Kis Judit Ágnes

Töredékes

… mert elringatom az éji kísértőt:
„aludj, lidérc, rossz lélek, tente-tente!”
teremtek neked szelídebb világot,
mi nem ragad el tőlem reggelente.
bűvölök szarvakat a teliholdra,
tüzet a hóba, húst-inat a csontra,
mert százszobás menedékház a méhem,
benne nyugszik el minden összebújva,
tucatszor pusztulok el minden évben,
és tizenkétszer támadok fel újra.
hajlongnak előttem a fák azért,
mert virágzom, míg gyümölcsöt hozok,
de minden meg nem fogant magzatért,
ha nő a hold, véremmel áldozok.
mert adok, mikor elfogadni látszom,
belém rejtezik, s új alakot ölt,
amihez érek, és érti a táncom,
ki látott boldogot vagy szenvedőt.
az utak irányítják léptemet
Isten felé. látod, ezért lehet…

De Renalné

Számát sem tudom már a híg napoknak,
miket nem sűrűsített a jelenléted,
s mint tejszerű ködben tapogatva téged
kerestelek. Nem emlékszem, milyen
rég nem becéztelek, kicsi Julien,

de azóta a tükörből idegen
nő arca bámul rám, ki férje
szenvedélyét eltűri hidegen,
hisz nincs ereje már semmi egyébre,
s minden gyűlölt szeretkezése
mint új vonás vésődik szögletébe
két szemének.
Naphosszat megroskadva a kertben
ül, hol asszonyként először élte át,
ott éltem át (és két kezembe rejtem
az arcomat, ha lángra kap az emlék),
hogy egy semmi, ártatlan kézfogást
érezhet arc, nyak, mell, comb és az ágyék…
Megtetted volna, ha tudod, hogy ilyen
vágyakat ébresztesz bennem, Julien?

Művész vagy, ki virtuóz etűdjét
játszotta el egy bolond asszonyon?
Lágy viasz, kiben én hagytam nyomot?
Ha megtámadnak, leszel-e az ügyvéd,
mert vádol a szív és az ismeret,
hogy révbe jutva rég most hogy merek
férfivá érlelni egy gyermeket,
s asszonyból nővé újra hogy tehet
egy gyermek, kit ölembe vettem, igen,
forró ölembe vonlak, Julien,
s nem bánom, ha csak hangszered leszek,
sem azt, ha mostanáig másé voltál,
nem bánok férjet, gyermeket… ha kell,
áldozz fel, csak legyél te az oltár.

halotti beszéd és könyörgés az elvesztett szüzességhez

szüzesség, gyönge, rügyező ágam,
letöretésed mennyire vártam,
mert szégyen és nevetség voltál a világban,
ahol éltünk.

mennyire vágynálak most visszaszerezni,
s felemelt fejjel, ha kérdezik, ez mi,
felelném: „szüzesség, erőm gyenge ága,
vágy és való közt feszülő hártya,
reménység meleg pasztell talárja,
kettős kérdőjelek bizonyossága,

szüzesség, zöld tó, nincs partja, csak mélye,
tükörkép benne egyetlen alak.
másnak idegenség, de én otthonosan
siklom benne, akár a halak…”

szüzesség, gyönge, rügyező ágam,
megbocsátod-e, ha megbántam,
hogy olyan könnyen félredobtalak?