Egy sugárfelderítő

Interjú Szergej Mirnij Csernobil-szakértővel, aki személyesen részt vett a katasztrófa következményeinek felszámolásában. Az interjút Budapesten készítette Bratka László, 2005. március 7-én.

    – Idén lesz a csernobili katasztrófa egy híján huszadik évfordulója. Az elmúlt idő lehetővé teszi, hogy végső, általános értékelést mondjon az eseményekről?
    – Csernobil hatalmas katasztrófa volt, mégpedig szerencsés katasztrófa. Ugyanakkor én mint olyan ember, aki egyrészt ott volt és dolgozott a katasztrófa helyszínén szinte közvetlenül a robbanás után, másrészt hosszú éveket töltött az események tudományos megismerésével, értelmezésével, arra a következtetésre jutottam, hogy Csernobil valójában hatalmas győzelem volt.
    – Miért?
    – Ahhoz, hogy ezt megértsük, el kell mondani, hogy mi volt Csernobil, mi lehetett volna, és most mi. A csernobili katasztrófa az atomerőműben történt robbanással kezdődött. A robbanás Ukrajnában történt, a kétmilliós ukrán fővárostól, Kijevtől 130 kilométerre északra, az orosz–belorusz–ukrán határ találkozása közelében. Az atomreaktor tervezési hibái és a helytelen üzemelés szerencsétlen egybeesése következtében erős túlmelegedés lépett fel az atommáglyában, és felrobbant. A robbanás 1986. április 26-án történt a négyes számú reaktorban, a gőz túlnyomása következtében, amit vegyi robbanás követett. A gőz hidrogénre és oxigénre bomlott, és az atmoszférába távozott. A reaktorban – a fűtőelemekből – képződött radioaktív masszában néhány napig lassult a radioaktív reakció, de aztán erősödni kezdett, és egyre jobban megközelítette azt az állapotot, amikor atomrobbanás következik be. Az atomrobbanás megelőzésére, a radioaktív folyamatokat lassító anyagokat szórtak helikopterről a radioaktív masszába, vagy szállítottak oda emberi izomerővel. Ötezer tonna anyagról – homokról, bórról és ólomról volt szó. A reaktorba juttatott anyagoknak köszönhetően néhány napon belül, 1986. május hatodikára sikerült elhárítani az atomrobbanás veszélyét, erősen gyengült a radioaktív reakció. Amikor a tudósok a végső számításokat elvégezték, kiderült, hogy a négyes számú reaktorban lévő radioaktív anyag négy százaléka került ki a levegőbe; ha atomrobbanás következett volna be, az a másik három reaktort is atombombaként robbantotta volna föl. A hirosimai és nagaszaki robbanásnál összehasonlíthatatlanul nagyobb robbanás következett volna be, amit súlyosbított volna, hogy nem a levegőben történik – mint a japán városok fölött –, hanem a földön. Azt nevezem győzelemnek, hogy az emberek tízezreinek szervezett munkája megelőzte a robbanást, és hősiességről azért beszélek, mert egy olyan reaktor mellett dolgoztak, amelyik bármelyik pillanatban atombombaként felrobbanhatott volna. Győzelem az is, hogy szakképzett emberek ki tudták számítani, hogy mit, hová kell dobni a reaktorban, hogy elfojtsák a láncreakciót.
    – Katonai vagy polgári hatóság irányította ezt a munkát?
    – Ugyanaz a szovjet hatalom, amelyik előidézte a robbanást az erőműben. A Szovjetunióban nem lehetett szétválasztani a katonai és polgári hatóságokat, mivel militarizált ország volt. Minden felnőtt férfi hadköteles, tartalékos tiszt vagy katona volt.
    – Ön mikor, hogyan került Csernobilbe, mi volt a feladata? Milyen körülmények, állapotok fogadták?
    – Egyszerűen nyugalom volt az országban, mindenki tudta, hogy robbanás történt, de a félretájékoztatás és a hiányos információk miatt a méretével nem volt tisztában még az olyan speciális, sugárfelderítő képzettséggel rendelkező ember sem, mint én. A tartalékos tisztek második váltásával kerültem július 13-án Csernobilbe. Az első csoportot váltottuk föl, amelynek tagjai elszenvedték a szabályok szerint elviselhető 25 röntgenes sugáradagot. Húsz emberből álló szakasz vezetőjeként teljesítettem szolgálatot, és sugárfelderítésre jártam egy speciális páncélkocsi parancsnokaként. Az erőmű környékén harminc kilométeres zónában mozogtunk, fő tevékenységünk az volt, hogy naponta ugyanazon az útvonalon vonultunk, és mértük a sugárzást. Fontos útvonal vezetett például egy fenyvesben, amelynek a lombozata először megsárgult, aztán vörössé vált a sugárzás hatására.
    A mérési adatokat továbbítottuk a törzsnek, ott térképre vezették, és a térképek és a mérési adatok folyamatos összehasonlításával követni lehetett, milyen változások történnek.
    Általánosságban azt lehet elmondani, hogy a robbanás idején fújó szél két nyelv alakú területen terítette el a radioaktív szennyeződést – egy keskeny, erősen szennyezett nyelv nyúlt nyugat felé, és egy széles, gyengébben szennyezett nyelv északra, Belorusszia felé. Mivel a robbanás idején keletről fújt a szél, keletre és délre nem került szennyeződés, és a robbanás helyétől néhány kilométerre keletre ezerszer kisebb volt a sugárzás. A szennyeződés természetének jellemzésére érdemes elmondani, hogy Pripjaty város a két szennyezett nyelv között volt, de ide nem jutott katasztrofálisan magas sugárzású szennyeződés. A katasztrófát kísérő szerencsesorozat újabb állomása, hogy a robbanás pillanatában keletről fújt a szél, hiszen nem került szennyező anyag a legsűrűbben lakott területekre, köztük a kétmilliós Kijevbe, ahol nyugodtan zajlottak a május elsejei felvonulások.
    – Milyen hangulatban, milyen körülmények közt folyt a munka? Érződött-e valami hősies hangulat, vagy „csak” keményen hajtottak?
    – A szovjet korszak nagyszerű humoristáját, Mihail Zsvanyeckijt idézném. Van egy mondata, amely szerint egyes emberek hősiessége mások trehányságának és hülyeségének a következménye. Ez az alapformula megint beigazolódott. A legnagyobb problémát nem a sugárzás jelentette. Nagyon ritka eset volt, hogy a sugárzás ölt meg valakit, kivéve az első napokat, amikor különleges helyzet állt fönn. Bármilyen furcsának tűnik, nehéz, feszült és veszélyes, de normális munka volt, amit végeztem. Jellemző például, hogy önként jelentkeztünk felderítésre, hogy ne kelljen a táborban maradni, bár a felderítés veszélyesebb volt – én például rendszeresen 3-400 méterre mentem el páncélkocsin a reaktor falán keletkezet „szakadástól”. A robbanás helyétől harmincöt kilométerre, sugármentes helyen lévő tábor tipikus szovjet katonai sátortábor volt, amelyben egy zászlóalj sugár- és vegyi felderítőt, több zászlóalj sugárfertőtlenítőt helyeztek el – az utóbbiak tisztították a fertőzött területet. A táborban millióféle munka, szemle, takarítás, építés folyt, és hogy ettől megszabaduljunk, inkább felderítésre mentünk. Egyébként azt mondhatnám, hogy egész idő alatt a legveszélyesebb, bármilyen nevetséges, a sugárfertőzött zónából való kilépés volt. A páncélkocsink mindennap magas sugárzásban haladt, és amikor elhagytuk a zónát, hogy visszatérjünk a táborba, megmérték a sugárzását. Nagyon nehéz volt lemosással az előírt, ideálisan alacsony, de az adott körülmények közt szinte elérhetetlen szint alá csökkenteni a sugárzását. A parancsnok szinte sohasem aludt, mert a táborba éjszaka visszatérve mindenféle papírmunkát kellett végezni, például összeszámolni, hány röntgen érte az egész századot (ráadásul úgy, hogy személyi dózismérő nem is volt). Közben a másnapi munkát is elő kellett készíteni.
    – Speciális öltözéket viseltek?
    – Nem. Az élet, a szolgálat minden esetére a szokásos egyenruhát hordtuk, csak alváshoz vetettük le.
    – Védőfelszerelés?
    – Légszűrőt viseltünk, amely eltakarta a szájat és az orrot, és megakadályozta, hogy radioaktív por kerüljön a szervezetbe.
    – 1986 augusztusában visszatért a polgári életbe. Mit csinált azután?
    – Tudtam, hogy meglehetősen érdekesek a sugárfelderítőként szerzett tapasztalataim. Ezért írtam egy, a személyes tapasztalataimat megörökítő és a szellemileg megismerhető dolgokat megfogalmazó, számtalan apró részből mozaikszerűen összeálló elbeszélésgyűjteményt, amelynek címe: Rosszabb a sugárzásnál (Egy sugárfelderítő tiszt egy napja). Nyomtatásban 2001-ben jelent meg, de az újabban megszerezett ismeretek szerint azóta is bővítem. 1997-ben Moszkvában díjat nyertem vele egy filmes újság nemzetközi pályázatán. 2004-ben a Prolom (Hasadék) című filmkomédia forgatókönyvével harmadik díjat nyertem Ukrajna legtekintélyesebb ilyen pályázatán, amelynek A szó megkoronázása a címe. Most fejeztem be Élőerő című művemet; dokumentarista-komikus regény, hiszen Csernobilben is sok humoros dolog történt.
    Írtam tudományos könyvet a katasztrófafelszámolók egészségi állapotáról. Meghívtak az Európai Parlamentbe, ahol Csernobil következményeiről beszéltem, és hogy hogyan lehet megszüntetni ezeket. A Közép-Európai Egyetemen ökológiai diplomát szereztem.