Pomogáts Béla

József Attila istenhite és „kereszténysége”

(Tanulmányrészlet)

    Van József Attilának egy levele, tanárához, Galamb Odönhöz írta 1923. december 8-án, ebben olvasom a következőket: „Most művészetbeli megújhodás előtt állunk, amit elég keserves lesz keresztülvinni, mert még nincs meg az új ethika, ami pedig még Krisztus ethikájától is sokban fog különbözni. Én úgy képzelem el, hogy circa olyan arányban tér el az új testamentumtól, amilyen arányban az új testamentum az ótól. És ez nem bolondság, ezt én erős hittel hiszem és így vélek eljutni az én életem értelméhez, hogy azután megtaláljam az élet (és a létezés) értelmét. Ez összefügg szervesen az Isten-hittel és itt figyelmeztetem Odön bátyámat arra az álmomra, amit Makón már elmondtam, hogy én az Istent új és igazi valójában fogom megmutatni.” Lehet, ez nem közönséges ambícióra vall, a költő, szerencsére, később feladta ezt a „legújabb testamentummal” kapcsolatos tervét, arról azonban sohasem mondott le, hogy számot adjon az Istennel (az isteneszmével, a megváltással, a transzcendens léttel) folytatott szellemi küzdelmeiről. Ezek a küzdelmek, akárcsak Ady Endre vagy Babits Mihály esetében, egész személyiségét megmozgatták, ennek a személyiségnek a legbenső lényegére hatottak.
    A költő „istenhite” és „kereszténysége” (és ezeken a fogalmakon mást kell értenünk, mint általában szokás) igen változatos, időnként egymásnak ellentmondó érzéseket és meggyőződéseket foglalt magában. Szerepe volt a szinte gyermeki módon naiv vallásosságnak, az intellektuális istenkeresésnek, az ideológiai tantételekre hivatkozó istentagadásnak, az emésztő Isten utáni vágyakozásnak, a megváltás lehetőségéről lemondó kétségbeesésnek és az élet legmélyebb „bugyraiból” (a szó Dantétól, pontosabban magyar tolmácsától: Babits Mihálytól való, és az Isteni színjáték első részének: a Pokolnak a reménytelen világára utal), tehát az élet legmélyebb „bugyraiból” felemelkedő és a megváltást kereső reménynek. Tehát mindennek, ami egy emberi lény és az Isten viszonyára egyáltalán rányomhatja a maga bélyegét. Ebben a tekintetben alig találunk huszadik századi irodalmunkban olyan költőt, aki a hagyományosan materialistának és istentagadónak mondott József Attilához hasonló mélységben és intenzitással élte volna át az Isten és az ember viszonyának drámai tapasztalatait vagy a bűnbeesés és a megváltás misztériumát. Ebben valóban Ady és Babits, és a későbbiek során Reményik Sándor, Dsida Jenő, Rónay György, Pilinszky János és Szilágyi Domokos lehetnek az eszmei és sorstársai.
    A mögöttünk lévő évszázad magyar vallásos és istenkereső költészetéről viszonylag kevés tartalmas okfejtést mutathat fel az irodalomtörténet-írás. Nem véletlenül, hiszen az általában és kényszerű módon a marxista teóriákhoz igazodó tudományos vizsgálódás többnyire néhány lapos megállapítással intézte el a költők és az írók vallásos élményeit, és kevesen akadtak (például az istenhitnek a költészetben kimutatható hatásáról értekező Sík Sándor, az Ady vallásosságával elmélyülten foglalkozó Rónay György, a Babits kereszténységét bemutató Rába György, a keresztény irodalmat a maga folyamatában leíró Rónay László), akik hiteles elemzések tükrében ábrázolták volna az istenhit és a vallásos élmény szerepét a huszadik század magyar költészetében. József Attila istenhitének bemutatása pedig kivált a kevéssé tárgyalt irodalomtörténeti témák közé tartozott, ebben a vonatkozásban Sík Sándor 1948-as akadémiai székfoglalója (József Attila istenélménye) és Beney Zsuzsa egy igen alapos és gazdag, 1977-ben a Vigilia című folyóiratban közreadott tanulmánya (József Attila két késői versének Isten-képe) jelentenek kivételes teljesítményt.
    Holott a vallásos költészet (az istenhit, az istenkeresés vagy éppen az Istennel folytatott lelki küzdelem) mindig is jelen volt a modern magyar költészetben, irodalomban. Éppenséggel irodalmunk legnagyobb alkotóinál, akiknek istenhitét és vallásosságát különben nem mindig ismerte el autentikusnak a keresztény oldalon megszólaló irodalomértelmezés és -kritika. A vallásos, illetve keresztény szellemiség és ennek értékvilága folyamatosan érvényesült irodalmunkban, ez a folyamatosság azonban nem volt egységes: az istenhívő vagy istenkereső költészetnek és a vallásos érzésnek (egy időben) többféle változata is érvényesült. Így létezett egyfajta „esztétikai” vallásosság, erről Babits Mihály Esztétikai katolicizmus című kis jegyzetében a következőket állapította meg: „a katolikus szellem múltjával, kincseivel való átivódás”. Egy másik változat talán a „népi” vallásosság lelki forrásaiból eredt, azok a költők (például Juhász Gyula, Sík Sándor, Mécs László), akik ezt képviselték, a paraszti vallásosság, a keresztény ünnepkör hagyományos élményeit, az egyszerű emberek áhítatát szólaltatták meg. Egy harmadik változat az evangéliumi szellemiség követésében öltött alakot, ennek a változatnak a képviselői (például Babits Mihály, Sík Sándor, Rónay György, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Dsida Jenő) a vallásos érzés egy nagy hagyománya nyomán (Kempis Tamás híres lelki útmutatójának címe szerint), „Krisztus követésére”, az „imitatio Christi” eszméjére és moráljára alapozták világképüket és magatartásukat. Végül a vallásos költészet talán leginkább átszellemült változata maga az imádság, a közvetlen odafordulás Istenhez, a hozzá intézett könyörgés, midőn a lélek felemelkedik teremtőjéhez és átadja magát neki. Ez a költészet, amelynek ugyancsak vannak hiteles magyar példái (így Babits Mihály, Rónay György és Pilinszky János lírájában) a transzcendens szemlélet magaslatára emelkedik, és benső lényege szerint a misztikával érintkezik.
    József Attila vallásos költészete igazából mindegyik imént említett kategóriába besorolható, és mellettük besorolható még egy továbbiba, amelyet az istenhittel folytatott, az istenhitért folytatott benső küzdelem jelöl meg, és amelynek hasonlóképpen fontos eleme az emésztő bűntudat, illetve a megtisztulás sóvárgó vágya. Az igen korai (1922 júniusából való) Fohászkodó ének az esztétikai istenélmény hagyományai szerint rajzol képet, szinte a parnasszisa költészet eszközeivel, az Istennel történő találkozás nagyszerű érzéséről: „A szívem ócska, istenes, remek / Szelence s rajta nem fogott a rozsda. / Nyitott tenyéren nyujtom a magosba, / s hajnalbíbor ércén megremeg.” József Attila közismert „betlehemes” költeményei: a Betlehem és a Betlehemi királyok a „népi” hagyomány, a betlehemezés népszokásának idillikus vallásosságát idézik fel, lássuk most csupán a pódiumon is gyakran felhangzó másodikat: „Irul-pirul Mária, Mária, / boldogságos kis mama. / Hulló könnye záporán át / alig látja Jézuskáját. / A sok pásztor mind muzsikál. / Meg is kéne szoptatni már. / Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!”
    A versek egy része, különösen a korai költemények, egyféle naiv, mondhatnám gyermeki istenhitről tanúskodnak, ezek mutatják leginkább azt, hogy a költőre milyen mélyen hatott az Evangéliumok lelkisége. Ezek a versek mintegy személyes viszonyt hoznak létre a költő és Isten között, és a mindennapi élet, mondhatni a külvárosi valóság egyszerű világának mozzanatait felidézve beszélnek a költő istenszeretetéről. A több kínálkozó példa (1925 májusából az Isten, ugyanezen év őszéről az Isten, 1928-ból az Isten és több hasonló költemény) közül egyedül az 1928 elején írott, majd szövegében 1934-ben véglegesített Istenem című verset szeretném idézni:

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.
--------
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elmesélnék.

    A szinte gyermeki istenhit együtt jár az Isten ellen forduló lázadással, az istenhit megtagadásával. József Attila életének és világképének különben is állandósult mozgatója a lázadás: pályakezdő költőként „a szépség koldusaként” fordult szembe a felnőtt emberek társadalmával, a magyar vidék sivár viszonyain felháborodva csatlakozott a falukutató fiatalok ellenzéki törekvéseihez, a külvárosokban szerzett tapasztalatok következtében vállalt szerepet a társadalmi forradalmat hirdető kommunista mozgalomban, a mozgalomban tapasztalt embertelenségek és az őt személyében is sértő igazságtalanságok nyomán szakított az illegális párttal, valójában elmondható, hogy a csatlakozás és az elkötelezettség gesztusaival szinte egy időben mindig megjelentek az elégedetlenség és a lázadás gesztusai. Ez történt a gyermeki istenhit és istenszeretet vallomásaival egy időben is, az Isten ellen lázadó versek tulajdonképpen nem a tudatos szembefordulás vagy tagadás dokumentumai, inkább érzelmi indulatkitörések, amelyek nem annyira Istent, inkább a társadalmi konvenciókat tagadják meg. Világos példája ennek a nevezetes Tiszta szívvel című vers (1925 márciusából), amely polgárpukkasztó kijelentésekkel indul: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám”, hogy azután a lélek tisztasága, vagyis egy – az Isten által megjelölt – képzet mellett tegyen hitet: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. És ezt az inkább társadalmi, mint bölcseleti lázadást fejezi ki József Attila egy másik sokat idézett költeménye, az 1929. április 29-én keltezett Lázadó Krisztus, amely lázadó indulattal, mégis személyes közvetlenséggel, azaz tulajdonképpen személyes istenhittel kéri számon az Úron az e világi igazságtalanságokat:

– Ó Uramisten, ne légy Te a jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.

Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádban,
Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.

S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram –
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy
Ölnyi.

A telked azért mégis tisztítom csak.
És már egy nagy, sajgó gerinc vagyok –
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.

    József Attila istenhitét természetesen nem lehet a huszadik századi magyar költészet nagy hitvallóinak, így Babits Mihálynak, Sík Sándornak, Reményik Sándornak, Rónay Györgynek, Dsida Jenőnek vagy Pilinszky Jánosnak az istenhitével összehasonlítani, ámbár időnként nekik is meg kellett hitükért küzdeniük. Az a költő, aki gondolkodásának legáltalánosabb törvényei szerint mindig is valamilyen kettős fénytörésben szemlélte és ítélte meg tapasztalatait és felismeréseit, az Istennel való személyes viszonyában is egyféle kettős hajlamnak engedelmeskedett: igaz áhítatot kifejező verseiben is időnként feltetszett a lázadás vagy a kétely, és látszólag Isten nélküli költeményeiben is valamiképpen benne rejlett a transzcendencia iránt érzett vágy, esetleg a transzcendens lét sejtelme. Legnagyobb versei közül két olyan költeményre gondolok, amelyek különben szövegszerűen nem utalnak az istenélményre, az egyik az 1933-ban írott Óda, a másik az 1934-es dátumot viselő Eszmélet. Mint Beney Zsuzsa, aki József Attila istenélményéről és -hitéről a leginkább alapos és felismerésekben gazdag (imént említett) tanulmányt írta, mindkét nagyszerű és igen gyakran (nemegyszer egymástól nagyon is eltérő módon) értelmezett költeményt tulajdonképpen az emberi lét végső titkaiba behatolni kívánó költő gondolkodásának a világában helyezi el.
    Beney Zsuzsa arra hívta fel a figyelmet, hogy az Óda „a világ természeti harmóniáját, az Eszmélet pedig „az emberi világ rendezettségét” szeretné érzékeltetni. „Most, az Isten-kép majdani kialakulására gondolva – olvasom – mindössze az Óda nagy biológiai víziójában felismert harmóniára utalunk, s arra, hogy ez a harmónia mennyire általános érvényűen, képszerűségében milyen magasan az egyetlen test szervrendszere felett, az univerzum harmóniájának képeiben jelentkezik. Azt, hogy az Óda harmóniája, bármilyen távoli utalásként is, Istenre emlékeztet, részben annak köszönheti (…),. hogy a költő, alighanem tudatosan, bibliai reminiszcenciákkal fokozta a vers 4. részének emelkedettségét: A nagy képet bevezető sorok – »S mint megnyílt értelembe az ige, / alászállhatok rejtelmeibe!…« minden bizonnyal János evangéliumának bevezetését idézik: »és az Ige testté lett«. Mária-himnusznak, az Égi Rózsát idéző képnek hat ez a rész is: »Vérköreid, miként a rózsabokrok, / reszketnek szüntelen«, s az »Üdvöz légy Mária« egy sorát csaknem szó szerint megfordító kép: »s méhednek áldott gyümölcse legyen«. A költemény negyedik része tele van a természetet önmaga fölé transzponáló szavakkal: szüntelen, örök (örök áramot, örök anyag, öntudatlan örökkévalóság), csillagképek.” A nagy szerelmi költemény, mondhatnók, a szerelmi érzés transzcendens távlatait sejteti, midőn az érzelmek ívének azt az emelkedését mutatja be, amely a puszta biológikum világától a lelki folyamatokig, majd tovább, a szerelmi érzés transzcendentális értelmezéséig visz. Az ember mint az anyagi világ része éppen a szerelmi érzés által emelkedik fel az anyagi világ fölé, létezése ezáltal mintegy magasabb értelmet kap, ahogy a költő mondja: „csillagképek rezegnek benned (…) nap süt, homályló északi fény borong – / tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság”.
    Az Eszmélet értelmének teljesebb megfejtése ennél jóval nehezebb feladat, nem csoda, hogy számos irodalomtudós (Szabolcsi Miklós, Szigeti Lajos Sándor, Szuromi Lajos, Tverdota György) foglalkozott értelmezésével, nemegyszer könyvek formájában. A jelen tanulmány természetesen nem vállalkozik arra, hogy ezeket a tudós értelmezéseket bemutassa, csupán jelezni kívánja, hogy ennek a kivételes – az egész magyar költészetben a legnagyobbak közül való – költeménynek is lehet egy olyan olvasata, amely szerint József Attilától nem idegen a transzcendencia távlata. Beney Zsuzsa, akinek az Ódáról írott sorait imént idéztem, éppen eme távlat következtében állítja párhuzamba a két költeményt. A következőket állapítja meg. „A világegyetem s benne az emberi lét értelmének és rendjének keresése kap hangot az Eszméletben is; csakhogy itt nem a felismerés boldogságának, hanem a hiábavaló keresés reménytelenségének hangján. Az Eszméletben a költő képtelen az átfogó értelemig eljutni; s itt elkerülhetetlenül felmerül Istennek mint negatívumnak a jelentősége is. Az Eszmélet univerzuma ugyanis hol az emberi, hol pedig az ember fölötti világ zártságát jelenti (az ember fölöttit itt nem mint transzcendenciát, hanem mint természeti-kozmikus törvényeknek engedelmeskedő – ha engedelmeskedő – világegyetemet értjük), s a költő reménytelenségének és kudarcának oka, hogy nem találja meg azt a kérdezési módot, mellyel az »egész világ« egyetemes törvényeire kérdezhetne.” Beney Zsuzsa, ahogy olvassuk, bizonyos kételyt jelent be afelől, hogy a költeményben kialakított nézőpontból rá lehetne látni a természeti világ és a kozmosz fölött sejthető nem e világi létezésre, magam úgy gondolom, hogy például attól a világképtől, amely a 7-es számmal jelölt szakaszban kitapintható, nem lehet idegen a teremtés-elvű világmagyarázat. Legalábbis nyílik út e felé az értelmezés felé:

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

    Az Óda és az Eszmélet, ahogy a korábbi fejtegetések megállapításai szerint A Dunánál, a Thomas Mann üdvözlése és a Hazám, József Attila érett korszakának klasszikus remekei, egyszersmind a modern magyar költészet legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak. Ami utánuk következik, az már a fájdalom és olykor a fájdalom világából feltörő elemi életösztön (többnyire a szerelmi érzés) költészete. Kétségtelen, hogy ebben a kései (1936–1937-es) lírában is találhatók kimagasló értékű művek (akár a töredékek között). A versek világában azonban már nem a mindenség, a történelem vagy a lélek újszerű rendjét felfedező, avagy ennek kialakítására törekvő költői szemlélet áll, hanem a magányos és reménytelen szenvedés. Ugyanakkor talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy ezekben a kései költeményekben jut el József Attila költészete a modern magyar keresztény költészet magaslataira: az istenkeresésnek, az Istenre találásnak azokhoz a megrendítő élményeihez, amelyek nemegyszer a gondviselést ostromló könyörgés, az Istent személyesen megszólító vallomás, általánosságban a misztikus líra magaslatain kapnak hangot. Meggyőződésem szerint ezekhez a versekhez, pontosabban ezeknek a verseknek az istenélményéhez és keresztény misztikájához a modern magyar költészetet tekintve egyedül Pilinszky János lírája hasonlítható.
    József Attila kései verseinek megrendítő tragikuma a bűntudat és a szeretetvágy mélyen átélt érzései között bontakozik ki, ennek során alakít ki új, személyes kapcsolatot Istennel, akinek jóságára és szeretetére akkor is vágyik, ha léte felől elméjében olykor bizonytalanság támad. A bűntudatot mindinkább kilátástalanná váló sorsa és mindinkább elhatalmasodó mentális betegsége váltja ki. 1935 augusztusában Én nem tudtam című versében mondja: „Én úgy hallgattam mindig, mint mesét / a bűnről szóló tanítást. (…) Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség / barlangja szívem (…) Most már tudom. E rebbenő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szívemben, mint ravatal feketül.” De idézhetném ugyanebből az időből Bűn című versét is: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, (…) Hogy bűnös vagyok, nem vitás. / De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más, / Tán együgyű dolog. / Mint fösvény eltűnt aranyát, / e bűnt keresem én…” (Ez a költemény bizonyára összefügg a költő pszichoanalitikus kezelésének eseményeivel.) A bűntudat persze, mint a korszak nem egy keresztény költője esetében, lehet a bűnbánat és a bűnbocsánat forrása, ez történik József Attila esetében is.
    A bűntudat mellett a kései versek másik jellegzetes érzése a mérhetetlen és ki nem elégített vágy a szeretet iránt. Ez a vágy, igaz, az ifjú József Attila költészetét is áthatotta, mégis a halál közelében a boldogtalan, mert visszautasított szerelmi érzések nyugtalanító terhe alatt, eszmei és politikai csalódások, kiábrándulások nyomasztó tapasztalatai után mindinkább égetőbb és fájdalmasabb. Hadd idézzem itt a költő (különben az utóbbi évtizedben a szükségesnél talán többet is idézett) pszichoanalitikus feljegyzéseit: a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című szöveget: „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna, ha szerették volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívül azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik… Így kívánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák.” A viszonzás nélkül maradt szeretet következményeként átélt gyötrődés hatja át a kései versek egy részét is. Idézem a Nagyon fáj című költeményt (a költő utolsó verseskötetének címadó, tehát hangsúlyos versét):

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

    Utolsó éveinek költészetét teljesen áthatja a szeretethiánynak ez a fájdalma, a megértő szeretet után való sóvárgás. Egyedül a másoktól kapott szeretet enyhíthetné az emésztő bűntudatot, s az önvád és a szeretethiány taszítja a különben is súlyos mentális betegséggel küzdő költőt abba a lelkiállapotba, amelyben véglegesen reménytelennek látja sorsát. Két 1936 november-decemberéből való versét idézném. A Ki-be ugrál… címűben a következőket olvasom: „Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem. / Ha megbolondulok, ne bántsatok. / Erős karokkal fogjatok le szépen; (…) Gondoljátok meg. Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amig elkészül ez a költemény”. A Kiáltozás pedig a következőkben tesz a szörnyű gyötrelmekről árulkodó vallomást: „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom, / mert semmit sem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől.”
    A bűntudat és a szeretethiány kettős szorításában József Attila Istenhez emeli föl szívét. Az Isten kegyelme és szeretete lesz a végső menedék, amelynél a szeretetet nélkülöző emberi világgal szemben a bűntudatos szorongásoktól terhelt lélek feloldozást keres. Az utolsó versek tulajdonképpen két eszmei körben helyezkednek el: lehet úgy olvasni őket, mint az egzisztencialista bölcselet élményszerű kifejezését, hiszen a költő a „világba vetett”, a „létbe vetett” ember végső árvaságáról és szorongásáról beszél, és lehet úgy olvasni őket, mint a transzcendenciát ostromló e világi kétségbeesés zaklatott vallomását, amely a személyiség megsemmisülésével szemben Istennél keres vigasztalást. Az 1937 februárjában írott Nem emel föl című költeményben olvasom:

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
--------
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

    József Attila Istene, és ezt ismét el kell mondanom, bizonyára nem a hitben megbékélők és lelki békét találók, és még kevésbé a hitvallók és bizonyságtevők Istene. Nem a tudatos elme vezet el hozzá, hanem a végső kétségbeesés ellen feltámadó elemi életösztönből fakadó remény. Ez a minden keserves tapasztalatot és e világi felismerést megcáfolni igyekvő remény, amely a transzcendenciával szemben érzett kételkedés és a békéltető istenhit közötti határvonalat ostromolja, ez a remény jelenik meg József Attila kései költészetében, így az 1937 márciusában született Bukj föl az árból című versben:

Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra..
--------
Meghalni lélekzetemet
fojtom vissza, ha nem versz bottal
és úgy nézek farkasszemet,
emberarcu, a hiányoddal!

    Innen már csak a lélek végső összeomlásához és az önkéntes halálhoz vezet út, erről tanúskodnak a költő utolsó hónapjainak versei: a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Karóval jöttél…, a Talán eltűnök hirtelen… és Az Isten itt állt a hátam mögött (a régebbi kiadásokban Négykézláb másztam címmel jelent meg) című költemények. Ezek a versek a magyar költészet kétségbeesésről és reménytelenségről beszélő megrendítő vallomásai közé tartoznak, helyük ott van az élettől búcsúzó Vörösmarty, Petőfi, Ady és Babits utolsó versei mellett. A keresztény hagyománytól sem idegen ez a mélységes mélységekből kiáltó fájdalom, a keresztre feszített Krisztus utolsó szavaira gondolok, az „Eli, Eli, Lama Sabaktani”-ra. Az Isten itt állt a hátam mögött című versben olvasom: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem.” A verskezdetben kifejezett mérhetetlen magányt és szorongást végül mégis az emberi értékek felmutatása zárja le, valójában keresztény értékeké: „énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.” Mint ahogy az utolsó, 1937. november 24-én írott Ime, hát megleltem hazámat című költemény is az egyéni sorson felülemelkedve, tőle eltávolodva másoknak kíván emberi boldogságot és szeretetet:

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

    Minden bizonnyal ezeknek az utolsó verseknek a „szenvedéstörténete” nyomán vethette össze Pilinszky János (Az új év elé című, 1963-as jegyzetében) József Attila sorsát Jézuséval. „Hogy mennyiben volt rokon József Attila sorsa Jézuséval? – hangzik az ugyancsak a transzcendencia világát ostromló katolikus költő érvelése. – Hogy mi volt benne a jézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumot. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész, makulátlan volt, s művészi. sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára boruló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét.’’