W. Sulyok Aranka

A tér cigánya

Kisír egy ház falán a hegedű.
A térre kitéved a vézna cigány.
Rongyos a lépte.
      Foltos az árnya.
Szívébe mártja a vonó jaját,
s a tér fogsorában
                  hol csattog a láz,
altatgatja     szépre     az utca zaját.
      Ha reszket szemében
                        a bíbor halál,
      kitántorog véle az élet
      a bokrok alá.
Az éj kalapjába gyűri az arcát.
S míg álomkabátba bújnak a fák,
kigurul a szíve az ág sóhajából.
Pörög,
      mint egy árva peták,
                  pörög,
                        s megáll.
    - - - - -

Színfalak

Felállított színfalak bennem.
A vakolat pereg.
A restaurátor ásít. Kinn rekedt.
Sorok között üres széksorok.
Elárvult díszletek.
Elidegenített csend.
Feszeng.
Felül a zongorára.
Nézi, ahogy a repedt ládikákra
– karikákban –
                pereg
                     a fény.
Beakad a homályba. Szakad.
Hálójában fennakadt szerep.
Lóg a lába.
Leereszkedik. Besüpped
       a feledés kopott bársonyába.

Vállfára tévedt képzelet
                neszez.
Lehull koronája.
Ijedt, félárva ütem gurul…

A rendező fáradt. Várat magára.