Ahmet Oktay (1933–)

József Attila

Mosónő anyám! Pillanat
vagy, amelyben
fekete rózsa
reszket. Gézként
ittam föl éveken át
a belőled szivárgó sorsot.
Mint álmot, illatot
itatta föl a lelkem.
          Ki ismeri
az ölelés ősi
szégyenét és a csobogó
dühöt a könnyben? Éhes
fiadon kívül.
          Emlékszem most
is, pöröly véste
agyamba, mint széthulló
üvegcserepek hangja: Bögrédet
két kezedbe fogva ültél,
elmosolyodtál.
          Az első angyalt
látja meg így
a hívő?

A nappal dicsérete! A kert
dicsérete!
Az ágyások közt fut valaki
hogy letépje mellemről
az éjsötét pecsétet. Hej, régi
szerelmek! Melyiktek az
Márta vagy Flóra? Magas
hajnali ég, vagy mint
reggeli harmat
a levélen.
Ennyi volt csak.
Ennyire vágyott.
          De az őrület ölel,
mint egy folyó.
Megismerem! Az ősz
hangja: mintha
vér hullana. Lehullani kész
egy levél: Nagyon fáj.
Törött tükörben a nevelőszülőhöz
adott gyermek arca: Bánat
és rettenet
egész életedben: Nagyon fáj.

Évszak! Ontsd halottaidat,
töröld le a vért ajkaidról. Utas
hajol ki az ablakon, egy-egy
égdarab minden zsebkendő: Nagyon fáj.

Ölelj át, doktor. Legyél
ikertestvérem. Föld alatti
világomba vittelek
magammal. Lehullt a korhadó
ágról a kéreg.

Szakadék volt, együtt megtanultuk
minden új szó. Kísérteties
láttad, némelyik lélek.
          Osztozz!
Kiáltásom: A történelem
és az idő mélyéről
jön és szól
tehetetlen embertársához
          Találj rám,
doktor. Ím, fölvettem a tél
és a gyász színét.

Kegyetlen nap! Átok
van nyelvemen. Félelem van
nyelvemen.
          Soraimban
a fehérterror, rendkívüli állapot
és visszaélések szégyenfoltja.

Megismerem! A készülődő
első hó hangja bennem.
Elbúcsúztat, az idő szíve
felé, a sok zsebkendő
az állomáson:

Nem gyógyuló
szívvel születtem.

Tasnádi Edit fordítása