Noth Zsuzsánna

Egy apáca házassága

    Már attól tartottak az őshonos lakosok, hogy a Duna-part felől a budai hegyek irányába megindult buldózerek az egész Óbudát ripsz-ropsz szétkapkodják, pakolhatja mindenki a cókmókját és települhet Újpalotára, jobb esetben Lágymányosra, amikor a Korvin Ottó utcához érve megtorpantak a szanálással. Még a mai napig is eredeti formájában áll az a háromemeletes, belső udvaros ház, ahol ennek a történetnek a lakói pergették a sors keze által méretre szabott boldog-boldogtalan életüket. Mert, mint ahogy azzal tisztában vagyunk, nincs mindenki által boldogan megélt éra, s ugyanúgy egységesen mindenkire rácsapódó boldogtalansággal viselős bura. Minden élethelyzetet az egyedek a maguk vérmérséklete szerint ügyeskednek vagy ügyetlenkednek át.
    Haspók fazonú ötödikes kislány vagyok, akin a nőiesedés jele mindössze két megduzzadt, rózsás mellbimbóban, püffedt, kakaóbarna bimbóudvarban és a kánikula jóvoltából előkapott ujj nélküli blúzokból elővillanó hónaljszőrzet jelenlétében mutatkozik meg. Lenyomom a tömörfa kapu orrmagasságban lévő, enyhén domborodó hátú kilincsét, és belépek a doh-, macskahúgy- és porszagú, gyéren megvilágított kapualjba. A lépcsőfeljáró hónaljában megbúvó házmesterlakás kitárt konyhaajtaja testes körömpörköltszagot böffent az arcomba. Mint a hegyvidékre keveredett alföldi ember, egyre erőteljesebben fújtatva kapaszkodom fel a második emeletre. A kovácsoltvas korlátos, belső udvar irányába lejtő függőfolyosón attól való félelmemben, hogy oldalirányban lecsúszom, a fal tövében araszolgatok. A lépcsőház közös vécéjéhez közelítve kihagyok egy levegővételt, nehogy orrba csapjon a falakat is átitató szikkadt szurokszékletszag. Még egy kanyar és máris ott állok Emma barátnőmék konyhaajtajában. Kopogtatok a nyitott ajtón. Émelyítő kakaószag üti meg az orromat. A langaléta lány az asztal fölé görnyedve egy tömpe kés segítségével nyiszitál és vakargatja a vajszínű, zománcozott tepsi alját. Amint sikerül kivájárkodnia a grízes felületű, töppedt barna nem tudni miből egy darabkát, hosszú ujjaival megragadja és belöki keskeny szája nyílásába. Percekig csammog rajta.
    – Mit főztetek? – kérdem körbeszimatolva.
    – Még nem főztünk. Nem ért haza az Anyu. Este sütöttünk csokoládét – cuppant egy hatalmasat. – Kérsz?
    – Nem is tudtam, hogy a csokoládét sütni szokták.
    – Hogy pontosan miképp készül, azt én se tudom. Kakaópor, cukor, meg ha jól sejtem, akkor vaj és tej, és a sütőben szilárdul meg.
    – Nem vagyok oda különösen a csokiért, egy szál kolbásszal viszont végig lehetne csalni az Egyenlítőn, de erre kíváncsi vagyok.
    Már hogyne, amikor kaja nélkül ezzel a mismással is ki lehet húzni estig, amíg degeszre tömött cekkerrel hazavánszorognak az anyák, és nekiállnak valami gyorsan összecsapható vacsora elkészítéséhez. Onnan a hátralévő időt nehezebb átvészelni, mint az egész napos koplalást, viszont fel lehet kapkodni ezt-azt a konyhaasztalról nyersen.
    De az áhított vacsoráig legalább négy óra van még hátra, s mivel televíziót még nem gyártanak tucatszámra, kiülünk a függőfolyosó kövére. Falnak döntjük a hátunkat, előrenyújtjuk a lábunkat, és egy faspulniba ütött négy szög segítségével végtelen hosszú kukacot hurkolunk, a spulni lukán át kibújtatva a kovácsoltvas korlát girlandjai közt. Az aszfaltudvar fölé nyújtózó szivárványszín kukacunkat tekergőzve lóbálja a szél. Nem sok kell még hozzá, hogy az első emeleten hazafelé baktatók megrökönyödve megtorpanjanak és fölfelé nyújtogassák a nyakukat. Aztán még néhány hét, de a nyári szünet alatt biztosan lekúszik az udvarig. Csak győzzük addig összekunyerálgatott maradék fonállal.
    No de a nyár még egy kicsit odébb van, az idő meg már legalább annyira enyhe, hogy szerencsés esetben elslisszoljunk Emma apja hazaérkezése előtt néhány órát csavarogni. Erre az újonnan felvett szokásunkra amiatt kaptunk rá, mert az apja azóta kőkeményen iszik, hogy nem ihat.
    Történt, hogy egy óvatlan pillanatban hátat fordított a gyárnak, ahol a galvánműhely mérgező kipárolgásait szívta bő két évtizedig, és egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után felcsapott villamosvezetőnek. Előre viszont nem tudhatta, hogy mekkora nyomást gyakorol rá, ha egész nap egyetlen kortyot se ihat. Állása megtartása végett, ha fogcsikorgatva is, de kibírta műszakváltásig, aztán amint beállt a remízbe a szerelvénnyel, onnantól kezdve egészen hazáig betért minden egyes kocsmába néhány pohár bor felhajtására. Annak ellenére féltünk tőle, hogy nem bántott soha senkit. A tettlegességre azért sem kerülhetett volna sor, mert sikerült napjában annyira feltöltenie a garatra, hogy még csak nem is érzékelte a jelenlétünket.
    Berúgta a szobaajtót, betámolygott, akkorát bődült – Fiúk, fel a vitorlát! –, hogy majd rászakadt a csillár. Feltépte az ágyneműtartó lefelé nyíló ajtaját, és nagy ívben jobbra-balra himbálva a fütykösét nyakon sprickolta a párnákat. Mintha nem lett volna elég a lakás aromásítására Munkás cigarettáinak kesernyés bűze.
    Mint minden egyes kamasz gondolatvilágát általában az enyémet is kitöltötték a mit hol evés sóvárgások. Akár egy feneketlen hengerbe, tömtem magamba szinte válogatás nélkül mindent, amivel a szomszédok és a barátnőim megkínáltak, mégis annak emléke pecsételődött legmélyebben azoknak az éveknek a hátába, hogy szüntelenül éheztem. Ezzel nyakigláb Zsuzsa barátnőm is így volt, aki képes volt a fél napja csócsált rágóm felét elkérni, és ha csavargás közben találtunk a járdán egy cseresznyét vagy akár egy szem szotyit, még azt is kettéharapva megfeleztük.
    Zsuzsit is ugyanabból a körfolyosós házból ismertem, mint Emmát, ő is ugyanúgy, mint mi, a koedukálás jóvoltából került a Fényes Adolf utcai fiúiskolába. Lélekben annyira egyformák voltunk, mintha egyazon anya egy napon szült volna mindkettőnket. Nyolcadikos korunkban kiagyaltuk, hogy összegyűjtünk annyi pénzt, amennyi elegendő egy balatoni nyaralásra. Egy kerek papundeklidoboz fedelére rést vágtunk, szigszalaggal rögzítettük a tetőt, és ráírtuk az oldalára a ballagásunk, vagyis a szabadulásunk dátumát, amit egyenlőnek hittünk a nagykorúsításunk idejével. Egyáltalán nem foglalkoztunk azzal, hogy mikor melyikünk mennyit dob bele, a lényeg az volt, hogy a dobozmalacunk súlya rohamosan gyarapodott, és végül olyan paradicsomi állapotba juttatott minket, hogy kerek egy hónapig dőzsöltünk egy ismerősünk Balatonalmádiba telepített gyümölcsösében. Meggy, sárgabarack, őszibarack roskadásig, de még a konyhájába is beinvitált minket Emma nagybátyja, hol rántott csirkére, hol pedig nyúlpaprikásra. Nagylányosan vedeltük az őszilikőrt és stikában a pincéjükben erjedő meggybort.
    Abban az évben osztottak ki az iskolában tánciskolai jelentkezéshez űrlapokat. S mi már csak olyanok voltunk, hogy mindent akartunk, s ha egy mód van rá, akkor egyszerre. Azonos felfogásunk arra késztetett, hogy bandát alapítsunk. Ötösfogatnak neveztük el az öt alapító tagra utalva, mégpedig: Emma, Judit, Zsuzsi, Anna és jómagam.
    Amikor kitűzték a tánciskola első időpontját, rádöbbentünk, hogy az iskolai ünnepélyeken kötelező sötétkék rakott szoknyán kívül egyetlen szoknyánk sincs. Panaszkodtunk fűnek-fának, nem akarunk úgy leégni, mint a Reichstag, hogy dedósként lépünk a tánciskola vikszelt parkettájára. Az utolsó lélektani pillanatban szaladtunk el vásárolni magunknak vastag bukléanyagot. Akkoriban még minden egyes család birtokában állt egy pedálos varrógép, így az anyukánk sebtiben összecsaphatott egy egyenes vonalú, szűk szoknyát. Már csak arra emlékszem, hogy a pisze orrú, pösze Judité fekete alapon volt szürkekockás, az enyém pedig sötét türkizkéken feketekockás. Az anyukám drapp körömcipőjét lefestettem feketére, előhúztam a pulóverek alá rejtett egyetlen pár, vagyonokat érő nejlonharisnyáját. Szerencsére pulóver volt a birtokomban. Nemrégiben kötött nekem az anyukám bordás mackókötéssel egy vastag négerbarnát. Majd szétvetett minket az izgalom, amikor besorjáztunk a kultúrházba. A barátnőim kijárták az egész kurzust, de én a konokságom miatt összetűzésbe kerültem a tanárnővel, és egy jottányit sem engedtem az igazamból, ezért még az angolkeringőt sem tanultam meg. Történt, hogy a második órán félkörívben fölálltunk a tanárnővel szemben, odalépett hozzám az a fonnyadt madárijesztő, két kézzel megragadta a szoknyám alját, és megpróbálta lejjebb húzni. Egy picit engedett a szövet, aztán visszaugrott.
    – A legközelebbi táncórára engedd le a szoknyádat, különben le is út, fel is út. Ha nem jöttél volna rá, a tánciskola kultúrprogram. Itt elegáns dolgokat tanulunk: keringő, szving, tangó. Finom úrilányokat igyekszem faragni belőletek, nem a sarki posztolásra lesztek felkészítve. Egy szónak is száz a vége, vagy leengeded a szoknyád alját, vagy másikba bújsz. Ez különben se praktikus, túlságosan vastag, belefülled az ember, ha a mozgástól kimelegszik.
    Nem szóltam egy árva szót sem, még arra se hivatkoztam, hogy mindössze egy centi van az aljában fölszegve, több szoknyám meg nincs, inkább nem mentem el több táncórára. Azt nem mondhatom, hogy nem vérzett a szívem, de más megoldást nem tudtam kieszelni.
    Abban a körfolyosós házban, közvetlenül Emmáék szomszédságában lakott egy kiszuperált apáca. Helyesebben mondva, nem őt magát csapták ki a zárdából, hanem az apácarendeket szüntették meg a felszabadulást követő években. Ennek az Ida néninek már a puszta látványa is mosolyt fakasztott belőlünk, és valamelyest szimpatizálhatott velünk, mert időnként leállt mellénk a gangon trécselni.
    – Jaj, lányok, lányok, jól teszitek, menjetek csak táncolni, moziba, úszni, mindenhova – biztatott minket, miután elárultuk, hogy hová igyekszünk –, csak férjhez ne menjetek, mert onnantól, hogy hazasétáltok az oltár elől, nem győztök majd kifogásokat találni, hogy most azért ne, mert fáj a fejetek, aztán azért nem akartok az uratokkal ágyba bújni, mert fáj a derekatok a padlósikálástól… Nagyon vigyázzatok rá, hogy nehogy úgy járjatok, mint én. Azt nem tudom, említettem-e már, hogy én lányfejjel Jézus Urunknak esküdtem örök hűséget? Nem? Na, akkor elbeszélem. Olyan csendes, szolid lány voltam, hogy más foglalkozást el sem tudtam volna képzelni, mint az Urat szolgálni. Aztán a háború után, amikor szélnek eresztettek minket, vérző szívem parancsának engedelmeskedve egy másik úr rabigájába hajtottam a fejemet. Az úgy történt, hogy az én szegény húgom a bombázások alatt, amíg a pincében bujkáltunk, elkapta a tüdőbajt. Akkoriban az még végzetesnek számított. Göthösködött jó sokáig, aztán elragadta a halál a kicsi gyerekei mellől. Addig-addig jártam az árváit istápolni, meg a sógorom portáján rendet tartani, míg az a széllelbélelt tele nem beszélte a fejemet, hogy menjek hozzá feleségül. Úgy mondta, jó dolgom lesz mellette, szépen keres a vasöntödében. Számításai szerint még dolgozni se kell mennem, hiszen úgysincs semmilyen szakmám, elég, ha a gyerekeket ellátom, ugyanúgy, mint addig. Főzök, mosok, takarítok. Minek vigyen ő más mostohát a fiainak, ha azok már úgyis megszerettek engem. Addig-addig duruzsolt a fülembe, míg megszántam a kicsiket, meg egy kicsit őt is, hiszen olyan fiatalon maradt özvegyen. Igen ám, csakhogy azzal nem számoltam, hogy én a felfogásom miatt berzenkedni fogok attól, hogy esténként egy ágyba bújjak vele. Hogy sikerüljön megúsznom az esti huzavonákat, nem győztem súrolnivalót keresni a lakásban. Ő meg csak szólongatott: – Gyere már, te Ida, eddig se volt itt köröttem patikarend, senki nem várja el tőled, hogy a seggén csússzon a légy, ha betéved hozzánk.
    Hosszú évekig felváltva takarítottam és betegeskedtem, míg ágynak nem dőlt az a nagylegény férjem is. Kiszipolyozta a szervezetét a kemény munka a magas hőmérsékleten. No, csak azért intlek titeket, arra vigyázzatok, hogy férjhez ne menjetek.
    Azzal az ájtatos madonnaábrázatával és a kenetes szövegeivel felkeltette bennünk a kaján kíváncsiságot, hogy vajon kakaskodik-e még vele hébe-hóba az a vén kujon. Emmáék konyhafalára tapasztott talpas pohárral hallgatóztunk a szobájuk falán, de nem sikerült egyetlen sikamlós hangfoszlányt sem elcsípnünk. Kizárólag lamentálás, dörmögés és krákogás hallatszott odaátról.
    Alaposan kiröhögtük az öreglányt, bevonultunk a szobába, és a padlón hanyatt fekve az Emma által harsányan diktált vezényszavak ütemére emelgettük és ringattuk körkörösen a csípőnket. Készültünk felnőtt nővé válni.
    Ebbe a szexjátékba Rudi nevű osztálytársunk is bekapcsolódott, miután egyszer rajtakapott minket, mivel akkoriban a bejárati ajtaját még senki sem zárta kulcsra. Minek, ha úgyis csak illetékes személy lépne be.
    Rudi akkor már annyira nagyfiúnak érezte magát, hogy amint kitette otthonról a lábát, rögtön rágyújtott. Emmáéknál szintén dohányozhatott, mivel a papája felfüstölte az egész lakást. Egy alkalommal addig marháskodtunk, amíg fogadást kötöttem Emmával, hogy megeszem a hamutartó tartalmát, mire a szülei hazaérnek. Ezt egyikőjük se hitte el rólam.
    – Fogadjunk egy Melódia szeletben – mustrálgattam Rudi felnyírt tarkóját, mert addigra már alaposan beleestem a pimasz csibészképébe, és így kívántam imponálni neki, hogy a csikkjeit bekebelezem. Vagyis semmi vele kapcsolatos dolog iránt nem érzek undort.
    – Rendben – állt rá Emma –, csak a négy csikk mellett ott vannak még a faterom bélyegeinek a szélei, meg valami száraz viráglevélféle – kukacoskodott, hátha elállok a szándékomtól.
    – Jöhet! Mindet megeszem – nyújtottam a hamutartóért a jobbomat.
    Kimentem a konyhába egy kiskanálért és egy pohár vízért, és addig rágtam és nyeltem, míg el nem tűnt a hamutartó tartalma. Akkor, mint aki jól végezte dolgát, utána löttyintettem a pohár vizet, megráztam magam, fölálltam, és színpadiasan meghajoltam Rudi felé. – Kész – leheltem lágyan a kettőnk közt feszülő levegőbe. A vak is láthatta, hogy mindenre képes lennék érte, egyedül ő nem érzékelte.
    – Te marha! – csapott a homlokára Emma. – Szaladhatunk mindjárt a mentőkért telefonálni. Nem tudtad, hogy a vízbe áztatott dohány leve mérgező?
    – Nem, én csak gyufa- és marólúgivásról hallottam. Ezzel a módszerrel vetettek véget a megesett cselédlányok a kapitalizmusban az életüknek.
    De nekem nem volt elég, hogy a csikkevést megúsztam, hogy mindenkinél vagányabbnak tüntessem fel magam, szabadjára engedtem egyéb szeszélyeimet is. Egyszer március 15-én megizzadtunk a Duna-parti napozásban meg a sóderdombon felfelé futóversenyben, és fogadásból leúsztam a Dunában egy eléggé hosszú távot. De csalánba nem üt a ménkű, ettől se lett semmi bajom.
    Ahogy közeledett a ballagás napja, apránként felhagytunk a táblagyűjtögetéssel, pedig olyigen büszke voltam én arra a kartonládányi fémtáblámra, aminek a legpompásabb zománcozott darabja egy legalább kétszáz éves kúriának a kapujáról került hozzám. Ovális táblára egy kecses csengettyűt pingált hajdani készítője, és félkörívben fölé írta, hogy Éjjeli, alá pedig: Harang. Egy táblát pedig a vak trafikos üzletével szembeni telefonfülkéből szereltem le: „Ne feledkezzünk el arról, hogy a beszélgetési idő három perc!” Számláló nem volt beleszerelve, tán még feltalálva se, trécselhettél benne ítéletnapig, ha ki nem űztek a kint rekedt telefonálni vágyók, hasonlóak, mint akik a táblán az öklüket rázták. Ezt a táblát lelopva egyenesen a spejzajtómra szereltem fel, ahol évekig kényszerlaktam.
    Ez a vak trafikos valami csuda egy pók volt. Mi, pimasz kölykök, unalmunkban azzal szórakoztunk, hogy sorba álltunk nála, mindegyikünk egy húszfilléressel stollverkot vagy fruttit venni. Mintha meleg hájjal kenegettek volna, annyira élveztük, hogy udvariasan köszön, amint nyílik az üzletajtó.
    – Szép jónapot kívánok. Mit tetszik parancsolni?
    – Csókolom, egy fruttit kérek.
    – Elég lesz egy?
    – Igen, köszönöm.
    Letettem eléje a húszfillérest, megvártam, míg kitapogatja, hátranyúl a polchoz, megmarkolja az üveget, leteszi az asztalra, kirak elém egy fruttit, aztán húztam vele kifele. Amint egyikünk becsukta maga mögött az ajtót, rögtön nyitotta a következő, és ugyanezt eljátszotta. Ahányan csak összeverődtünk, mind vettünk egy-egy cukrot. Utána a szemközti hatalmas akácfa alatt alaposan kiröhögtük az öreget. Célba dobáltunk a cukorkákkal az oldalsó kisablakára. Lestük, fölkapja-e a fejét, ha megkoppan az üveg.
    – Biztos azt hiszi, hogy a cserebogarak verik az ablakát – pukkadoztunk. Majd mint aki jól végezte a dolgát, felszedegettük a lövedékeket és bekapkodtuk.
    Abban a körfolyosós házban, ahol két barátnőm és az apáca lakott, akadtak még egyéb különös figurák is, mint például a földszinten Ibolyáék. Erről a csúfocska kamasz lányról azért tudtunk csak nagyon keveset, mert a szülei annyira féltették, hogy még az udvarra sem engedték ki a verklijét nyekergető kintornást vagy a hegedűjét nyiszorgató cigányt, de még a biciklis köszörűst megbámulni se. Pedig a hangszerek különösképpen vonzották a lánykát. Be akart íratkozni zenét tanulni – zongora, hegedű, bármi szóba jöhetett volna –, de mivel sehová sem engedték el az iskolán kívül, így erről az élvezetről is le kellett mondania.
    Ibikét, amint betöltötte a tizenharmadik évét és rendszeresen látogatta a termékenység hírnöke, hódolata jeléül az ölébe vörös bokrétát helyezve, az apja minden áldott este fölfektette a konyhaasztalra, széthúzta nyeszlett combjait, bütykös ujjaival széjjelterelgette a sötét szőrzet védelmében megbúvó szeméremajkakat; magyarán mondva megvizsgálta, hogy szűz-e még a lánya. Erre azért volt szerinte szükség, mert sötétbarna, gubancos hajával, enyhén púpos hátával és görbe, nagy orrával hozomány híján nehezen kel majd el. Utolsó aduként talán nyom majd valamennyit a latba az oltárig megőrzött ártatlansága. Lehet, hogy az apja élete végéig vizsgálta, vagy még mindig vizsgálja, ha meg nem halt. Egy biztos, hogy azokat a kibogozhatatlan görcsöket a lelkébe ő kötözte be, amik miatt már felnőttkorában sem mert a férfiakkal kokettálni. Egy életre elment a hímneműektől a kedve, mindamellett, hogy nekik se jött meg a kedvük a sótlan teremtéshez. Ez esetben csakis apja nézhetett farkasszemet kincsekkel felérő szűzhártyájával, ami festhetett akár úgy is – ahogy azt egy széttárt lábú nőt ábrázoló grafikán láttam egyszer –, mint egy kissé eltátott, lefelé görbülő száj, a húgycsőnyílás szüzessége manóarcának a tömpe orra, és ennek a manónak a szemére a szeméremajkak csuklyaként rácsúsztak.
    Az ezerkilencszázhatvannégyes év tavasza ugyanolyan zsongító volt, mint a testvéresztendőké, a különbséget csak az adta, hogy az én barátnőim kijárták a tánciskolát és vérpezsdítően hatott rájuk az össztánc szombatja. A tűzkeresztségen átesve minden egyes Liversing-koncertre elmehetnek. No igen, de mi lesz velem, akit a kurta szoknyája miatt kicsaptak? Egyáltalán beengednek-e majd a kultúrházba, hogy nem végeztem el a tánciskolát? A hebrencs kis Judit addig-addig csicsergett a fülembe, hogy majd ő előremegy és kimagyarázza a helyzetet a rendezőknek, Emma is kardoskodott, hogy teljes lelki nyugalommal vonuljak be köztük, ügyet sem vetve a kotkodácsoló vén szipirtyóra. Azt próbálja csak meg, hogy kiküld, miután zsebre vágta a pénzemet, és a szoknyám hosszára való hivatkozással nem tanított meg táncolni!
    Lázasan turkáltunk a több szatyornyi kölcsönkért ruhák tárában; ki mibe fér bele, melyik felsőrész vagy alj a legelőnyösebb neki. Bármennyire igyekeztünk, még az átlag külvárosi elegancia szintjét se sikerült megütnünk. Sebaj. Mindig a fiataloké a világ. Ezt az alapigazságot még a tánctanárok sem fordíthatják fejtetőre.
    Falazásra és mentegetőzésre nem került sor, mert megvettük a belépőt, és egyetlen kukk nélkül bevonultunk a hatalmas táncterembe. Egy darabig izgatottan ácsorogtunk a bejárattól nem messze, mintha lelkileg felkészültünk volna egy esetleges menekülésre. Hülye poénokat csattintgattunk el, válaszra nem is várva, aztán jobbnak láttuk leülni a terem falához tolt székekre.
    A zenekar már hangolt. A rendezők lekapcsoltak néhány lámpát. Feszengve vártuk, hogy a minket vizslató suhancok fölkérjenek. Na, gondoltam, nekem befellegzett. Kicsi vagyok, deszkalapos és színtelen. Ha ne adj’ isten, ezek ellenére is felkér valaki, amint összekapaszkodunk a táncparketten, azonmód kiderül, hogy semmilyen formában nem tudok velük lépést tartani. Egyre jobban behergeltem magam, hogyan lehetek egy ilyen baromarcú, hogy a két karólábamon bepofátlankodom ide az össztáncra. Négy-öt számon keresztül nem is kértek fel. Először szétkapkodták a csinos arcú, formásabb csitriket; Judittal kezdve a sort, egymás után Zsuzsit, Emmit és Annát is, és amint elnéztem az ő csetlésüket-botlásukat, helyrebillent a lelki egyensúlyom.
    A zenekar Beatlest, Stonest és hasonlókat játszott, s akik már az egész évadban lejártak, a rock and rollnak valami egészen új változatát ropták. A frissen végzett tánciskolások sunyin lesték őket, összevissza rángatták és tiporták egymást, ahogy megpróbálták a mozdulataikat leutánozni. Akkorra már engem is felkért egyetlen fejbiccentéssel egy magas, gombafrizurás, szabályos arcú srác. Lesz, ami lesz, futott át rajtam. Legfeljebb néhány taktus után visszakísér a székemhez. De nem. Több számon keresztül, egy kicsit szolidabb formában, mint a többi fiú, de kitartóan vezetett. Már kezdtem átvenni tőle a ritmust, amikor mellénk lépett Anna barátnőm udvarlója, lekért, és a combjai satujába befogva a térdemet, a karjaival is olyan tolakodóan szorongatott, hogy elkapott a harctéri idegesség. Lestem a tőlünk kissé távolabb csetlő-botló Annát, szemmel kíséri-e a mi összegabalyodott tangónkat, ami annál fogva is feltűnést keltett, hogy a zenekar sorozatban gyors számokat pörgetett.
    – Eressz már! – próbálkoztam erőnek erejével kitépni magam Szuki karmaiból.
    – Mit akarsz te egy süketnémától? Ahelyett, hogy örülnél, amiért lekértelek tőle, itt kapálódzol.
    – Milyen süketnémáról beszélsz?
    – Hát az a muszklis, párhuzamnadrágos srác, aki táncoltatott.
    – Ne marháskodj! Hogyan lehetne süketnéma? Teljesen ütemre veszi a lépéseket.
    – Persze te nem láthatod, mert a hóna alatt kavarsz, de ha innen megnézed, a vak is látja, hogy vagy a dobost lesi, vagy a körötte táncolók lábát, hogy lépést tudjon tartani az ütemmel. Egyébként szólt hozzád egy árva szót is?
    – Nem, de ilyen dübörgésben amúgy se hallottam volna meg.
    Amíg Szukival civakodtunk, Annának egy óvatlan pillanatban sikerült a frissen feltett vattacsíkját a bugyijából kitáncoltatnia. Arcszíne bíborpirosba váltott, fölkapta a vattát, és sírva kirohant a mosdóba. Annak ellenére, hogy nem mindenki őt bámulta és senki sem röhögte ki, Zsuzsi félórás könyörgését követően is alig mert a vécéfülkéből kiosonni. Eközben én Szukit unszoltam, hogy ugyan menjen már utána, hiszen az ő menyasszonya, de csak röhögött rajtam, és továbbra sem eresztett. Anna időnként belesett az ajtón, aztán végleg felszívódott.
    A csűrdöngölés még javában folyt, amikor Judit babaszép anyja megjelent az ajtóban egy jókora bebarnult, féloldalasan lekoptatott fakanállal. Feje fölé emelte, mintha mozdonynak jelezne, és éles hangján addig sivalkodott, hogy Judit! Judit!, míg a lánya oda nem ment.
    – Ki az a bomba nő? – kérdezgették egymástól a srácok.
    Judit anyja meg két akkorát vágott a fakanál lapátjával a lánya kobakjára, hogy azt hitte, beszakad a feje. Annyira persze nem durvult el a dolog, csak két lüktető pukli nőtt rá, de nem is ezek jelentették Judit számára a katasztrófát, hanem az, hogy ezzel neki az össztánc félbeszakadt.
    – Mit mondtam?! – sivalkodott hegyes mellű, karcsú anyja meggyszemajkával. – Én még pontosan emlékszem rá, hogy azt, nyolcra tessék hazajönni a kisasszonynak – rázta barna hajkoronás fejét ütemesen.
    – Na de, Anyu, még javában tart az össztánc, a kapura is azt plakátozták ki, hogy tízig – csipogta megejtő bájosan az anyja csinosságának nyomdokaiban tipegő kamasz lány.
    – Engem ez egyáltalán nem érdekel. Tisztességes lánynak nyolckor otthon a helye, és tízre az ágyában – közölte olyan határozottsággal, mintha ő nem alig tizenhat évesen hozta volna Juditot a világra. Ezt követően még sűrű egymásutánban két gyereket, hogy aztán mind a négyüket búcsúszó nélkül ötvenhatban cserbenhagyja az ő hites társa.
    Judit hazaterelgetésével újra megcsappant vérszerződéssel összeboronált ötösfogatuk. Már csak Zsuzsi, Emmi és jómagam roptuk tovább. Aztán amikor a zenekar a többszöri füttyszóval kísért visszakiáltozása után végleg elhagyta a mi össztáncunk hadszínterét, cuppogósra izzadt kölcsönruházatunkban mi is elindultunk hazafelé. Szuki olyan erőteljesen karolt még az utcán is, mintha le sem lépett volna a táncparkettről. Addigra én már teljesen meg voltam zavarodva. Mit akar tőlem egy ilyen hozzám képest öregecske fazon, aki ráadásul az egyik legjobb barátnőm párja, de annyira, hogy az anyja jegygyűrűjét elkunyerálva küreten is megfordult már az ő jóvoltából Anna. Száz százalék, hogy néhány éven belül összeházasodnak. Abban a fogamzásgátlótól mentes világban a fiúk vagy azért vették el feleségül a lányokat, hogy megkaphassák őket, vagy ha anélkül is megkapták, akkor a gyermekáldás miatt.
    Mintha nem lett volna szegény Annának amúgy is éppen elég baja abban a Lajos utcai szűkös társbérletben a robusztus anyjával és annak a nyikhaj második párjával. Náluk akkortájt olyan viharos csetepaték folytak, hogy az egész környék azokon a történeteken csemcsegett évek óta.
    A társbérletet egy földszintes ház kertre néző lakásának egy batárnagy kredenccel kettéválasztott konyhája és abból két irányba nyíló egy-egy szoba alkotta. Tehát akár Annáék, akár Bencéék tértek haza, kinyitották a konyhaajtót, s ha odabent motoszkált valaki, úgy tettek, mintha észre se vennék, és besiettek a saját odújukba. A vita tárgyát csupán az képezte, hogy az öntöttvas vízcsap a Bencéék szobája felé vezető falon pöffeszkedett, és amikor a két család fasírtban volt egymással, a közös falikutat bútorokkal eltorlaszolták Annáék elől. Kérdés, hogy mikor nem voltak haragban?
    Történt, hogy egyszer Anna kapatosan hazatérő mostohaapja nekiveselkedett egy kiadós kolbászos lecsó főzésének. Abban a hiszemben, hogy rajta kívül senki sincs a lakásban, beletette a zöldségeket az öblös, zománcozott tésztaszűrőbe, aztán nekiállt a csapot eltorlaszoló székkel spékelt komódsánc elbontásához. Addig csiszorgatta a komódot a csorba kövezeten, míg a szobájában szunyókáló Bencét felköltötte.
    – Megállj csak, te patkány! – hördült akkorát, mint egy álmában megsebzett vadállat.
    Kiugrott az ágyból, felkapta az asztalról a nagykést, és rárontott a szomszédjára. Ha Anna mostohaapja nem lett volna annyira részeg, mint amennyire volt, még békével visszavonulhatott volna az ő odújába, de erre akkor már azért sem tudta rászánni magát, mert orrában érezte a sercegve aszalódó paprika illatát. Így aztán addig öklözött Anna mostohaapja Bence arca felé, majd rángatták egymást összekapaszkodva, míg pengeéles késével hadonászó szomszédja egy jól irányzott csapással a kisujját lemetszette. Akkor a vékonydongájú János a csonkját a mocskos konyharuhába betekerve, gyilkost ordibálva ugrándozott, míg a szomszédok ki nem hívták a rendőrséget és a mentőket.
    Amikor Anna hazatért az iskolából, annyi vértócsa feketéllett a kövezeten, hogy azt hitte, egy egész disznót öltek ott bent le. Föltette az aktatáskáját a konyhaszékre, és szó nélkül, azonmód benyitott a szobába. Zuhant egyik ámulatból a másikba, mert odabent a sűrű csipkefüggöny jóvoltából éjjel-nappali félhomályban majdnem belebotlott a szőnyegen hanyatt fekvő kétmázsás, pucér anyjába, akit olyan vehemenciával sulykolt pattogva, bepólyált kezét messzire eltartva a mostohaapja, mintha néhány órával előtte a konyhában semmi sem történt volna.
    De most visszakanyarodom ez után az apró kitérő után a mi fergeteges össztáncunkhoz, mivel annak még nem jártam a végére. Ott tartottam, hogy rabláncként tekeredett rám Szuki napbarnított karja. Hiába próbáltam lerázni a barátnőm vőlegényét, nem tágított mellőlem. Nemcsak a botránytól tartottam, ami Anna részéről volt kilátásba helyezve, amennyiben megtudja, hogy a tánciskolából együtt tértünk haza, legfőképpen az zavart, hogy Szuki fizikai jelenlétét egy porcikám se kívánta. Miért pont arra a szurokhajú bugrisra vágytam volna, amikor az odáig még senki sem dobogtatta meg annyira a kamaszszívemet, hogy a lányságomat az oltárán feláldoztam volna.
    Az a nem egészen tízperces sétaút eltartott vagy másfél óráig, míg elcivakodtunk fától fáig lökdösődve a házunk sarkáig. Ott kapott igazán vérszemet Szuki, amint a kertünkbe vezető lépcsőt elválasztó vaskorlátot meglátta. Tudta, ha csak egy pillanatra meggyengül a szorítása, kezéből kitépve magam berohanhatok a házba. Nekilökött egy növendék hársfa csenevész törzsének, hátracsavart kezeimet a fa mögött egy marokra összefogta, és teljes súlyával rátuszakolódott védtelen testemre. Baljával tépte rólam a ruhát, miközben húsos szájával csókolgatott és harapdált. Amekkora majom voltam, ahelyett hogy segítségért ordibáltam volna, inkább hánytam-vetettem magam, rúgtam, és hogy megszabadulhassak kesernyés nyálától, oldalirányba köpködtem. A tusakodásban észre se vettem, hogy kinyílt a kapunk, és feljött anyám a lépcsősor tetejére hálóingére vetett kardigánban, csak a hangjára ocsúdtam.
    – Ja, itt vagytok? Búcsúzzatok el szépen egymástól, és gyere aludni – mondta kásás hangon, és egy ásítást elnyomva visszament a házba.
    Már hogyne, amikor úgy látta a néhány villanykörtével megvilágított utca félhomályában, hogy csókolózik a szerelmes lánya. Másnap már nem volt kedvem kiábrándítani, magyarázkodni, hogy miképpen is keveredtem én haza Anna vőlegényével, az egyszerűség kedvéért a puhatolózó kérdéseit inkább elengedtem a fülem mellett.
    No igen ám, csakhogy a kultúrház nyári szünetre szóló kapuzárásáig hátravolt még legalább öt össztánc, és Szukit úgy felpaprikázta az én csökönyös rátartiságom, hogy a következő alkalommal rajtam átnézve a piszkafa Emmát táncoltatta. Az ő inas és göbös keselyűnyakába szuszogott egész este. Hogy miket, azt nem hallottam, csak arra lettem figyelmes, hogy egyre gyakrabban villannak ki Emmi kissé befelé álló metszőfogai és természetesen az azokat övező előreugró szemfogai is, s ez a jelenség egyértelműen arról tanúskodott, hogy felhőtlen a vidámsága. Gondoltam, szólni kéne Annának, vagy inteni Emmát, hogy mire számíthat, aztán a gyávaságom azt súgta, hogy a békesség kedvéért jobban teszem, ha a dolgokat szabad útjára eresztem. Kell az nekem, hogy az ötösfogatunk egy ilyen kerge kandúr miatt széjjelszakadjon? Jóval több erővel bír nálam Emma, meg aztán van legalább annyira talpraesett és harcias, hogy magát megvédje.
    Már nemcsak Judit kedvéért mentünk át a kultúrházba, aki belehabarodott az egyik gitárosba, hanem magunk miatt is, mert egyre gördülékenyebben ment a táncolás. Gondolatban elküldtük a tánctanárnőt a sóhivatalba, mi a francnak csökönyösködött az ásatag szvingjével, amikor mindenki egy emberként a rokit járja.
    Úgy elszaladt tánc közben az idő, hogy nem győztünk sajnálkozni, amikor vége lett az estnek. Arra gondolva, hogy jobban járok, ha nem kísérget senki, amint kitessékeltek minket a rendezők, nyakamba vettem a nyurga lábaimat.
    – Ilyen hamar véget ért? – ámuldozott anyám, aki a rádiót hallgatva egy almazöld, rövid ujjú ruhát horgolt nekem az ágyban ülve.
    – Ja, pedig még bírtam volna szusszal.
    Másnap délelőtt a két házat elválasztó, omladékos mészkő kerítésen átmászott Judit. Jobb szerette a rövidebb utat választani, mint a Lajos utcáról a Cserepes utcán át jönni hozzánk az Árpád fejedelem útjára.
    – Ötösfogatgyűlés lesz – zihálta. – Mindjárt itt lesz Emmi, aki szól Zsuzsinak, még az is lehet, hogy Annát is elérik, de ez még nem biztos. Hozz egy pokrócot, hátramegyünk az orgonabokrokhoz a fűre. Remélem, mindenki húst ránt, és nem zavar meg minket.
    – Mondd már meg, hogy mi van! Mi ez a nagy titokzatosság?
    – Mindjárt megtudod, mi történt. Megérkezik Emmi és részletesen elmeséli. Aztán tanácsot ülünk, meghozzuk az ítéletet. Nem úszhatja meg egy ilyen szemét alak ép bőrrel.
    – Bökd már ki, hogy mi kavart fel ennyire!
    – Éjféltájban bezörgetett hozzánk Emma, legalább egy bugyit meg valami tiszta ruhát az anyámtól kölcsönkérni. A ruhája szétszaggatva, meg csupa sár volt, tele horzsolással, a szoknyáján tenyérnyi vérfolt. Az történt, hogy Szuki lecsalta a hídroncsokhoz a Duna-partra, azt duruzsolta a fülébe, ne szarjon be, szép idő van, csak sétálgatnak, mert meg kell valamit beszélniük. Aztán a roncsokhoz érve elgáncsolta és rávetette magát. Persze védekezett, csapkodott meg rúgkapált, erre Szuki ököllel állon vágta, hogy majd leszakadt a feje és addig verte, míg sikerült róla a harisnyatartót és a bugyit letépnie, és akkor megerőszakolta. Ezért szaladt be hozzánk, mert náluk a kaput tízkor bezárja a házmesternő, aki később ér haza, annak ki kell őt csengetnie és kapupénzt adnia. Nem akarta, hogy az a locskaszájú szipirtyó a szájára vegye, ha olyan tépetten meglátja.
    Lett is nálunk olyan nyüzsgés, amikor beállított ramaty állapotban Emma. Apránként az egész család kisereglett szörnyülködni a konyhába. Hogy ne bámészkodjanak, anyám visszaverte az öcsémet és a húgomat a szobába, anélkül is van ennek a szerencsétlen lánynak éppen elég baja, mondta, és a pléhlavórban vizet tett fel a sparheltra, hogy Emmát lecsutakolhassa. Néhány kukoricaszárral felszította a hamvadó tüzet, és vastagabb fahasábokat hajigált rá. Naná, hogy Nagymama is kikászálódott ezalatt, és a gyászos helyzetet konstatálva azon a repedtfazék-hangján ilyeneket óbégatott Emmának, hogy jól van, lányok, basszatok, basszatok, csak gyereket ne csináljatok! Nem értem, hogy mitől lett olyan fene jó kedve. Talán a fiatalkori emlékei jutottak eszébe.
    Ezt a felkavaró eseményt követően nemsokára forró burát borított ránk a nyár, hogy apránként aszalgatva minket, a lehető legészrevétlenebbül megkezdje a szétválasztásunkat.