amikor a moziért rajongó gyereksereg várta a kasszanyitást, hogy megkapja végre a várva várt jegyet a Kereszteslovagokra vagy a Csillagok háborújára, illetve kigondolja, hogy miként is juthatna be a Szexmisszióra vagy a Nőstényfarkasra.
– Én úgy mennék be most is, mint annak idején, hátulról. Emlékeztek. Biztos, hogy a mai napig nem cserélték ki a zárat – merengett el Rubin.
– Eh, bemegyünk a hagyományos módon – legyintett Trawka.
No igen… bár az igazat megvallva nem annyira az olyanok, mint Zygmunt, Gólya vagy Rubin járultak hozzá a mozizás hanyatlásához, mivel az állam fizetett mindent…
– Elnézést, elnézést. Engedjenek át, kérem! – tolta félre Zygmuntot egy testes hölgyike, friss dauerrel a hajában, miközben próbált előrefurakodni.
– Jézusom, micsoda egy kredenc – szisszent fel Trawka.
…de ritkán fordult elő, hogy valamelyikük is fizetett a jegyért. Nemeczek anyja – azé a kis seggdugaszé a 2/c-ből, aki aztán mégiscsak kinőtte magát, és kiment Németországba, hirtelen felfedezett, új hazájába – jegyszedő volt. Rögtön a vetítés megkezdése után beengedte őket ingyé’. De ha ő nem volt, elég volt behelyezni a zárba egy szimpla drótot, olyan hagyományos csúzlihoz valót, és felhúzni. Az ajtó kinyílt, és szabad lett az út Jedi harcosai, Mechagodzilla, a Kereszteslovagok Ulrich von Jungingenje, Gamera teknősei, vagy éppen az első kétcsillagos pornóélmények előtt. Nincs itt min csodálkozni, a Nőstényfarkas az Nőstényfarkas, hogy az ember tényleg behugyozik a félelemtől. Csak egy baj van ezzel, hogy Zygmunt a mai napig nem tudja, mi történt e filmek első tíz percében, mivel csak ez után lehetett bemenni a terembe. Hogy ne keltsenek gyanút senkiben, az volt a kibúvójuk a jegyszedő előtt, hogy WC-re mennek vagy épp onnan jönnek vissza. Persze az elején a Filmhíradót adták, ezt ki kellett várni, mert a híradóra még jeggyel engedtek be.
Az ajtó előtt azonban nem a munkaköpenyes, mogorva jegyszedő jelent meg – mellzsebében az elmaradhatatlan zsebkendővel –, hanem a Zygmunt által korábban már látott, sötétített napszemüveges gorillák egyike, akinek láttára hirtelen mindenki elhallgatott.
– Ezt ismerem, asszem ez egy azok közül… – súgta oda Zygmuntnak döbbenten Trawka, s az inge ujját rángatta.
A férfi kivárt pár másodpercet, majd kezét a háta mögött összekulcsolva, nyugodtan, alig érezhető ridegséggel a hangjában beszélni kezdett:
– Kérek minden érdeklődő hölgyet, hogy készítse elő személyi igazolványát a bejelentett lakcímnél és a fényképpel ellátott résznél kinyitva. Először a nőket engedjük be, aztán a többieket. Mindenki elfoglalja a helyét, és türelmesen vár. Ez minden. – És el is tűnt az ajtó mögött.
A feszültség a tetőfokára hágott. A nők igyekeztek minél gyorsabban előkotorni táskájukból a szükséges dokumentumokat, s közben hangosan kommentálták a gorilla kimért eleganciáját. Egy gyerek elsírta magát, édesanyja zavartan próbálta nyugtatgatni. Rosszabb, mint a piacon. Pár pillanat elteltével az előbbi gorilla szélesre tárta az ajtót, és a tömeg betódult a terembe – egymáshoz préselődve, lökdösődve, egymás lábán taposva igyekezték túlkiabálni a másikat. Mindenki a legjobb helyet akarta elfoglalni.
A vetítőterem villámgyorsan megtelt. A színpad közepén egy már előre odakészített mikrofon állt, hátul, a félrehúzott függöny mögül pedig hatalmas vetítővászon fehérlett. Ez volt minden, semmiféle zöld posztós elnöki asztal vagy akár székek – semmi, ami a Belzekom cég igazgatójával tartandó megbeszélésre utalt volna. Zygmunt díszkíséretével együtt a hátsó sorok egyikében helyezkedett el, és mohó tekintettel kezdte végigmérni a régi, ismerős zugokat. Az átütő porszagon kívül semmi nem változott. A túlságosan lankásan a színpad felé ereszkedő széksorok, aminek következtében lépten-nyomon hol az egyik, hol a másik irányba kellett hajlongani, ha látni akartad a vetítővásznat; a keskeny karfák, hogy a szomszédoddal akaratlanul is átnyomakodtatok egymás térfelére, vagy épp ellenkezőleg – kitűnő lehetőséget biztosított arra, hogy szándékaid leleplezése nélkül érhess hozzá a melletted ülő lányhoz. A felhasadozott műbőr borítású, nyikorgó székek tollal és filccel telefirkálva, megörökítvén a nemi érintkezés és a káromkodások legkülönbözőbb változatait. A szörptől és egyéb folyadékoktól ragacsos foltok a padlón, amelyeknek eredetét jobb ma már nem firtatni. Az összekaristolt falak, itt-ott még megmaradt, szögnyomokkal teli barna furnérborítással. Na és persze a minden valamirevaló moziból nélkülözhetetlen, a fővilágosítás lekapcsolása után álmosan felizzó zöld lámpák, „Kijárat” felirattal.
– Kár a moziért – sóhajtott fel Rubin; aki, úgy tűnik, hasonló utat járt be gondolatban.
Mintha varázsütésre, a lámpák egyszerre csak elaludtak, s a nézőtér síri csöndbe burkolózott. Megfelelő pillanat, hogy a narrátor hangalámondásával megkezdődjön a vetítés: „Profil a mikrofonon, és a fekete függöny mögül, a vetítővászon jobb oldalán a színpadra lépett egy elegáns szabású öltönyt viselő fiatalember…” De se hangalámondás, se film. Csak úgy tűnhetett Zygmuntnak, úgy kellett hogy tűnjön. Önkéntelenül is a mellette ülő Gólyára pillantott, aki elégedetten helyeselt:
– Drogos, ránézésre látszik.
De nem is ez volt a lényeg. A sötétbe borult teremmel szemközt, teljes fényárban, ott állt Északi. Hátrafésült hajjal, tökéletesre szabott öltönyben, vigyázzba vágott lábbal igazgatta a mikrofont – Zygmunt egyből felismerte kelő tésztára emlékeztető kézfejéről és drogosan csillogó szeméről. Becsapva érezte magát. Nem is annyira Északi, mint inkább saját hite által, amely az után a bizonyos esős éjszaka után szinte bizonyossággá nőtt, bizonyossággá, hogy a négy égtáj jelet küld neki. Hívják őt, mert szükségük van a jelenlétére és részvételére. Ilyen jel kellett volna hogy legyen Északi! Hírnöknek kellett volna lennie! A bűvölet el nem illanó képe, a félelmet örömmé, a véletlent végzetté változtató megmenekítő… Lelke legmélyén azt remélte bátortalanul, hogy Északi egyesíti kettejüket az ég és a felhők szentsége által. Mindenki mástól elkülönülve, felesleges és hamis szavak nélkül. Mert csak a felhők és az északi égbolt jelentett valamit Zygmunt számára. És most itt, a gyermekkor mozijában egy egyszerű konferanszié, semmi több! Az ég küldötte helyett – egy milliomos csicskája, ócska kis értékpapírügynök, semmi más…
– Jó napot, hölgyeim és uraim! – szólalt meg bizalomkeltő hangon Északi, és közelebb húzta magához a mikrofont. – E mai kis összejövetelnek rendkívüli jelentősége van, s önök közül sokak számára fordulópont lesz eddigi életükben. Hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, milyen helyzetben van jelenleg az ország, sőt az egész világ, a kormány politikája pedig nem hangzik túl biztatóan… – itt lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Annál nagyobb öröm számomra, hogy bemutathatom önöknek a Belzekom céget, amely eltökélte, hogy befektet ebbe a szétesésnek indult öreg moziba, és az önök részvételével és segítségével fejlődőképes, modern céggé alakítja át. A mai nappal kezdődően birtokba vesszük a filmes káprázatok e skanzenjét, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk velük, s hogy hozzáfogjunk, igen, hölgyeim és uraim, hogy hozzáfogjunk végre terveink megvalósításához, hogy végre kezünkbe vegyük életünk és sorsunk irányítását. S tehetjük mindezt a Belzekom igazgatója, Edward Bela-Belowski úr jóvoltából, aki a Varsói Elektromos Művek egyszerű dolgozójaként kezdte karrierjét, ma pedig már egyike a legnagyobb megbecsülésnek örvendő üzletembereknek Lengyelországban.
Itt szünetet tartott, kivárva, amíg a teremben szinte érezhetővé válik a csend, majd hirtelen ritmusos tapsba kezdett. Erre a többiek is elkezdtek tapsolni, és a termet kitöltötte a Bela-Belowski elnök urat éltető hangos ováció, akinek híre ily módon megelőzte egyelőre csak várva várt megjelenését. Északi nem hagyta abba a tapsolást, így a továbbgerjesztett, felbátorított, örömteli tapsvihar – egyenletes ritmusba rendeződve – csak nőttön nőtt. Mindez jó néhány percig is eltartott.
– Köszönöm… Köszönöm, ilyen meleg fogadtatás csak hasznára válhat a hatékony együttműködésnek – Északi lecsendesítette a tapsot.
– Ekkora egy barmot. Meddig fogja még tépni a száját? – tette fel a költői kérdést, nem tudni, kinek, Rubin.
Hirtelen felállt Negédeske.
– Elnézést kérek – tartott jelentőségtejes szünetet, és tekintetét körbefuttatta a termen, úgy, hogy mindenki jól láthassa. – Érdekelt a Belzekomban külföldi tőke?
– Kérem, asszonyom – emelte fel gyorsan a kezét Északi –, a sajtótájékoztatót csak holnapra tervezzük. A mai megbeszélést cégünk jövendőbeli dolgozói számára tartjuk. Ugyanakkor szeretnék mindenkit megnyugtatni afelől, hogy a Belzekom teljes egészében lengyel tulajdonban lévő cég. Edward Bela-Belowski úr évente kiosztásra kerülő ösztöndíjat is létrehozott a művészi hajlamú lengyel gyerekek számára.
A riporternő ezt azonban már nem hallhatta, mert az egyik gorilla karon fogta, és – a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva Negédeske felháborodása, valamint a helyi médiát ért diszkrimináción való méltatlankodása iránt – szép nyugodtan kivezette őt a teremből.
– Furcsa is lenne, ha Lengyelországban nigériaiak számára hozna létre ilyet – jegyezte meg buzgón egy baseballsapkás nyugdíjas.
– De térjünk a tárgyra – vette vissza a szót csöppet sem csüggedve Északi. – A Belzekom cégben való elhelyezkedésnek két feltétele van. Az első: kizárólag tizennyolc és harmincöt év közötti hölgyek kerülhetnek alkalmazásba, a második: a helyi lakosság támogatása érdekében a kerületben, Zatorzén lakó hölgyeket kívánjuk előnyben részesíteni. Mindkettő megkerülhetetlen feltétel. Ami pedig a munka jellegét illeti, az alkalmazásba vett személyek mobiltelefonokat fognak összeszerelni. Nem nehéz, ugyanakkor megbízhatóságot és precizitást igénylő munka. Kész elemeket kell összeilleszteni az elektronikával a megfelelő minta alapján.
Északi szünetet tartott. Szembefordult a vetítővászonnal, s enyhén remegő kezeit a magasba emelve, mint valami varázsló, az egybegyűltekről szinte meg is feledkezve, elmélyült hangon beszélni kezdett:
– De már itt is van önök előtt, saját személyében, itt, Zatorzén, a mindannyiunk által várva várt, mindannyiunk által szeretett és tisztelt… – (itt Északi jelentőségteljesen elhallgatott) –, akitől kiindulva a kezdetét vette minden, akinek köszönhetően mi is megízlelhetjük a birtoklás édes zamatát – (itt Északi jelentőségteljesen felemelte a hangját) –, a Belzekom cég elnöke, Edward Bela-Belowski úr! – kiáltotta teljes erőből.
A reflektor kialudt, néhányan buzgón tapsolni kezdtek, de rögtön abba is hagyták. A nézőtéren halk nesz futott végig. A terem hátsó felén, amelyet aprócska ablak választott el a nézőtértől, kattogni kezdett a vetítőgép, és az ablakból vastag fénysáv lövellt ki, színes képpel terítve be a vetítővásznat.
– Te, mi most filmet nézni jöttünk, vagy mi? – derült fel Rubin. – Már csak a popcorn hiányzik.
A vetítővásznon feltűnt egy fekete, busa szemöldökű, mélyen ülő, ugyancsak koromfekete szemű, hatalmas, napbarnított férfiarc. „Jé, tényleg, Omar Sharif fénykorában” – futott át Zygmunt agyán, és finoman előrehajolt, hogy összenézzen Trawkával, aki viszont mélyen belesüppedt foteljébe, és összegombolyodva nézte a vetítővásznat. „Vagy talán a Sátán?” – idézte fel magában a szomszédasszonyok beszélgetését.
A kép mögül megszólalt egy hang – határozottan kellemes színezetű, mély, dörmögős bársonyossággal kevert basszus, amely érdekes kontrasztot alkotott a szavak tömörségével:
– Jó munka, jó kereset, csakúgy nekem, mint a hölgyeknek, ez az, ami számomra fontos. Holnaptól alkalmazásba veszek százhárom nőt. Kétnapos felkészítő tanfolyam, és kezdjük az összeszerelést. Kezdetnek nettó ezerhétszáz zloty körüli jövedelmet tartok elképzelhetőnek…
A teremben mély lélegzetvétel.
– … plusz természetesen kettős biztosítás…
– Túl fekete ez lengyelnek – szólalt meg újra öntudatosan a baseballsapkás nyugdíjas.
– „Túl fekete ez embernek” – helyesbített ironikusan, gondolatban Zygmunt.
– … valamint prémium, járulék és minden más jövedelempótlék, a cégemmel szemben tanúsított lojalitás és lelkiismeretesség függvényében. Ezenkívül mobiltelefon, a cég által fizetett előfizetéssel.
A teremben még mélyebb, hosszan tartó kilégzés.
– Munka hétfőtől péntekig, két műszakban. Reggel nyolctól délután négyig és délután öttől éjjel egyig. Minden dolgozóról külön, egyéni videokazetta készül. Azoktól a személyektől, akiknek nem felelnek meg ezek a feltételek, legjobb, ha most rögtön búcsút veszünk. Asszisztenseim rögtön hozzálátnak az adatfelvételhez, az eredményről az iroda előtt holnap kifüggesztett listáról értesülhetnek. Üdvözletemet küldöm a hölgyeknek, és remélem, hogy hamarosan újra találkozunk mind az én, mind az önök, mind pedig a cég számára megfelelő körülmények között. Viszontlátásra.
A kép eltűnt, a lámpák azon nyomban kigyulladtak, és a termen fojtott nesz hullámzott végig, akár egy futballstadionban. A nők összenéztek, de egyikük sem szánta el magát, hogy felálljon. Nem akarván nyilvánosan félbeszakítani a munkaerő-toborzás liturgiáját, csendesen kommentálták egymás közt az igazgató iménti szavait. Mindenekelőtt a magas jövedelem keltett nagy érdeklődést, amelyet a Belzekom kínált – ki látott már ilyet, ilyen sok pénzt kapni rögtön a legelején! Noha ez egyelőre csak áhított gyümölcs volt számukra, ám annál csábítóbb és zamatosabb.
A mikrofon előtt újra Északi jelent meg.
– Üdvözöljük tapssal a Belzekom elnökét, Edward Bela-Belowski urat! – biztatta lelkesült hangon a vele szemben ülőket.
És felhangzott a vastaps, noha már kevésbé ütemesen. Néhányan udvariasságból tapsoltak, mások az igazgatónak, megint mások pedig csak annak a bizonyos gyümölcsnek, így aztán kicsit egyenetlenre sikeredett.
– Most pedig – szólalt meg kisvártatva Északi – megkérem a hölgyeket, hogy sorakozzanak fel két oszlopban, és lépjenek fel egyesével a színpadra a személyi adatok felvétele céljából.
Északi mindkét oldalán egy-egy grafitszürke öltönyt viselő fiatalember jelent meg videokamerával a kezében. A nők határozatlansága láttán újbóli bátorítással próbálkozott:
– Csak bátran! Fáradjanak, kérem, az asszisztensekhez, és mutatkozzanak be szépen, egymás után.
Végül megmozdult egy fiatal nő – tulajdonképpen még kislány –, szőke haja lazán omlott a vállára, s húzta maga után – még szintén majdnem kislány – fekete hajú, copfos barátnőjét.
– Nagyszerű! A színpad másik oldalán pedig ehhez az asszisztenshez – vezényelt Északi a videokamerát géppuskaként maga előtt tartó gorillára mutatva.
És hát elkezdődött. A nők lassanként felsorakoztak két oszlopban. A lámpák újra kialudtak, és a vetítővásznon hirtelen feltűnt a szőke hajú lány, amint bátortalan mosollyal közeledik az őt filmező kamera felé. A hangszórókból halk párbeszéd foszlányait lehetett hallani: „Neve?” „Anna Krawczyk.” „Kora?” „Tizenkilenc év.” „Végzettsége?” „Most érettségiztem.” „Lakhelye?” „Itt lakom a közelben.” „Konkrétan?” „Kasprowicz utca hét, tizenkettes lakás.” „Kérem a személyi igazolványát!” A vetítővásznon felvillant a szőke lány fényképét és személyi adatait tartalmazó oldal, zörej – majd a következő, a bejelentett lakcímmel. A gorilla ekkor lejjebb irányította a kamerát, a lány kezét vette be vele. Az zavartan visszahúzta. „Ne húzd el!” – rendelkezett a gorilla. Tenyér, hosszú, vékony ujjak, gyöngyházfényű lakkal kifestett körmök. Egy pillanatra elhomályosult a kép, közelítés, ráélesítés – a tenyér most fehér, sovány pókra emlékeztetett, amint tanácstalanul rakosgatja ide-oda a lábait. „Szült már?” „Nem, csak nemrég ismerkedtünk meg a barátommal.” Még erősebb közelítés – kis felszakadt bőrdarab a mutatóujjon, aprócska anyajegy a tenyér külső oldalán. Feljebb – a kulcscsont finom vonala, a blúz alól kikandikáló vállpánt egy részlete, fül – kicsi, formás, pirosló fülkagylóval, fülbevaló nyoma. Váltás. A vádli karcsú íve, szőrpihék, akár száraz fűcsomók a parti fövenyen, barna szépségfolt a boka táján. Szandálba bújtatott lábfej.
A következőt. A következőt. A minősítés sajátos ritmusban zajlott. Izzadt, piros tenyér, rajta verejtékcseppek által barázdált vonalak, lerágott köröm a gyűrűsujjon. „Van gyereke?” (Fehér sebhely a csuklón, fekete pihék a felső ajak felett.) „Igen, van, most másodikos.” (Petyhüdt táskák a szem alatt, vastag festékréteg a rebegő szempillákon, szemöldök – ritkás, keskeny határvonal a szemhéj és az árkokkal szántott homlok között, combra feszülő kisnadrág, szégyenlős kézmozdulat.) „Legyen szíves nyugodtan állni!” (Lógó kézfej, rövid, puffadt ujjak, tovább a lábujjak.) „Hányszor szült már?” (Túl rövidre vágott körmök, rózsaszín szájceruzával egyenetlenül körberajzolt ajkak, elvakart heg az alkaron, a kisujjon beszakadt köröm.) „Szeret tévét nézni?” (Izmos, majdhogynem focistához illő vádli, erős, egészséges, a lábszárcsont határozottan kirajzolódó vonalával, választék fényes árka a fejtetőn, kettéváló gesztenyebarna hajtincsek, egy magányos ősz hajszál.) „Nagyon szeretném megkapni ezt a munkát.” (Verítékes homlok, ráncok rovátkái, kékesfekete borosta az ügyetlenül kiborotvált hónaljban.) „Hogyan szerezte ezt a sebhelyet?” (Varrat helye.) „De ha bekenem, nem fog látszani.”
A nézőtéren ülők – nem tudván levenni szemüket a látottakról – már-már perverz érdeklődéssel szemlélték a színpadon zajló eseményeket. A vetítővásznon hol az egyik, hol a másik oldalról érkező nők jelentek meg, körülöttük a sürgő-forgó Északi, különféle kérdésekkel. Kivette és betette a kazettákat, amelyek zörögve tűntek el a kamera belsejében. Minden nő számára külön kazetta. Érezhető izgalommal futkosott hol ide, hol oda, utasításokat adva az asszisztenseknek, hogy mit filmezzenek még, megköszönte a jelentkezőknek a közreműködést, és bátorító mozdulattal fordult a következőkhöz. A hosszú, egészen a szemközti falig húzódó sorban álló nők alakja beleolvadt a terem sötétjébe. Mindannyian nyugtalanul figyelték a vetítővásznat.
Az elefánt érdes bőrére emlékeztető apró ráncok a szem körül, kiszáradt fjordok rovátkái az ajkakon, szívként lüktető száj, pörsenés a nyakon – vörös atoll a bőr fehér vizén. „Szereti a virágokat?” (Haj alatt lüktető ér a halántékon, orr, belül fekete szőrsással bélelt csatorna.) „Három nyelvet beszélek.” „Ezt nem kérdeztem, hölgyem, kérem, álljon egyenesen!” (És újra az alhas oválisa, a fehérnemű csípő mentén kirajzolódó vonalával a szűk nadrág alatt. Három szeplő. Oltás helye a fedetlen vállon.)
– Na nem, ez felháborító, amit itt művelnek! Majd még elkezdünk vetkőzni is? – tört fel a terem mélyéről egy megbotránkozott női hang.
Kinyílt az ajtó, és az előcsarnok vakító fényében eltűnt egy sziluett. Északi hosszasan nézett a távolodó alak irányába, majd figyelmes pillantást vetett a nők oszlopára. Senki nem mozdult, senki nem távozott. A sor lassan kígyózott előre, a színpad felé.
– Várj meg, kisfiam, anyucit lefilmezik, és rögtön visszajön hozzád – simogatta meg kisfia fejét egy, a hajdani szépség nyomait magán viselő idősebb nő, majd fellépett a színpadra, és továbbhaladt a gorilla és a kamera fekete lencséjének irányába, amely ridegen mérte őt végig.
Néhány pillanattal később már látni lehetett a vetítővásznon a zavarban lévő, kétségbeesett nagy szemeket, egészen közelről. A nő hátrafordult gyermeke felé. „Kérem, ne idegeskedjen, és álljon nyugodtan!” A kép vándorolni kezdett lefelé. A mell gömbölyűsége, finoman, de jól láthatóan kirajzolódó mellbimbó. A gorilla még lejjebb engedte a kamerát, és hozzáérintette a nő melléhez. „Maga melltartót hord.” Az objektív mohón nyaldosta a meredező mellbimbót. „Kérem, uram… a kisfiam… ezt nem lehet.” Ám a kamera már majdhogynem beleharapott a mellébe, tologatta, nyomkodta föl-le. „Kérem, uram…” A kép hirtelen lejjebb ugrott. „Ebből nem lesz semmi.” (Has, fehér blúz krémszínű gombokkal.) „Hány éves maga, asszonyom?” (Lejjebb, és lejjebb, még ép és erős alhas, a csípő szűkületében megbúvó ágyék.) „Harmincöt.” (Most a nyak, fehér, rajta apró ráncok lánca, valamint a Szűzanya, aranyozott láncon.) „Asszonyom, maga hazudik. Maga öreg.” (Remegő ajkak, mint mielőtt felszakad a sírás.) „Nem, tényleg, tessék nekem elhinni. Harmincnégy éves vagyok.”
– Köszönjük, köszönjük szépen, asszonyom, ennyi elég is lesz – vonta félre őt Északi. – Tessék előrefáradni! Igen, ön, asszonyom. Igen, ide, nagyon jó.
– Erre mondják, hogy determináció, nem? – vetette oda Rubin. – Trawka, na mire vársz? Indulj, egy-kettő, úgysem láttalak még makroléptékben, ilyen részletességgel – kacagott fel, de ebben a kacagásban már volt valami beteges, piszkos és sötét, akárcsak Bela-Belowski busa szemöldökében.
Mert valóban obszcenitásnak volt tekinthető, ami a színpadon zajlott. A fizikalitás multimédiába bújtatott parádéja. Trawka zavartan hallgatott – s komoran előrehajtott feje alól lopva figyelte a történéseket. Zygmunt fészkelődni kezdett a székén – erre a többi szék is elkezdett nyikorogni, nemcsak az övé. Volt ebben valami pornográf jelleg, legalább annyira kínzó és elviselhetetlen, mint amennyire rejtett és kétértelmű. És ez a kevertség – némely nők szemérmessége, egyidejűleg mások közömbösségével vagy kihívó determináltságával.
– Miért? Miért? – kiáltott bele Zygmunt a sötétbe.
Miért így? S mint nyál a szájpadlás alatt, úgy gyülemlett fel szívében a pátosz. Mi a faszt érdekli ez őt?! Hiszen hozzá kellene szoknia, nevetnie rajta, nézni és figyelmen kívül hagyni az egészet. Ez csak a munkaerő-felvétel egy újabb formája – multimédiás szemfényvesztés, a női test audiovizuális megmunkálása. Nem, nem a testé – az emberi vágyaké. A kiszolgáltatottságot és hatalmat lemeztelenítő emberi nyomorúság kaszinója és szentélye egyben. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud – ez az alapelv felment mindent és mindenkit. Pénz, bank, számla, kihúzni elsejéig. A gondolatainkat megfertőző pénz tovább munkál álmainkban. Az elemi boldogság fantazmagóriája – adó, jövedelem, új rúzs, új ruha, cipő a gyereknek. A hétköznapok folyamatosan ismételt fantazmagóriája! A kurva életbe! Az ígéret kibaszott földje! Banalitás? Hogyne, mindenre ráragad, de könnyen leválik, kimosható, eltüntethető. Nincs ebben semmi új, semmi borzasztó, semmi nevetséges. Csak Kohelet2 kacagása. Mert valójában nem Rubin kacagott, hanem a napfényben gondtalanul sütkérező Kohelet. Bela-Belowski – a nők jótevője és kenyéradója, nyereségvibrátor és maszturbátor! Na és akkor? A banalitás, a nevetségesség árán is tudni kell vállalni, ismételve és a végsőkig kiáltva, hogy ez rossz, hogy ennek nem így kellene lennie! Miért nem kiáltott, nem reagált senki? Miért?
– A kurva életbe! – súgta oda Rubinnak.
– Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Ugyan már, nézd, mekkora picsa!
Tulajdonképpen ezek már nem nők voltak. Talán a színpad felé kígyózó sorban még igen, de a vetítővásznon már csak feldarabolt testek, pornografikus gyorsasággal megsemmisített és értelmüktől tudományos precizitással megfosztott testek. Gyorsaság. Gyorsaság. És precizitás. Éljen a XXI. század naturalizmusa! Éljen a kamera, a kazetta és a kép! Éljen! Éljen! – mert az ember nem is ember, a test nem is test… A nők megszűntek embernek lenni, a fejek átváltoztak szőrrel benőtt tökökké, különböző nyílásokkal, mint az amerikai töklámpásokon, a mell cickóvá, a fenék seggé, a combok feltornyosult húshegyekké, az ágyék picsává, a láb- és kézfejek félig holt póklábakká. A gorillák meg mindeközben szorgalmasan dolgoztak, további adatokkal gazdagítva az új ember kartotékját. Álljunk csak meg, hiszen Kohelet, parti föveny, napfürdőzés, mindez nem is annyira új, sőt épp ellenkezőleg. A kazetták nagy kupacokban halmozódtak fel a színpad mindkét oldalán. Északi futkosott, szökdösött, s kipirult arccal tette fel újabb meg újabb kérdéseit, választ nem is annyira várva rájuk. Valóság-show! Tovább, tovább, szépen sorban. Test, test, láb, láb, kéz, picsa, cickó… Szerv, ösztön, szervezet, műszer. Az ember mint szerveket tároló zsák! Az ember – modern demiurgoszok, multimédiás sámánok cserealkatrész-ládikája, akik kéjes vonaglások között idézik meg a részletek torz világát! A kezdet már nem Istené, nem a teremtés hét napjáé. A kezdet az elektronikus szembogár által villámgyorsan bekebelezett húsé, testé és bőré. Na és? Ül Zygmunt a jó, öreg moziban és nézi az új Szexmissziót – nem komédiát, inkább tragikomédiát. Nem lehet, hogy Zygmunt olyasvalamibe üti az orrát, amibe nem kéne? Mert könnyű, túl könnyű neki diagnózist felállítani a világról. Szavak és szavak, mondatok, nyelv alkotta világok…
Gólya hirtelen felugrott a helyéről, és levegő után kapkodva a kisfiúra mutatott, szájából pedig ijesztő, állati üvöltés tört elő, amely megremegtette az egész termet:
– Ez a gyerek halott!
Az emberek feléje fordultak és síri csend szállt alá. Trawka és Zygmunt megdöbbenten néztek barátjukra, akinek alakját a kamera szinte azonnal kiragadta és továbbította a vászonra. Kivörösödött szemek, összeszorított ajkak, remegő áll. Gólya elgyötört arcára hirtelen ráült az öregség.
– Ez a gyerek halott… – ismételte meg halkabban.
Ádám Andrea fordítása
© Wydawnictwo W.A.B., 2003
Minden jog fenntartva
Mariusz Sieniewicz (1972), Olsztynban élő prózaíró. A Warmiai-Mazuri Egyetemen végzett lengyel filológia szakon. 1995 és 2002 között az olsztyni Portret folyóirat főszerkesztője. Első regénye, a Dédanya 1999-ben jelent meg Olsztynban. Második regénye, A negyedik égbolt 2003-ban jelent meg a varsói WAB kiadónál, mint a társadalmilag elkötelezett fiatal lengyel próza egyik legígéretesebb alkotása. Írásai megjelentek német, litván, orosz és horvát nyelven.
1 Monika Olejnik, kritikai hozzáállásáról és elszántságáról elhíresült újságírónő és politikai közíró. Azok közé az újságírók közé tartozik, akikkel a közéleti személyiségek nem szívesen és némi félsszel találkoznak.
2 A Prédikátor, Ószövetség, A Prédikátor Könyve